Életemben nem gondoltam, hogy meg leszek kergetve a kórház folyósóján, mert egy őrült rajongó úgy gondolta, neki kellene Declannel lennie, és nem nekem. Mindezt karácsony reggelén! Hülye picsa! Ráadásul meg is tépett, és most csomóban szedem ki a hajszálakat a még éppen maradt hajtincseim közül. Tuti, Sue Carter rokona.

A másik kezemmel erőteljesen szorítom az oldalamhoz a kezem, mert beszorult a levegő. Hányinger kerülget, miközben a kórház folyósóján elhomályosult tekintettel keresem Anját.

Egy kereszteződésben találkozunk össze.

– Tyű, csajszi! – füttyent. – Tényleg meg lettél tépve. – A kezét felemelve lelapogatja a szénaboglyaként összeállt hajamat.

– Hallgass el – pisszegem. – Ne tudja az egész kórház.

– Már késő, mindenki erről beszél – neveti. – Remélem, nem hagytad magad.

– Két év bántalmazás után rájöttem, hogy a pofonok elől jobb menekülni, és nem várni, hogy reménykedjek, soha többet nem fog megtörténni. Így hát futottam... A hülye hajamat viszont sikerült elkapnia – dörzsölöm a fejbőröm. – Kellett nekem megnöveszteni.

Érdekes. Gyakorlatilag most bántottak, megkergettek, kitépték a hajam. Mégsem visel meg. Szoknom kell ez a felemelő érzést. Nem kötök össze még ilyen szokatlan dolgokat sem a bántalmazással. A pszichológus, a csoportterápia nagyban segített benne.

– Szexi vagy szőke hajjal – ismeri el vigyorogva.

– Mér' eddig nem voltam az!? – teszem morcosan a csípőmre a kezem.

– Ó, dehogynem! Mindenhogy szexi vagy.

– Mi van, dugni akarsz? – emelem magasra a jobb szemöldököm.

– Ha benne vagy egy hármasban Ollie-val, simán! – Már a hasát fogja a nevetéstől.

– Na, tudja meg Dec – csóválom a fejem. – Elveszed a párját meg még a húgát is, ejnye, szemtelen vagy!

– Ezt nevezik falánkságnak. Kiskoromban nem jutottam ételhez, hát, most falom Ollie-t, meg ha szeretnéd, téged is.

Könnyedén felnevetek. Jóllehet, hogy ez a beszélgetés kívülállóknak úgy tűnhet, több van köztünk barátságnál, de az igazság az, hogy Anja még Declannel is így beszél. Csak hülyül, nyilvánvalóan imádja Ollie-t, és sosem cserélné őt el másra. Felszabadultabb lett Ollie mellett, végre megtalálta önmagát.

– Mindjárt nyakon csaplak! – fenyítem meg. Abban a pillanatban, hogy kimondom, a gyomrom hullámvasútra kerül.

Kimeresztett szemmel keresek egy mosdót, egy látogatóit meg is találok, és gyorsan beugrok, egyenesen a vécé elé zuhanok. Éppen időben. Nemhogy az ebédemet, hanem szerintem a tegnapi reggelimet is kiadom magamból.

Francba.

Nem vagyok jól.

Annyi erőm van, hogy lehúzom a vécét, lehajtom az ülőkét, hogy meg tudjam támasztani a homlokomat rajta. Elgyengülten törlöm meg a szám.

Meleg van. Ennyire nem szokott melegem lenni. Leveszem az orvosi köpenyemet, és hátam mögé ejtem.

Elszámolok háromig, de a hányinger nem akar szűnni, a szagok is irritálnak. Szokott ilyen lenni, de közel sem ennyire intenzíven. Azt hiszem, ez annak a jele, hogy stresszelek. Nem szabadna stresszelnem, az nem tesz jót. Szabadságot kell kérnem Steventől, az utóbbi három hónapban sok súlyos esetem volt. Egy ember életét nem tudtam megmenteni, október tájékán lehetett, azóta vannak ilyen – de kicsit enyhébb – tünetegyütteseim. Lehetséges, hogy ilyen tünetekkel járna egy orvos PTSD-je? Hm. Majd felkeresem a pszichológusom. Igaz, már fél éve nem beszéltünk, de biztos újra segít egy régi páciensén.

