Te mitől félsz a legjobban? -- harsogta a szalagcím, ami mellett elsétálok. Első pillanatra át is siklik rajta a tekintetem, de bevásárlás végeztével, mikor ismét elhaladok a hirdetés szövege mellett megragadja a figyelmemet.

Elgondolkodtat ez a kérdés. Én, a milliárdos cégvezető lánya, vajon mégis mitől félek, ha egyáltalán ismerem ezt a kifejezést? Bármit megkaphattam az apám vaskos pénztárcájának és számos hitelkártyájának hála, így sosem éreztem magam veszélyben. Nem éheztem, nem fáztam. A rovarok taszítanak bár, de nem érzem azt az elemi rettegést, ha rágondolok. Tériszonyom sincs, legalábbis addig, míg nem kérnek arra, hogy 100 méter magasan egyensúlyozzak egy deszkán, mert ott biztosan kilengenék, mint egy tinédzser, aki felöntött a garatra.

Ahogy a gondolatokat fejtem le a tudatomról, eljutok oda, ami valóban megremegteti a tűsarkúba bújtatott lábam. A magánytól félek, az egyedülléttől. Az arcom lesápad, ha csak arra gondolok, hogy mondjuk egy lakatlan szigetre kerülnék. Nagy eséllyel egyetlen napot se élnék túl. Internet, meleg víz, és kényelmes otthon nélkül, távol a civilizációtól...

Hirtelen megszédülök és kiszárad a szám. A kezemben fogott márkás táska a földre puffan, még hallom, ahogy egy férfi mellém lép, de nem értem a szavait. Határozottan megfogja a kezem, erősen tart, miközben a legközelebbi padhoz közelít velem. Leültet, majd látva, hogy ájulás kerülget, leveszi öltönyét és az inget, az egyiket a fejem alá igazítva elfektet a padon, a másikkal pedig betakarja a lábam, nehogy kivillanjon hosszú combom.

-- Jól van? -- nyújt felém egy vizes üveget, de eltolom magamtól.

Ahogy felnézek a férfi arcába, a szívem meglódul és azonnal visszatér az arcomba a szín.

-- Kérem, ne hagyjon egyedül -- suttogom a kezébe kapaszkodva, és megkönnyebbülten dőlök vissza a padra, miután a megmentőm így szól:

-- Itt maradok, nincs mitől félnie.