Furcsa belegondolni abba, hogy az életnek milyen rémes humora van. Vagy csak a sors az, ami ki van fordulva magából néha. De lehet csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy egy temetésen találkozok életem szerelmével. De ne szaladjunk annyira előre. A nevem Joseph Desaulniers fényképész vagyok. Franciaországból költöztem Nagy-Britanniába az ikertestvéremmel. Minden nagyon jól ment az életünkben, egészen addig a tavaszig. Sosem szerettem igazán az évnek azt a szakaszát, de ez végleg nyomot hagyott bennem. A testvérem nagyon beteg lett. Hiába vittem jobbnál jobb gyógyítókhoz, nem tudtak rajta segíteni, míg végül egy márciusi napon végleg feladta a küzdelmet. Úgy éreztem aznap egy részem vele halt meg.

Nekem kellett megszerveznem a temetését, amiből annyira kimaradtam, amennyire az lehetséges volt és inkább a munkámba temetkeztem. A cég mindent megtett azért, hogy a kedvemben tegyen. Milyen undorítóak, még más ember veszteségében is csak a saját maguk hasznát nézik.
Végül eljött a hétvége, ami egyszerre volt életem legszebb és legszomorúbb napja, mert aznap, mikor örök búcsút vettem szeretett fivéremtől megismertem őt.
Korábban érkeztem a ravatalozóba, hogy utoljára tudjak vele nyugodtan váltani pár szót, de nem voltam egyedül. A koporsó mellett ugyanis számomra egy idegen szürke hajú férfi állt, láthatóan nagyon elmerült valamiben.
-Ne haragudjon, de ki maga? - próbáltam nem túl udvariatlanul szólni hozzá, de attól érdekelt, mégis mit keresett ott.
-Jó napot! A nevem Aesop Carl - nyújtotta felém a kezét. -Én végeztem a balzsamozást az elhunyton, csak le akartam még utoljára ellenőrizni, hogy minden rendben legyen a szertartáson. -mosolygott rám, vagyis inkább csak gondolom, hogy azt tette, ugyanis az arcát maszk takarta el, de a szeme sok mindent elárult. Akkor nem tudom miért, de azt éreztem, mintha a szívem azóta a végzetes nap óta újra elkezdett volna dobogni. Szóhoz sem jutottam hirtelen.
-Oh bocsánat, biztos egyedül akar most maradni, nem is zavarom tovább. -ezzel el is lépett a koporsó mellől és elindult ki az épületből. Ne mentem utána, nem tudtam volna, helyette inkább néztem a távolodó vékony alakját. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem akkor láttam őt utoljára.

A szertartás viszonylag rendben lezajlott, még a szüleink is megjelentek végül annak ellenére, hogy kitagadtak minket, és még zűrzavart sem okoztak. Én viszont ahelyett, hogy haza mentem volna utána a szürke hajú fiún gondolkoztam. Nem tudtam róla szinte semmit, de ezen változtatni szerettem volna.
A rögeszmémmé vált, napokig csak rá tudtam gondolni. Mikor már enni sem tudtam eldöntöttem, hogy muszáj lesz megtalálnom.
Az ételt az asztalon hagyva felkeltem és leültem a gép elé, hogy megkeressem a közösségi oldalon. Szerencsém volt, ugyanis a neve épp olyan ritka volt, mit ő maga. Hamar megtaláltam és rá is írtam. Ötletem persze nem volt semmi, hogy mire fogjam, miért kerestem meg. Szerencsémre viszont nem is kellett semmit sem kitalálnom. Pár perc üres fecsegés után ugyanis ő javasolta, hogy találkozzunk egy kávézóban. Hülye lettem volna elutasítani az ajánlatát. Mivel még elég hűvös volt kint, így a barna ballon kabátomat vettem fel és indultam el a randi helyre. Fehér hajamat egy szalaggal összekötöttem, hogy ne zavarjon.

