Kimentem az udvarra, ahol a zöld fű kellemes illata fogadott. Megszoktam már ezt. De még így is jó volt. Odamentem a fű közepére, majd lefeküdtem rá. Élveztem, ahogy lágyan cirógatja az arcomat. Fölnéztem a tengerkék égre, a vattacukor felhői közé. Elmerültem benne, pont mint máskor. Minden nap ezt szoktam tenni, amikor jó idő van. De most hiányoltam valamit. Nem tudom mit, de éreztem, hogy egy olyan helyre kellene mennem, ahol egy lélek sincs. Nem úgy, mint az utcánkban. Bementem és szóltam anyukámnak.

- Anya, egy kicsit elmegyek, majd hívlak!

- Rendben, de ne maradj sokáig!

Betettem a zsebembe a telefonom, majd ismét kimentem, ezúttal a kapun is. Becsuktam azt magam mögött, majd útnak indultam. Szerencsére nem lakunk a város közepén, ezért nem kellett sokat gyalogolnom, ahhoz, hogy elhagyjam a közösséget. Miközben mentem az orrom után, egy erdő termett előttem. Behatoltam a sűrű közé, majd amikor újra kiértem egy csodálatos helyre kerültem. Egy olyan rétre, amiről mindig is álmodtam. A fű... nem láttam annál zöldebbet. A levegő... nem éreztem annál frissebbet. És azok az érzések... nem éreztem még magam ennyire szabadnak. El kezdtem futni, fel a dombon, miközben csak úgy lobogott hosszú, hátamig érő, mogyoróbarna hajam. Széttártam a karjaim, ezzel kinyitva lelkemet. Levetődtem a mező közepére, majd behunytam szemeimet. Amikor újra kinyitottam, felálltam és élveztem a napsugarakat a bőrömön. A szellő lassan teljesen átjárta a testemet. Furcsa érzés volt, kicsit beleszédültem. Amikor már nem mozgott körülöttem a világ, úgy éreztem föl kell emelnem a karjaimat. Így is tettem, és hirtelen jobban el kezdett fújni a szél. Gyorsan letettem, majd a légáramlás csillapodni is kezdett. Nem értettem azt, ami történik. Becsuktam a szemem, a reménnyel, hogy megoldódik ez a valami. Megnyugtattam magam, és lecsillapodtam. Kis híján már nem éreztem a talajt a lábam alatt, ezért kinyitottam a szemeim. Abban a pillanatban sikítottam egyet.

- Áááááááááááá!!! - két méterre a földtől lebegtem! - Le akarok menni, le akarok menni! - majd próbáltam lefele ereszkedni. Nagyjából sikerült is.

Vettem egy nagy levegőt, majd átgondoltam a történteket, magyarázatot keresve. Sajnálatos módon nem találtam. De nem számít! Most már csak élvezni akarom! Még egyszer utoljára leültem, törökülésbe, majd magam elé tettem a kezem. Az előttem levő növények felé tartottam, majd erőt vettem magamon. Koncentráltam, és a virágok a fűszálakkal együtt hajlani kezdtek a rájuk zúduló szél miatt. Elképesztő! Most pedig próbáljunk meg repülni. Fölálltam, majd elrugaszkodtam a talajról. Azzal a lendülettel fölszáguldottam a magasba. Annyira élveztem, hogy nincsenek rá szavak. Nem értettem, hogy miért, és hogyan történt ez - és vagyok rá képes - de pillanatnyilag nem is érdekelt. Az égben csak úgy süvítettem, száguldottam a mező felett. Megpróbáltam jobbra menni, el is értem, azzal, hogy abba az irányba dőltem, majd ugyanez a másik oldalra. Lelassítottam, és hátrafelé is próbálkoztam. Az is szintén sikerült.
Még repdestem egy jó ideig, amikor éreztem hogy a zsebemben el kezd zörögni a telefonom. Üzenetet kaptam. Megálltam a levegőben és elővettem a telóm. De mivel annyira ügyes vagyok, leejtettem! És én vagy tíz méterre lebegtem. Szélsebesen száguldottam utána.
- Már majdnem elérem! Még egy kicsit!
Nagyon gyorsan közeledtem a talajhoz, már épp hozzáértem a telefonomhoz amikor
- Megvan! - majd lezuhantam a talajra egy-két bukfenc kíséretében, majd képszakadás...

- Mi volt ez?!?! - felébredtem és felültem, miközben fogtam a fájós fejem - Ez... csak egy álom volt? - elővettem a telefonom, ami a zsebemben volt. Nem esett semmi baja, ahogy nekem sem. Még mindig itt vagyok a mezőn. Valószínű elaludtam.
- Szóval csak egy álom volt... - gondolkodtam hangosan miközben hazafele baktattam a réten. Sóhajtottam egy nagyot. Hirtelen neszt hallottam meg a hátam mögött, mire a karomat abba az irányba lendítettem. Nem hittem a szememnek. Egy kisebb szélvihart okoztam ezzel a mozdulattal. Próbáltam arra fókuszálni, hogy csillapodjon a szél. Mire kinyitottam a szemem, ugyanolyan szép idő volt, mint ezelőtt. Kiderült hogy csak egy madár volt a nesz okozója, de rögtön el is repült.
- Na ne... ez most tényleg megtörtént?! - gondolkodtam egy kicsit, majd elrugaszkodtam a földről és FELREPÜLTEM!!!
- Mégse álom volt! - mondtam boldogan, miközben repültem a tengerkék égen..........

Puszi: Miraculili <3