A hideg ráz. Újra felveszem a köpenyem, magam köré csavarom a kezemet, hátha annak hője nyújt némi melegséget.

– Szivi, jól vagy? – Anja bejön, leguggol elém, engedi, hogy a mellkasának döntsem a fejem. – Forró vagy – állapítja meg az arcomat simogatva. – Elkaptál valamit a betegektől? Télen nincs nagyon fertőzéses időszak.

– Nem tudom – válaszolom. – Felhívnád Dec-ket? Nem vagyok jól, nem szeretnék félkész állapotban dolgozni.

A füléhez emeli a telefont, de összeráncolt szemöldökkel gyorsan lerakja; nincs is ideje kicsörögni a telefonnak. Zavaros tekintettel fordul felém, én ugyanilyen zavartsággal keresem a szemében a gondolatainak megoldását.

– Mikor volt meg utoljára?

Megcsóválom a fejem, keservesen mosolygok.

– Nem vagyok terhes, Anja.

– Mikor jött meg utoljára? – kérdezi újra, határozottabban.

Felsóhajtok.

– Két hónapja, de tudod, volt az az eset a nővel, aki meghalt a kezeim között. Nagyon nem voltam jól, sokat stresszeltem, ezért lehet.

– Vagy terhes vagy.

– Védekezünk, úgy gondoltuk, jobb úgy, és akkor nem fogok magamra haragudni, amiért nem jön össze.

– Mióta védekeztek?

Az ujjaimon számolom a hónapokat.

Feladom.

Túl régóta.

– Nagyon régóta...

– Egyszer sem csináltáltátok gumi nélkül?

Elmosolyodok. Visszagondolva, de.

– Hát... három hónappal ezelőtt talán, de Declan megszakította.

– Aha – morogja. – Lehet, jégkorongban jók a reflexei, de az ágyban tuti nem.

– Pedig ott is. Jézusom, Anja, most mondjam ki? – temetem a kezem közé az arcom. – A hasamra élvezett. Hallottál már olyanról, hogy a köldökbe csorgott spermából jön össze a gyerek?

– Dr. Cora Janet Moss, ismertessem az előváladék fogalmát?

– Az valószínűleg a számba ment...

Elpirulok. Hiába a legjobb barátom, nem beszélhetem neki ki a szexuális életemet! Az olyan, mintha megnézné, ahogy Declan és én gyűrjük a lepedőt. Ő biztos élvezné, hiszen én gyakorlatilag az exe vagyok, Declant meg világ életében helyesnek találta.

Vág egy grimaszt. Feláll, és felsegít.

Huh, szédülök. Bár ez sokszor ilyen. A vashiány a lelkes társam az életben. Talán lelkesebb, mint Declan. Nem, olyan nem létezik. Jaj, hiányzik! Otthon van, és magol a vizsgáira. Mindjárt elsírom magam. Meg akarom ölelni. Majd beleülök otthon az ölébe, és mindjárt kétszer meggondolja, kell neki az az ötös, vagy elég csak a négyes. A Nagyura biztos megelégszik a négyessel is, ha rólam van szó.

– Gyere – sürget Anja. – Menjünk gyorsan.

Kézen fogva húz ki a mosdóból.

– Nem már – nyavalygom. – Rosszul vagyok.

– Készülj fel, mert rosszabbul leszel – figyelmeztet.

– De kedves vagy, állítólagos legjobb barátom.

Egy vizsgálóba vezet be, gyengéden a priccsre taszít, kénytelen vagyok sóhajtozva leülni rá.

– Vért veszel? – ugrik magasabbra a hangom. – Ha ennyire szeretnéd, inkább csinálok egy tesztet – ajánlom fel.

Megingatja a fejét.

– Ez hatékonyabb – emeli fel a bontatlan csomagolású tűt.

Óvatosan tűri fel a hosszúujjú púlóverem ujját, majd keresve egy vénát a bőröm alá szúrja a tűt.

