A történet sarah_ross_ ajándéka tőlem. :)

Narancs, ánizs és fahéj illata keveredett a levegőben, s kúszott be a hatalmas karácsonyfát tátott szájjal figyelő kisfiú orrába. Az alig négyéves fiúcska szerette ezt az illatot, és szerette a halványan derengő fényfüzéreket is, amik aranyba öltöztették a szobát, és meghitté varázsolták a hangulatot. Tekintete időről-időre a fa terepasztalra tévedt, amin zakatolva pöfékelt a makett gőzmozdony körbe-körbe, miközben ő a fénylő gömbdíszeket adogatta édesanyja kezébe. 

A karácsonyfa a kandalló mellett kapott helyet, a benne lobogó tűz kellemes melegbe burkolta a helyiséget, a párkányra elhelyezett varázsvevőből pedig halkan szólt Celestina Maggica karácsonyi dalválogatása. Lucius Malfoy a megterített étkezőasztalnál ülve újságot olvasott, de csakhamar megunta azt. Egy darabig csak figyelte, hogyan öltözteti felesége és fia ünneplőbe a fenyőt, majd ő is csatlakozott hozzájuk. 

Draco immár kétfelé adogatta a csillogó díszeket, egyiket a másik után. Nagyon vigyázott, nehogy összetörje bármelyiket is, apró kezével finoman fogott meg minden egyes karácsonyfadíszt. A mennyezetig érő fenyő lassacskán megkapta teljes ünnepi viseletét. 

Miután felkerültek a girlandok is, Narcissa apró lángokat varázsolt a gyertyákra, Draco pedig az utolsó dobozért nyúlt. Ez sokkal kisebb, ám jóval díszesebb volt a többinél, és Draco sejtette, valami egészen különleges lehet benne. Pici szíve olyan hevesen kezdett verni, mintha az egy menekülő cikesszé változott volna.

– Az még nem a te kezedbe való, Draco – intette le apja, és elvette előle a dobozt. – Ez egy rég családi örökség, és rettentően törékeny.

Draco figyelte, ahogy apja leveszi a doboz tetejét, és akasztójánál fogva kiemeli belőle a díszt, aminél varázslatosabbat még sohasem látott. Fényesen ragyogó kristálytojás volt, külsejét gyönyörű és egészen vékony kristályfonállal szőttek körbe. Apja mutatóujjával finoman érintette meg a tojás tetejét, mire az megremegett. A felső része mintha kámforrá vált volna, alsó részéből viszont, egy szintén kristályból szőtt sárkányfióka dugta ki a fejét. Félig kiemelkedett a tojásból, kitárta szárnyait, nagyot lendített velük, és felemelkedett. Draco arca teljesen kipirult az izgalomtól, kicsi keze ösztönösen nyúlt a repülő sárkánytojás után, de hiába pipiskedett, nem érhette el. Újabb ámulatba esett, mikor a fény megtört a díszen, s úgy tűnt, mintha a kis sárkány tüzet okádna. A sárkánytojás csak repült és repült egyre feljebb, hogy a fa legtetején elfoglalja méltó helyét. A kis sárkány kitárt szárnyakkal szoborrá merevedve trónolt a neki szánt helyen.

– Tetszett, igaz? Tavaly is így rácsodálkoztál – simította meg Draco fejét mosolyogva Narcissa. – Megnézem, hogy áll a vacsora.

Édesanyja elment, Dracót pedig szinte megbabonázta a különleges csúcsdísz, szürke szemét le sem tudta venni róla. Minden vágya volt, hogy a kezébe fogja. Az összes karácsonyi ajándékáról lemondott volna miatta. 

– Szeretném megfogni  – fordult apja felé csillogó szemekkel.

– Majd, ha nagyobb leszel, Draco. Most még csak összetörnéd.

– Már elég nagy vagyok! – toppantott dacosan, és fél kezét a dísz felé nyújtotta. – Most akarom!

– Nem – szólt rá határozottan az apja. – Kapsz sok szép és új ajándékot, azokkal majd játszhatsz.

