A nagyapám akaratos, önfejű és a világ legmakacsabb embere. Egy háborús veterán volt, aki második világháborúból egy kulcscsontlövéssel szerelt le, Vietnámból pedig egy szétroncsolódott térddel tért vissza.

Ez a történet azonban nem róla szól. Nem egészen róla, hanem egy kedves társáról, a jó magaviseletű, ám kicsit lusta macskájáról, Azúrról. Minden évben Hálaadáskor a nagyapám hozzánk látogatott Albuquerque-be Azúr társaságában, egészen Georgiából érkezett régi furgonjával, hogy velünk töltse az ünnepeket.

Én a tojásokat vertem fel a vacsorához, anyám ellenőrizte a sütőben szaunázó pulykát, míg apám egy üveg sörrel a kezében a tévét nézte. Akkor hangosan cifrázva megszólalt a nagyapa autódudája.

– Megjött Jeb – tápászkodott fel a fotelből apu.

– Majd én kimegyek érte! – ajánlotta fel anyám és szaladt is nagyapa elé.

A szüleim szokás szerint megrakott kezekkel tértek vissza. A nagyapám szeretett hatalmas csomagokkal érkezni.

– Te jó ég! – nyöszörgött hátfájósan apám, ahogy ledobta a díványra a nagypapa teletömött cekkerét. – Jeb, csak nem egy kínai gyereket rejtegetsz ebben a csomagban?

A nagyapám becsoszogott a nappaliba, őt anyám követte kezében egy gigantikus fikusszal.

– Mit morogsz annyit, Stew? – zsörtölődött nagyapa. – Én a te idődben egyszerre három húszkilós zsákot cipeltem a seregben, amikor a megboldogult Watson tábornok egy kis krumpli pucolással akart büntetni, amiért Margaret meztelen fényképét nézegettem a takaró alatt...

– Ugyan, apa! – szólt rá anyám, az arcán egy kis pír jelent meg, miközben a kezében szorongatott fikuszt a konyhapultra helyezte a nagyapától kapott többi cserepes növény mellé. – Ne butáskodj... ne mondj ilyeneket.

– Bizony így volt! – vágta rá nagyapa. – Na mindegy is – motyogta, közben megveregette a kezében tartott kékszínű macska buksiját. Ahogy elnéztem, a múlt évi találkozásunk óta mintha a macska kétszeresére nőtt, olyan tömzsi volt, hogy a lábai alig látszódtak. A macska kiugrott a nagyapa kezéből és a díványon összegömbölyödve állapodott meg.

– Helló nagyapa! – léptem oda hozzá.

– Ó, aranyom – pillázott ő, szorosan a mellkasára ölelt. – De rég láttalak Abby! Milyen takaros kis lányka lett belőled – forgatott meg, miközben jól megmustrált.

– Te nem öregedtél semmit! – csókoltam arcon és jól megveregettem a vállát. A nagyapa még most is erős termetűnek számított, a seregben felpumpált izmai azóta sem vesztettek formájukból. Hetven éves létére nagyon is jól tartotta magát.

– Rezegnek a csontjaim itt belül – veregette meg a mellkasát –, de szerencse, hogy ezeket csak én hallom! – Csibész mosolyra húzta a száját, egyik szemét folyton összeszűkítette, még a háború alatt vesztette el a látását. – Na és mond csak, akadt valamiféle fiú mostanság, aki csapja a szelet neked?

Ezt minden évben megkérdezte és minden évben ugyanaz volt a válasz:

– Tudod, hogy számomra csak egy férfi létezik, és az te vagy – mosolyogtam vissza rá.

– Na, azért – veregette meg a fejtetőmet. Nagyapa nem csak hogy erős, de a családban a legmagasabb is volt, a maga százhetvenkilenc centijével.

– Mond, nem akarsz lepihenni? – kérdezte anyám, aki ezúttal ismét a konyhában sürgölődött. –Biztosan elfáradtál a hosszú úton.

– Dehogy is! – szólt közbe apám harciasan. – Mindjárt adják a Lakers meccs ismétlését... Ugye, nem akarsz lemaradni róla, Jeb?

– Ha valóban a Lakers játszik, akkor nincs helye dőzsölésnek – került ki nagyapa és letelepedett Azúr mellé, aki nyájasan és félszegen tűrte, ahogy a gazdája minduntalan felborzolja a szőrét.

Nálunk a Hálaadás roppant fontos ünneppé vált, amikor a család minden tagja együtt ünnepel, miközben elfogyasztjuk a keserves órák alatt elkészített citromos töltött pulykát, a párolt zöldségeket almás krumplival és a málnás felfújtat. A családomban több olyan ember is akad, aki hivatalos főzésre adta a fejét. Az egyik a néhai nagyanyám, aki cukrászként kereste a kenyerét, míg az anyám jelen pillanatban is chefként dolgozik az egyik közeli étteremben. Amikor a nagyanyám meghalt utolsó leheletével az egyetlen lányára, azaz anyámra hagyta a legtitkosabb recepteket tartalmazó gyűjteményét. Az ünnepi vacsora így minden évben tökéletesre sikerült.

Ezt a tényt a nagyapám is megállapította minden évben.

– Esküszöm, Debra, ha nem lenne törvénytelen, akkor feleségül vennélek – csapkodta meg a hasát a nagyapa anyámnak intézve a szavakat. Azúr füle kikandikált a nagypapa kezei között, ahogy kíváncsian a tányérokat szaglászta. Nagyapa sosem zavarta el az asztaltól az állatot, az évek során még anyám is megbarátkozott a gondolattal, hogy a macska velünk együtt eszik. – Anyád lenne a legbüszkébb, ha látna. – Azúr a végszóra hangosan nyavíkolt egyet helyeselve.