Jaj, csíp. Ez tényleg ennyire rossz? Pedig Anja csinálja a leggyengébben. Olyan tehetsége van kitapintani a vénákat, hogy még egyetlen beteg sem panaszkodott, amiért másnapra kék, zöld, lila foltos lett a karja. Szinte minden ilyennél elsőre eltalálja, hova kell szúrni a tűt.

Miközben veszi le a vérem, inkább elfekszek, mielőtt megcsodálhatnám homlokkal előre a padlót. Csak legyek már túl rajta, különben ez a srác sosem hagy békén az optimizmusával. Különben sem olyan fontos most az gyerek. Majd, ha Declannel úgy döntünk, megpróbálkozunk a lombikkal.

– Na, kész is! – zárja le az üvegcsét. Kezemre a sebtapasz előtt egy puszit ragaszt. – Ezt szépen elviszem Bruce-nak, ő mindjárt kielemzi.

– A semmit – vágom rá.

– Oszt' nehogy meglepődj, bébi – kacsint, és kimegy a vizsgálóból.

***

A lábamat lelógatva a vizsgáló priccsről, ásítozva bámulom a fehér falat. Egy pók sző hálót a sarokban, sárga, hosszú lábai vannak, sosem láttam még ilyet. Előveszem a telefont, és lefényképezem Declannek. Gyorsan átdobom neki.

ÉN:

Szívem!
Ez milyen pók?

Gyorsan jön a válasz.

DEC SZÍVEM❤️:

Trichonephila clavata.
Pár évvel ezelőtt lett szinte őshonos itt.

ÉN:

Mérgező?

DEC SZÍVEM❤️:

Nem 😌. De ha fél, harap.
És nem kellemes az a harapás.

ÉN:

Ha megtámad ez a rusnyaság,
puszit kérek.

DEC SZÍVEM❤️:

Hova? 👀

ÉN:

Mindenhova.

DEC SZÍVEM❤️:

Főztem vacsit.
Mármint... anyukáddal
ketten főztünk. Mikor végzel? Eléd
megyek, életem

ÉN:

Kora délután, de nem
jössz be elém. Le vagyok
maradva az ajándékok
megvételével. Karácsony
van. Ráadásul a harmadik
évfordulónk!
Még nézelődök.

DEC SZÍVEM❤️:

Cory, köss magadra
egy masnit, az lesz az
igazi ajándék.
Mondjuk, ha kérhetem,
meztelenül legyél, és
csak az a masni legyen rajtad.

ÉN:

Tuskó disznó! 😤
Azért amúgy szeretlek! ❤️

DEC SZÍVEM❤️:

Én is szeretlek! ❤️ Siess haza,
hiányzol!

ÉN:

A Nagyúrnak? 🍆

DEC SZÍVEM❤️:

Elvonási tünetei vannak, na.
A Kishölgyben szeretne lenni.

ÉN:

Majd lesz.
Vettem egy szexi fehérneműt 🙈

DEC SZÍVEM❤️:

Itt Nudli, Declan most
nem tud neked írni, mert elájult
a boldogságtól.

ÉN:

Declan csak ne ájuldozzon,
különben azt a fehérneműt sosem
látja rajtam.

DEC SZÍVEM ❤️:

Dehogynem. Ma, miután
hazajössz. Abban szeretnélek
magamévá tenni.

ÉN:

Ha jól viselkedsz...

DEC SZÍVEM ❤️:

Rendben, doktor néni...

Anja beront a szobába.

– Cora. Janet. Moss – tagolja lihegve a nevem. Egy pillanatra megugrik a szívem. – Terhes vagy, hallod!? Babát vársz.

Fel sem fogom a mondatát, a szavak előbb csúsznak ki a számon.

– Terhes vagyok? – ízlelgetem a kérdésem, és hamar kijelentést formálok belőle, amint némileg jobban fel tudom fogni. – Terhes vagyok! – Leugrok az ágyról, Anja nyakába vetem magam, miközben a könnyeim megállíthatatlan folyóként gördülnek le az arcomon, megsimogatva, ápolva a bőrömet. A hegeimbe is belefolyik, és ettől még szebbek lesznek; ragyognak, mintha a hold sütne rá egy nyugodt folyóra. Jobban büszke leszek a harci hegeimre.