Draco szólni szeretett volna, de apja szigorú tekintete elhallgattatta. Csalódottan vette tudomásul, hogy akaratát most nem tudja érvényesíteni, így akkor kell megszereznie a sárkányos díszt, mikor a szülei nem látják.

– Asztalhoz, pár perc és kész a vacsora – lépett be Narcissa a szalonba. Draco mindig csodálattal nézte, milyen csinos az édesanyja. Fekete, ünnepi ruháját piros és fehér szálak szőtték keresztül, haját laza kontyba tekerve viselte tarkóján. Kecses volt, és az előkelőség minden porcikájából sugárzott. Nézte, ahogy apja mellé lép, arcon csókolja, anyja pedig teljesen elpirul. 

Narcissa megfogta Draco kezét, és a család az asztalhoz telepedett. Draco türelmetlenül lóbálta lábát a széken, közben felsőtestével is jobbra-balra tekergett.

– Ülj rendesen, Draco! – dorgálta meg apja.

– Ugyan, Lucius, hiszen még gyerek – simította meg férje karját szelíden, Narcissa.

– Egyszer meg kell tanulnia, hogyan kell…

– De nem most – vágott közbe az asszony, és keresztülnyúlva az asztalon megsimította Draco arcát.

Draco mosolygott, és próbálta rendezni folyton izegni-mozogni kívánó végtagjait. Elnézett anyja mellett, és látta Framyt, az öreg házimanót belépni a szalonba, fia, Dobby szorosan követte őt. A két manó maga előtt egy zsúrkocsit tolt, aminek a tetején egy gyönyörű, ezüst porcelánedényben az ünnepi leves gőzölgött. Dobby olyan apró volt, hogy mikor végigsétált az asztal mentén, Draco csak hegyes fülei végét láthatta.

Framy engedelmesen felszolgálta a levest, Dobby pedig árgus szemekkel figyelte mozdulatait, és szükség esetén besegített anyjának. 

– Elmehettek. – A tálból a levest már Narcissa merte ki mindhármuknak.

– Ők miért nem ünnepelnek velünk, anya? – mutatott Draco az ajtóban várakozó manókra. 

– Framynak és Dobbynak nincsen ünnepi ruhája – mosolyodott el zavartan édesanyja.

– Én szívesen kölcsönadok nekik egyet.

– Draco –  Lucius kezében egy pillanatra megállt a kanál, és visszaejtette azt tányérjába –, egy házimanó nem kaphat ruhát, hacsak nem akarjuk, hogy elmenjen. Ezt már ezerszer elmondtuk, szóval eszedbe se jusson adni nekik. A karácsony a varázslók ünnepe, azok ott pedig csak házimanók. Az a dolguk, hogy kiszolgáljanak minket, nem az, hogy szóval tartsanak vacsora közben.

– Értem, apa. – Draco a két manó felé nézett, de már csak Dobby állt az ajtóban. Lehajtott fejjel babrálta koszos, gyűrött ruháját, lábaival aprókat dobbantott néha.

Megsajnálta a manót, ahogy magányosan ácsorog ott az árnyékban, az ajtó mellett, de rögtön meg is feledkezett róla, amint tekintete újra a karácsonyfa legtetejére vándorolt. A sárkányos dísz nem eresztette tekintetét, vacsora közben minduntalan oda-odapillantott. Elérhetetlen kincsként tündökölt a magasban.

A háromtagú család vidáman beszélgetett vacsora közben, a varázsvevő halkan duruzsolt a háttérben, az ablakon keresztül láthatták, az óriási pelyhekben hulló hó, hogyan borít be mindent odakint, mint egy nagy fehér paplan.

A süteményből Draco duplán szedett, mint minden gyereknek, neki is az ízlett a legjobban. Miután mind jóllaktak, Framy és Dobby serényen nekikezdtek leszedni a terítéket. Az aprócska manó utoljára Draco elől vette el a szennyest, és tette azt a zsúrkocsira.