– Tudom – felelte magabiztosan anyu, és azzal a nagyanyám említése le is zárult. Ennél többet nem tudott róla senki sem beszélni. Hosszú idő telt el mióta a nagyi meghalt, egészen pontosan hét év. A nagyapám pontosan akkor vásárolta Azúrt mintegy lelki társként, hogy átsegítse őt a nehéz időszakon. Azóta köti össze szorosabb kapcsolat őt és a cirmost.

– Nem kellett volna mégis megvárni Tessát és a gyerekeket? – kérdezte apám az ajtó felé tekintve. Tessa a nővérem volt, aki szinte minden egyes családi alkalomról rendszerint elkésett. Sosem volt erőssége a pontosság, ezért mikor azt mondta, hogy már öt perc és a ház előtt lesz, tuti, hogy még rá kellett számolni félórát. Nem akartuk kiéheztetni a nagyapát, ezért minden alkalommal négyesben kezdtünk neki az előételnek, várva, hogy egyszer csak Tessa és két ötéves ikerlánya betoppan az ajtón.

– Mennyi idő is telt el a hívása óta? – morfondírozott anyu.

Ránéztem az órámra.

– Cirka huszonöt perc.

– Akkor nemsokára megérkeznek – pattant fel a helyéről anya, hogy a friss érkezőknek tiszta tányért pakoljon ki.

Ekkor Azúr leugrott a nagypapa öléből és egyenesen megindult anyámmal a konyhába, ahol felugrott a konyhapultra, hogy végignézze, mit sürgölődik odabent. Az anyámnak nem mást jelentett a konyha, mint egy szentélyt, amit Azúr tappmancsai bemocskolnak, ezért minduntalan, most is kizavarta az állatot. A macska sértődötten visszakullogott a nagyapa ölébe.

Eltelhetett körülbelül öt perc, mire messziről hangos dudaszó hallatszott.

– Ezek biztosan ők lesznek! – ujjongott anyu. Régóta nem láttuk a nővéremet, talán a legutóbbi Hálaadás óta. Régi rossz szokása volt, hogy már az utca végénél dudálni kezdett, jelezve, hogy már tényleg nem hiányzik sok, hogy a körünkben legyenek. A dudaszóra mindannyian feltápászkodtunk az asztaltól, Azúr is leugrott és egyenesen kiiramodott a macskaajtón, amit még a nagyapám szerelt fel egyik hosszabb nálunk töltött vakáció alkalmával, megelégelve, hogy a macskának nincs elég szabad tere.

Én leszedtem az asztalról a koszos tányérokat, minden egyes alkalommal így tettem, hogy a nővérem ne gondolja azt, hogy nélküle kezdtünk el enni, szépen megigazgattam a terítőt, anyu pedig szedett a pulykából és a püréből, mígnem egyszer egy hangos fékcsikorgás hallatszott, egy fülsüketítő dudaszó, egy tompa puffanás.

Mindnyájunkban megállt az ütő.

– Mi volt ez? – kérdezte megszeppenve apu.

Apu és nagyapa, aki a nappali boltívénél állt, felkapta a fejét, mindketten egyszerre indultak el az ajtó felé.

– Azúr! – ordított egyet nagyapa. – Ne, Azúr... – A nagyapa egyenesen megindult az ajtó felé, hangos csattanással kivágta.

– Mi az? – szaladt utána apám, alig bírta tartani a tempót az öreggel szemben.

Kintről furcsa zajok hallatszódtak, anya letette a kezéből a tányérokat, én is befejeztem a pakolászást és a többiek után indultam. Hallottam a nagyapa keserves zokogását, és amikor kiléptem az ajtón, megláttam, mi is történt valójában.

A nővérem kipattant a kocsiból és a bal első kerékhez sietett, ahol a nagypapa guggolt, egészen kicsire húzva magát. Az ikrek megszeppenve és eltorzult arccal tapadtak rá az ablaküvegre, apám a nagyapa vállát veregette és megpróbálta férfiasan csitítani.

– Nagyapa, annyira sajnálom! – esedezett a nővérem kislányosan cincogó hangon.

– Istenem... – nyögte nagyapa. – Megölted!

Anyám és én akkor értünk ki a házból.

– Mi történt? – kérdeztük kórusban. Egy ideig nem válaszolt senki, csak pár pillanattal később vettük észre, hogy a nagypapa karmai közül egy kék bolyhos farkinca lóg kifelé.

– Azúr... Margaret... Istenem, az nem lehet!

– Micsoda? – hitetlenkedtem. A nagypapa miért nevezi így a macskát?

De ő egyre csak zokogott.

A nővérem a sikeres fékezés közben elütötte a szerencsétlen állatot, aki kimúlva feküdt lecsukott szemekkel a nagyapa markai közt.

Mindannyian együtt éreztünk vele, mert az állat régóta hű társa volt, de nehéznek bizonyult bárkinek is megszólalnia. És akkor olyan történt, amire senki sem számított.

A macska nyöszörögni kezdett, de nem akárhogy. Emberi hangon.

A nagyapa felkapta a fejét.

– Margaret...?

– Semmi baj, Jeb... semmi baj! – formálta a macska szája a szavakat. – Jól vagyok!

Hát, így történt, hogy a macskává reinkarnálódott nagymamám elvesztette első életét a kilencből.

***

A novella megjelent az Aranymosás magazin oldalán 2016-ban.