Anja kezét megfogva ugrálok és sírok. Szívemben ezernyi érzés kap szárnyra.

Büszke vagyok magamra. Terhes lettem! Van egy kis élet a pocakomban! Istenem! Anya leszek! Én... Anya leszek.

Anja szemében szintén könnyek gyűlnek, egy csepp lefolyik gyönyörű barna arcára.

– Terhes vagyok! Terhes vagyok! – ismételgetem ugrálva, szokva, hogy ez a mondat az én számból hangzik el. – Hallod!? Terhes vagyok!

– Olyan büszke vagyok rád, Cory! – Anja megfogja a fejem, és az enyémnek dönti. – Annyira megérdemled, sőt, ennél többet is.

A fejemet fogva nyúlok a telefonért, hogy elújságoljam Declannek, de meggondolom magam.

Karácsony van! Hát, miért ne lehetne az a karácsonyi és évfordulós ajándéka, hogy megtudja, a szerelme gyereket vár. Sőt! Ha tényleg úgy van, és három hónappal ezelőtt estem teherbe, akkor esetleg... meg is nézhetném a babát! Tizenkét-tizenhárom hetesen már sok minden látszódik és már hasi ultrahang is készülhet.

Anja mintha csak ugyanerre gondolna, kivezet a szobából, majd szinte lerohanunk a második emeletre Bruce-hoz az egyik rezidens szonográfushoz.

– Nem is értem, nincs is pocakod – bámulja Anja a lapos hasam.

Megrántom a vállam.

– Genetika. Anyának szinte lapos volt öt hónapos terhesen is.

Bruce készségesen vár minket. Gyerekarca ragyog, amiért Declan Roy babáját nézheti meg elsőkézből. Leveszem a köpenyem, és lefekszek az ágyra. Csak remélni tudom, nem most akarnak behozni egy súlyos sérültet.

Feltűröm a pulóverem, Bruce zselét ken a hasamra, majd a vizsgáló fejet óvatosan görgetni kezdi a zselével bekent területen.

Eltakarom a szemem, nem merek a monitorra nézni. Jobb kezemmel erősen szorítom Anja kezét, ő gyengéden simogatja a hajam. Félek, hogy ez valami csodás álom, és mindjárt felébredek, ahol meddőn élek. A könnyeimet alig bírom tartani, a szívem veszettül kalapál, mintha ezzel jelezné, hogy jó lenne, ha megismerkednék a babámmal.

– Huh! – sóhajtja Bruce fura hangon.

Ijedten ülök fel, Bruce értetlenkedő szemébe nézek.

– Baj van? – A szívem kalimpálása gyors, de már cseppet sem élénk. Fojtogat az ijedség; víz alá húz, megöl. Ki ne találja az élet, hogy baj van a babámmal, mert megint szakadékba zuhanok, és onnan tényleg senki nem hoz ki úgy, hogy a szívem ne legyen darabokban. Még Declan sem.

– Baj nincs – csóválja a fejét, és szelíden mosolyog. – Sőt, innen megállapítva teljesen egészségesek. Csak többen vannak.

– Többen!? – kiáltok fel.

– Így van – erősít rá egy bólintással, mire Anja megelégeli, hogy nem nézek a monitorra, ezért odafordítja a fejem. – Ikreket vár, Dr. Moss.

A fejemet a monitorra emelem. Két kis eldeformálódott kör alakra hajazó, még alig kifejlett csöppség van a monitoron. A hasamhoz kapom a kezem, figyelmen kívül hagyva, hogy a zselé meg a bőrömön ázik.

– Nem létezik! – csuklik el a hangom. Zokogva süllyedek vissza az ágyra. – Édes istenkém, köszönöm!

Harminckét év.

Ennyi vártam, hogy a féltve őrzött álmom megvalósuljon, ráadásul duplán. Két pici baba fejlődik a hasamban.

Boldogság csillapíthatatlan tüze izzik bennem, és még azok a könnyek sem olthatják el, amik egyre intenzívebben locsolják meg az arcom, ezzel üdévé és boldogabbá téve azt.

Azt hiszem, bele fogok halni a boldogságba. Az azért annyira nem lehet rossz halál.