Ő már ott várt rám egy asztalnál ülve mikorra odaértem.
-Szia! -köszönt felnézve a könyvből, amit épp olvasott.
-Szia! -köszöntem vissza és ültem le mellé. Szerencsére nem egy zsúfolt helyet választott, így nem kellett azon aggódnom, hogy esetleg valaki felismer.
-Hogy vagy? -jött a teljesen átlagos kérdés, de tudtam mire értette.
-Jobban, de soha semmi nem lesz ugyan olyan, mint előtte. Ő a másik felem volt. - válaszoltam vigyázva, hogy a hangom ne csukoljon meg. Nem akarok előtte gyengének látszani.
-Tudod, ő volt az egyik legszebb ember, akivel valaha is dolgoztam. -pirult el a bókja miatt, ugyanis az ikertestvéremmel olyanok voltunk, mint két tojás. Azzal, hogy a szépségét dicsérte, engem is dicsért.
-Szerintem te is gyönyörű vagy. -mondtam és az itallapot magamhoz véve nézegettem a kínálatot, habár abban a pillanatban csak egy valamit akartam megkóstolni. De az nem az itallapon volt, hanem velem szemben ült, és szemezett a sütikkel, hogy melyiket rendelje meg. Végül választottam egyet a sok ital közül, amikor már jött a pincér felvenni a rendelésünket. Én nem igazán szenteltem neki nagyobb figyelmet, de láttam Aesopon, hogy valami nagyon nem tetszett neki, de úgy voltam vele, hogy majd később rákérdezek a dologra.
-Mesélj valamit magadról kérlek, nem igazán tudok rólad sok mindent azon kívül, mi a munkád. -kezdtem bele a fecsegésbe. Ő egy ideig hallgatott, gondolom meg kellett fogalmaznia magában azt, amit meg akart velem osztani.
-Nem is tudom, mit akarsz rólam tudni. - tűnődött tovább magában.
-Őszintén? Mindent. -feleltem a fel sem tett kérdésére
-De én nem vagyok olyan, mint a többi ember. -próbálta a zavarát a maszkja mögé rejteni, de még sikerült észrevennem a kipirult arcát, mielőtt eltakarhatta volna.
-Pontosa ez az, ami megfogott benned. Te nem vagy olyan, mint azok az emberek, akik csak azért keresik a társaságomat, hogy esetleg egy-egy képhez modellt állhassanak. Az ilyen emberek undorítóak és én a szépséget akarom megörökíteni. Azt a szépséget, ami belőled is áradt ott a ravatalozóban. Te akkor, ott nem az én kegyeimet kerested, csak azt akartad, hogy Claud az utolsó útján is olyan nemesen nézzen ki, ahogy életében. -a szemeimet könny lepte el. Nem akartam felhozni, csak kicsúszott a számon.
-Bárcsak ismerhettem volna, amíg élt. -Fogta meg Aesop a kezem. Próbált vigasztalni, pedig semmit sem tett.
-Biztos kedvelted volna, de inkább beszéljünk másról. -engedtem el a kezét, mert épp jött a pincér a rendelésünkkel.
Aesop lehúzta vissza a maszkját, de már nyoma sem volt a pirulásának, de a mosoly is teljesen lefagyott az arcáról. A hangja sem volt többet az a kellemesen meleg, valamit nagyon elronthattam.
-A nevelő apám volt a mesterem, ő tanította meg, hogy kell balzsamozni, miután anyám meghalt. Nem szeretem az élő embereket mind hazudnak és hátba szúrnak. Csak megjátsszák magukat. -mondta, majd a teljes figyelmét a süteményének szentelte, amit miután elfogyasztott felkelt az asztaltól letette az árát és ki is ment a kávézóból. Köpni-nyeli nem tudtam a megdöbbenéstől. De egy valamiben biztos voltam: Egy idióta vagyok, hogy hagytam elmenni.

Nagyjából ezután két napig semmilyen formában nem tudtam elérni, ezért nem kicsit voltam feszült, ráadásul alkotói válságba is kerültem, ami nem is jöhetett volna rosszabbkor. Ugyanis pár nappal később egy kiállításom lett volna és kellettek volna rá még képek. Sorra küldtem el a modelleket, mert egyik sem ért fel hozzá, a földre szállt angyalhoz, mert számomra az volt, egy angyal. Hiába a furcsa kinézete és a munkája, ő volt a legőszintébb teremtés, akivel életemben találkoztam. Elkeseredettségemben nem várt dolgot tettem. A kamerámat magamhoz véve kimentem a temetőbe. Azt reméltem ott megtalálom majd. Elvégre ő mondta, hogy jobban szereti a halott embereket.
A sorok között sétálva csináltam pár képet, amit még a kiállításra is elvittem volna. Napok óta először gondoltam ezt egy képre nézve.
Már kezdett sötétedni, mikor megláttam egy szürke alakot Claud sírjánál. Nagyon belemerült abba, hogy nézze gondolom beszélt vele pár szót, és azon gondolkodott el.
-Tehát velem nem vagy hajlandó beszélni, de vele igen? -Kérdeztem talán kicsit indulatosabban a kelleténél.
Nem válaszolt, de összerezzent, ahogy meghallotta a hangomat. Közelebb mentem hozzá, de ő láthatóan remegett. Félt. Mikor erre rájöttem megálltam. Nem sok választott már el tőle.
-Miért nem mondasz semmit? Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted? Ott hagytál a randink közepén! -Még mondtam volna tovább, de félbe szakított.
-Randi? Miféle randiról beszélsz? - Kérdezte túlságosan is nyugodt hangon. -Ha az a szar randi lett volna akkor akár fel is vállalhattál volna, de te nem. Mert te vagy Joseph Desaulniers neked védeni kell azt a fene nagy hírneved! - lángolt szinte a tekintete.
Pislogni tudtam csak a meglepettségtől, majd kitört belőlem a nevetés, ami őt is meglepte, mert már nem nézett úgy rám, mint akit meg akarna ölni.
-Hé, ne nevess, épp haragszom rád! - próbált továbbra is komoly maradni, de az ő szája sarkában is megjelent egy halvány mosoly.
-Mégis ki mondott neked ilyen marhaságot? Engem sose érdekelt a hírnevem, sőt jobban örülnék egy átlagos életnek, sokszor zavaró, hogy felismernek az emberek. - Szüntettem meg a távolságot kettőnk között és szorosan magamhoz öleltem.
-Akkor miért engedted el a kezem, mikor jött valaki? - suttogta, de az éjszaka csendje miatt tisztán hallottam.
-Többet nem engedem el a kezed soha.

@Akasuna_Senshi kihívására készült, habár az időből eléggé kicsúsztam több mint 500 szóval hosszabb lett a kértnél.
Remélem élveztétek nem igazán találtam a magyar wattpadon ezzel a párossal fanfictiont, így gondoltam valami újjal rukkolhatok elő. 
Köszönöm, hogy elolvastad!