– Köszönöm, Dobby – mondta vidáman a fiú, teljesen megfeledkezve arról, mire tanították: egy varázsló nem köszön meg semmit egy házimanónak.

Dobby teniszlabda méretű szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, és kiejtette a kezében tartott evőeszközöket.

– Ostoba manó – dörrent rá Lucius, és felvette fiát, hogy családjával a karácsonyfa mellé telepedjen.

Framy halkan szidta meg csemetéjét, Dobby pedig hosszú füleivel igyekezte eltakarni szégyentől lángoló arcát. Befejezte az asztal leszedését, és együtt tolták ki a kocsit a konyhába. Az este folyamán nem is jöttek ki onnan többet.

Draco anyja ölében ülve hallgatta a karácsonyi meséket, amiket olvasott neki. Egy idő után szemhéja elnehezült, nagyokat pislogott, de öklével igyekezett kidörzsölni szeméből az álmot. Neki még dolga van: lelopódzik a szobájából, és valahogy megszerzi a sárkányos díszt. Ha szerencséje van, még a mikulást is elcsípheti.

Együtt sétáltak fel az emeletre, közben Draco megkongatta a lépcsőkorlátra felfűzött harangokat. A csilingelés a szobájáig kísérte, szülei pedig lefektették őt hatalmas, baldachinos ágyába.

– Ha szépen alszol, reggelre biztosan sok szép ajándékot hoz neked a Mikulás – simította meg Draco homlokát édesanyja, majd egy jóéjt csókot is nyomott rá. – Jó éjt, Draco.

– Jó éjt, Draco – lépett ágya felé édesapja is, majd ő is homlokon csókolta.

– Jó éjt!

Draco lehunyta szemét, és várta, hogy elhalkuljanak a zajok. Csend telepedett a szobára, az ő szeme pedig úgy pattant ki, mintha hideg vízzel locsolták volna le. Óvatosan kelt ki az ágyból, lábujjhegyen somfordált az ajtóhoz, amit a szülei, mint mindig, most is résnyire nyitva hagytak. Okos fiú volt, nem lépett ki egyből a folyosóra, hanem várt még egy keveset. Fülelt, hall-e bármiféle zajt odakintről, majd amilyen csendben csak tudott, kiosont szobájából, egyenesen a lépcsőt célozva meg. A tetején azonban megállt, onnan már hallotta, hogy odalentről még kellemes, lágy zene szólt, szülei pedig a karácsonyfa tövében üldögéltek. 

De nem csak ők üldögéltek ott, hanem egy halom ajándék is! Draco értetlenül nézte a sok becsomagolt dobozt. Már itt járt volna a Mikulás? Dehát még el sem aludt! Azt meg kellett volna várnia! De az is lehet, hogy nagyon sietett, és nem tudott várni. Akkor a szülei találkoztak vele? 

Draco már majdnem leszaladt a lépcsőn, hogy megkérdezze róla szüleit, de aztán eszébe jutott titkos küldetése, és a karácsonyfa tetejére pillantott. Az lesz a legszebb ajándék, ha megszerzem, gondolta magában, és lekuporodott a földre. Látta szüleit enni még a desszertből, táncolni, összebújni, és mindez pokolian untatta. Végtelen hosszú ideig várakozott ott, már majdnem el is aludt, mikor végre szülei újra elindultak fölfelé. Gyorsan elbújt az egyik széles komód mögött. Kezét a szájára tapasztotta, mikor eszébe jutott, szülei talán még egyszer benéznek a szobájába, de nem így történt. Elhaladtak az ajtó előtt, meg sem álltak saját hálójukig, aminek ajtaját kulcsra is zárták.

Fura, nézett utánuk Draco, de nem törődött velük sokat. Szíve újra hevesen kezdett verni a sárkányos dísz gondolatára, és gyorsan le is szaladt a lépcsőn. Ott állt a mennyezetig érő fenyő előtt, és rájött, nincs terve, hogyan kaparintsa meg. Szomorúan nézett körbe, mire állhatna föl, de semmi sem bizonyult elég magasnak hozzá. 