Annyi rossz után. A sikertelen próbálkozásaink után sikerült. Igaz lehet akkor a mondás: mindig minden akkor jön, amikor az ember nem számít rá.

– Megvan Declan karácsonyi ajándéka – mondja lelkesen Anja.

– Meg ám! – nevetem, kitörölve a megállíthatatlan könnyeket a szememből. Csücsörítem az ajkamat, miközben gondolkodok. – Jó, de hogy mondjam el?

Anja, mintha ezer éve erre készült volna, gyorsan ledarálja az ötletét.

– Két picike hokimez, mind a kettőre ráírva, hogy Roy, egy dobozban, alá pedig beteszed a ultrahang képet.

Vigyorogva bólogatok.

– Ez tetszik!

Ezen a napon nem csak Declant, hanem magamat is megleptem. És annyira hálás vagyok magamnak. Sosem, de tényleg sosem szerettem magam ennyire.

Mélységes öröm, büszkeség, hála telít meg, és úgy havaz be, mint Detroit utcáit a lágy hó. Sosem akarom, hogy felolvadjon bennem.

Reményt érzek. Továbbra is csak azt hajtogathatom magamnak, hogy mindig lesz kiút, és ha megtaláltad az ajtót, és kilépsz rajta, a boldogság fog tárt karokkal várni. Nyilván lesznek nehézségek, de melyik ne érné meg, hogy ha ilyen vagy ehhez hasonló hírt kapsz!

A legszebb karácsonnyal ajándékoztam meg ma magam.

***

Be kell vallanom, alig bírtam megállni, hogy egész nap ne beszéljek Declannek arról, hogy terhes vagyok. Nagy nehezen tartottam magam, és most a kúriába érve nagyot sóhajtok, miközben az előtérben lerázom a hótaposómról a havat, a kabátomat az akasztóra hajítom, és a kezemmel egy piros köralakú dobozzal berontok a konyhába.

Declan tésztát gyúr, izmai kidagadnak, a mézeskalács fűszeres, gyömbéres illata keblére öleli a konyha levegőjét. Kint a kertben hatalmas pelyhek feküdnek a már régebbi hótakaróra. Az erdőben a fák tetejére úgy ragad a hó, mint a cukormáz.

Leteszem az asztalra az ajándékot.

Hátulról átölelem Declant, ezernyi csókot helyezek el a nyakára. Ő minden csóknál mosolyog, egye szélesebben, míg meg nem elégeli, így a sodrófát eldobva az ölébe kap, a fenekemet fogva emel fel, és a számra tapasztja a piros ajkát. Mézeskalács ízű ajkába hasítok a nyelvemmel, a hajába túrok, kissé hátrahúzom, ezzel jelezve neki, hogy most én irányítok.

– Szia, szerelmem – suttogom az ajkára.

Megborzong a becézéstől.

Sosem neveztem még így. Ollie becézi így Anját, hát gondoltam, Declanön is kipróbálom. Bevált, de azért maradok a szívem becézgetésnél. Az jobban passzol hozzánk.

– Szia, életem szerelme – bújik a nyakamba. – Milyen volt a napod?

– Terhes – mosolyodok el sejtelmesen. Persze ebből mit sem fog sejteni. – Egy idióta nő megkergetett a kórházban, mert szerinte ő jobban illik hozzád. Hallottál már ilyet? – bosszankodom.

– Francokat! Nálad jobban senki nem illik hozzám, életem.

Elájulok. Annyira jó apa lesz a babáinknak!

– Tudom – vigyorgok pimaszul. – Hogy ment a tanulás?

– Rosszul! – nyafogja. – Egész nap te jártál az eszemben.

– Meg a vaginám.

– Valóban az is!

Az erdőzöld szemébe nézek. A téli idő beköszöntével az ő erdeje nem sárgult el, levelei nem hullottak le, hanem egyre élénkebbek lettek, ha lehetne, a madarak át tudnának rajta telelni.

– Tudom, hogy este karácsonyozunk – kezdem –, de én most szeretném odaadni az egyik ajándékom. Nem bírom kivárni, szerintem nagyon fogsz neki örülni.

– Pókot kaptam? – csillog a boldogságtól a szeme.

