Az esőcseppek dobbanásai megülnek a fülemben,

Míg a ruhám túlhevült börömhöz tapad.

De a tűz továbbra is lobog a könnyes szememben,

Pont úgy, mint mikor először megláttalak.

Egyre csak távolodsz, nem is nézel felém,

Lehajtod a fejed, ahogy hajadba kap a szél.

"Ne menj még" -- mondom csendesen,

S mint aki hallotta, felém úgy lesel.

Lépteid elcsendesülnek, a pocsolya körbevesz,

De a tekinteted ott többet engem nem ereszt.

A szél a fülembe fújja apró sóhajod:

Tudom, mit érzel, még ha ki nem is mondhatod.

Letörlöm könnyeim, míg némán nézek feléd.

Magamhoz intlek, bár tudom, úgysem követnél.

Pillantásod tüzes, hol van már belőle a közöny!

Mégis eltűnsz az esőkabátos emberek között...