Az éjszaka fényei halványan világítottak. A lámpák néhol össze voltak törve, és sötéten meredtek a semmibe, de nagyrészt sárgás fénnyel vonták be a járdát. Esett az eső, de nem volt hideg. Egy kora ősz vagy késői tavasz lehetett, szél nélkül.
A házak tornyokként magasodtak az utca fölé, és a macskakövek sötétszürke színein megcsillantak a vízcseppek. Néhol egész kis tócsák alakultak ki, másutt elfolyt a felhők könnye.
Késő volt, senki nem járt az úton. Egy autó ment csak végig a házak közt, régebbi, kopott, halványkék autó, sárga, gyenge fényű szórókkal. Egyetlen ember ült benne, egy idősödő férfi, arcán ráncokkal, fáradtan mosolygott a kis utca látványára.
Szerette a helyet. Emlékeztette valamire, amit nem tudott volna felidézni. De ez egy furcsa, eddig ismeretlen érzéssel töltötte el, mely számára megfejthetetlen volt.
Mert sok-sok évvel ezelőtt, ugyanebben az időpontban, ugyanez az ember volt itt. Fiatalon még, akkor kapta meg a kék autót. Vidáman hajtott haza, és ugyanúgy merengett, mint most. Nézte a házakat, és nem figyelte az utat.
Aznap látta meg a kislányt, aki félve tekintett rá az egyik ház ötödik emeletéről. Szeme szomorú, ártatlan, arca koszos, fáradt, és ahogy kihúzta a függönyt, épphogy csak kikukkantson, az embernek az az érzése támadt, fél valamitől.
De nem csak a kislány, hanem ő maga is. Mintha az az aprócska gyermek egy veszélyre hívná fel a figyelmét, amely ott van mögötte.
A férfi hátratekintett. Egyedül volt, és a kislány arca is eltűnt a piszkos üveg mögött, de tudta, hogy történt valami. Abban a pillanatban, amikor a gyermek ránézett, megváltozott valami. Hogy benne, vagy másutt, nem tudni- de az, ami eddig volt, a régi élete megváltozott. Még ha nem is észrevehetően.
Az autó a következő nap is végigsiklott a házak közt, tekintetével már betegesen keresve a kis arcot, mely mintha a lelkébe látott volna. Azokat a szemeket, melyek annyi érzelmet tükröztek egyszerre- mely nem hagyta nyugodni az arra járót.
De aznap nem volt ott. A ház, melynek egykor sötétzöld, mára már csak szürkés, foltos falai maradtak, üresnek hatott a lány nélkül. Egyértelműen hiányzott valami, ami fontosabbnak tűnt az épületnél is.
A férfi másnap is arra ment. Majd harmadnap is, egészen addig, amíg el nem felejtette azt az arcot. De az érzés, hogy volt ott valami, nem hagyta nyugodni.
Ezért volt ott most is, annyi évvel később, hogy megpillantsa a kis arcot. Nem emlékezett rá, és ha felidézhette volna, már nem ismerné meg, mert az akkori kisgyermekből kész felnőtt lehetett azóta, de az autó, mely azóta használatban volt, arra vitte az utasát.
És a ház, a foltos falakkal ott volt. Ablakai bedeszkázva, ajtaja széttörve, de visszaerősítve a helyére- fájt ezt így látni.
De a fenti ablakban, mint egy angyalként, ott ült valaki. Csak egy pillanatra kapta el azt a tekintetet a férfi, de azonnal tudta, mit keresett eddig.
A lány, akire nem emlékezett, és akire ezután sem fog, mosolyogva nézett rá addig a tizedmásodpercig, amíg ott volt. A lány, aki egy cseppet sem változott- és akinek szemei mindent láttak az ablakon keresztül. Az a mosoly, és ahogy azon a napon is figyelmeztette valamire a férfit... természetfeletti volt.
Pont ugyanúgy, ahogy az érzés, hogy nincs egyedül. Hogy valaki ül mögötte, és az autó valaki másnak is eszköze. Aki egy hátborzongató vigyorral figyelt eddig, ám a lány láttán köddé vált.
Egyetlen emlék maradt csak hátra azokból az érzésekből. A félelem, és ahogy a megnyugvást pont abból leli az ember, hogy tudja, van oka félni.

Ez szerintem egy jobb darab lett. Ezt is szeretem. És még csak nem is nagyon elvont.