– Jobbat – sétálok az asztalhoz, és az egyik székre lehuppanok.

– Kígyót? – ül velem szembe. Izgatottan feszegeti az ujjai hegyét.

– Még annál is menőbbet.

– Jézus, mit vettél nekem?

– Semmit – csóválom a fejem. – Te csináltad – csúsztatom oda a piros dobozt.

– Én? – pislog meglepődve. – Milyen menő dolgot csinálhattam?

Ikreket, szerelmem. A babáinkat. A másik két életünk fejlődik a pocakomban.

Leveszi a fedőt az ajándékdobozról.

Óvatosan emeli ki belőle a detroiti hokicsapatának logójával ellátott babaméretű hokimezt. Rám pislog, majd vissza a mezre. Először értetlenség fut át, rajta, csak aztán kapcsol: kitolja magát a székből, a szék el is dől. A fejét fogja, tátott szájjal néz engem, a könnyes arcomat, a nevető alakomat. Most a szája elé kapja a kezét, majd visszaszorítja a tarkójára. Konkrétan jár egy kört a konyhában, mire érdemlegesen meg tud szólalni.

– Terhes vagy!? – kiáltja. Bólogatok. – Terhes vagy! Úristen... meghalok. El fogok ájulni. Cora, nem érzem a szívem, élessz újra megint!

Ám ez sem zavarja annyira; felkap a székből, újra az ölébe vesz, és háromszor megpördül velem.

– Apa leszek – suttogja. – Én apa leszek. Á, álmodok.

– Dec... – nevetem. – Nézd meg jobban azt a csomagot – kérem.

Vonakodva tesz le, a csomaghoz sétál, és kihúz belőle egy másik mezt. Zavartság újra kiül az arcára. Az ultrahangfelvétel képét is kiemeli a dobozból. Még így sem kapcsol, én pedig túl izgatott vagyok, hogy ne ejtsem ki a számon.

– Ikreink lesznek, Dec! Két picike van a hasamban! Három hónaposak!

– Ezt nem mondod komolyan!?

Lerogy a székre. Arcát az asztalnak hajtja.

És zokog. Megsiratja a boldogságunkat, ezzel adva hálát a sorsnak, hogy újra összehozott minket.

A két kicsike mezt a kezében tartva a boldogságtól sír. Én meg azért sírok, mert örömet tudtam neki okozni úgy, hogy végre elhiszem, hogy kiérdemeltem a sors ajándékát. Sok mindent elvett tőlem, négy évemet Josh-sal, sok évet apámmal, de most szépen visszaszolgáltat minden ellopott boldogságot, anélkül, hogy bármilyen rossz is történne velem. És tudom, hogy ez így is fog maradni. Túl sokat szenvedtem Josh előtt, közben és utána hónapokig. Most dúskálok az életben, az életem fája virágzik, termései zamatosak, állandóan jól lakhatok belőle, nincsenek megrohadva, nem keserűek, mint az Josh-nál volt. Ha elfogy a termés, a virágokból újabb lesz. Declan öntözi az életfámat, sosem hagyja kiszáradni, örökké virágozni fog.

Megérdemlem ezt a férfit, vele együtt végképp megérdemlem a boldogságot és a két picikét.

A könnyeim nekem is elerednek, édes boldogságként folynak szét az arcomon, nem törlöm le őket. Büszkélkedni szeretnék azzal, hogy ennyire boldog vagyok.

Declan ölébe ülök, és a két karjába bújok. Úgy ölel magához, mintha magába akarna olvasztani. A keze a hátamról lecsúszik a mellem alá, mire jólesően sóhajtok, de nem állapodik meg ott; kúszik tovább a hasamhoz, majd fel is emeli a pulóverem, ezzel közelebb érezve magát a két babájához. Könnyes arcát a vállgödrömbe dönti, könnyei felmelegítenek, biztonságot nyújtanak a kinti egyre hevesebb hózápor ellen.

– Sziasztok... – suttogja Declan a hasamat nézve és simogatva. – Po...

– Ki nem mondd, hogy pocaklakó, mert anyám levese helyett egy nyaklevest kapsz – fenyegetem meg játékosan. – Babák, bébik, ikrek, gyerekeink és a többi, de azt a szót ne használd, mert agyvérzést kapok szívrohammal egyszerre. Aztán lesz neked pocaklakó.

– Bocs! – neveti. – Szerintem cuki.

– Nem az. Pocaklakók maximum a benti szerveim. Azokat nem fogom megszülni. Ne sírjál már – csókolgatom a könnyeit. – Szeretlek!

– Én is szeretlek téged... titeket.

– Huszonhetedikén visszamegyünk? – kérdezem a tarkóját simogatva. – Lett volna egy másféle ultrahangom is, de azt egyedül még nem mertem bevállalni, tudom, ott volt Anja, de túl mély a traumám. Szeretném, hogy ott legyél.

– Mindenhol ott leszek, Cory. Örökre. – Megcsókol. Édes szájában az otthonomat meglelem. Mindig hazajöhetek. Télen és nyáron ugyanolyan lelkesedéssel vár, nem számít, milyen az alaphangulata. Ő nem üt, csupán szeret, hol finomat, hol erősebben – ha ezt kérem.

Feláll velem, és az asztalra tesz. Emlékszem még arra az időre, amikor nem mertem neki bevallani, mit érzek iránta, mert féltem az elutasítástól és az újabb csalódástól. Akkor is itt, ezen az asztalon ugyanígy leültetett, és gyógyított. Nem a szerelem; az nem tud gyógyítani, csak mellékgyógyszernek számít, a fájdalmat nem kezeli teljesen. Ő úgy gyógyított, mint barát, bizalmasom, megmentőm, lelki támaszom, aki elhitette, számítok neki, és van miért élnem.

Josh-nál sosem volt olyan boldog életem, mint vele. Nála volt egyfajta etikett, amit, ha nem tartottam be, mindig furán nézett rám – már a kapcsolatunk elején is. Azt hiszem, Josh-nak nem én voltam a megfelelő lány. Nem engem keresett, hanem valaki mást. Azt a lányt, aki az első találkozásunkkor voltam vele: szabadszájú, morcos. De... valójában az nem én voltam, csak le akartam koptatni. Amikor viszont járni kezdtünk, száznyolcvan fokos fordulatot vett a személyiségem, rájött, hogy akit a legelején mutattam, nem én vagyok. Így azt a képet, amit nárcisztikusként lefényképezett, hamar ki kellett dobnia a kukába.

Declannek én vagyok a megfelelő.

Leguggol elém, feltolja a pólómat, és csókok végtelen sorát leheli a hasamra. Imádom, ahogy érezteti velem, mennyire szerelmes belém.

– Dec – nyögöm, amikor ravaszan a nadrágomat is lejjebb tolja, nyelvével becsúszik a fehérneműm alá. – Olyan jó apa leszel. Boldog évfordulót, szívem!

Lerántja rólam a nadrágot, majd felém emelkedik.

– Te pedig a legjobb anya. Boldog évfordulót! – pusmogja. – És boldog karácsonyt! Ööö... akkor innentől tabu vagy? – pislog le a vénuszdombomra.

– Dehogy! – nevetem a fejemet fogva. – Buta vagy! Gyerünk, vigyél a szobába!

Pimaszul ingatja a fejét.

– Itt. – És már esik nekem, mint egy éhező az elejtett vadnak.

Istenem! Köszönöm, hogy ennyiszer boldoggá teszed a karácsonyom. Azt hiszem, lassan hinni kezdek benned, habár nem leszek a barátod... ahhoz csúnyán bántál velem, de nem is tagadlak meg. Túl sok szerencse írható az életem számlájára. Az nem véletlen. Légy mindenkivel ilyen jószívű! Kérlek, csak ennyit kérek még karácsony alkalmából!

***

Sziasztok!

Én ezzel a kicsi novellával szeretnék nektek Boldog Karácsonyt 🎄🎄 és előre is Boldog Újévet kívánni. Remélem, nagyon sok sikerben, nevetésben, fantasztikus élményekben lesz részetek 2023-ban.

Találkozzunk itt, jövőre is!

További szép évet Nektek! Köszönöm, hogy vagytok és olvastok, még mindig nagypn-nagyon sokat jelent!

❤️❤️❤️