Odavonszolt egy széket, felállt rá, és bízott abban, ha eléggé koncentrál a kis sárkány a kezébe repül. Elvégre ő egy igazi varázsló, ezt már rég tudta! Nyújtogatta karját felfelé, szemét összeszorítva koncentrált a feladatra, de a sárkánytojás nem mozdult.

– Gyere ide! – toppantott. – Repülj ide hozzám!

Hiábavalónak tűnt minden próbálkozás, így Draco durcásan a földre vetette magát. Törökülésbe ült, arcát öklének támasztotta. Próbált még kiötölni más módszert a dísz megszerzésére, mígnem a háta mögül halk neszezésre lett figyelmes. Először megrémült, azt gondolta, lebukott, és szülei jöttek vissza, de a karácsonyi fények Dobby, a házimanó alakját világították meg.

– Elnézést Malfoy úrfi, Dobby igazán nem akarta megzavarni – hajlongott a manó. – Csak a maradék szennyest jöttem összeszedni.

Draco nem válaszolt, visszafordult a karácsonyfa felé, és tovább nézegette annak csúcsát.

Dobby ezalatt elpakolta, amit kellett, és eltűnt a konyhában. Anyja még javában mosogatott, de már csak az a pár darab pohár volt hátra, amiket az imént hozott be. Segített befejezni, majd mindketten nyugovóra tértek. Dobby nem tudott aludni, forgolódott csak kényelmetlen fekhelyén, és a karácsonyon gondolkodott, közben hallgatta Framy fáradt horkolását. Ő még sosem kapott karácsonyi ajándékot. Igazából, semmilyen ajándékot nem kapott még. Mikor egyszer szóvá tette, anyja alaposan megszidta buta gondolatáért. Egy manó csak ne álmodozzon! Hűséggel szolgálja gazdáit, hisz az a legnagyobb öröm.

Mégis, mennyivel szebb ilyenkor minden! Dobby megy, és megnézi alaposabban azt a gyönyörű fát. Remélhetőleg az úrfi sincs már ott.

Kiszállt az ágyból, és kilopakodott a szalonba. Látta, a Malfoy fiú a fa előtt fekszik, elaludt. Dobby tétovázott, hogy felkeltse-e, vagy hagyja tovább ott aludni, míg ő maga is kigyönyörködi magát a fában. Végül úgy döntött, felkelti a fiút, nem egy ilyen előkelő varázslósarjnak való a padlón alvás. 

– Draco úrfi – bökte finoman oldalba. – Draco úrfi! Menjen feküdjön az ágyába, Dobby felkíséri, ha szüksége van rá.

Draco hosszúakat pislogott, a manó aránytalanul nagy szemei olyan közelről nézték őt, hogy ijedtében majdnem felsikoltott.

– Ne haragudjon, Draco úrfi – mentegetőzött, mikor a kisfiú rémülten felugrott. – Dobby csak azt szeretné, hogy kényelmesen aludjon.

– Nem haragszom – dörgölte meg a szemét. Egy vágyakozó sóhaj kíséretében nézett fel újra a fenyő tetejére, Dobby pedig követte tekintetét.

– Nagyon szép dísz, uram! És mennyi ajándék! – ámuldozott a manó, és szomorkásan hozzátette. – Én még sosem kaptam egy ajándékot sem.

– Az meg hogy lehet?

– Egy házimanónak az az igazi ajándék, ha szolgálhatja a gazdáit.

– Születésnapodra sem kaptál még semmit?

– Arra sem. Azt sem tudom pontosan, mikor van.

– Nincs is játékod? – Draco szeme majdnem akkorára kerekedett a csodálkozástól, mint Dobbyé.

– Nincsen, uram.

– Dehát ez nem igazságos! Mindenkinek jár a játék, legalább a születésnapján!

– Draco úrfi, remek kis varázsló – mosolygott a manó. – De Dobbynak sosem lenne ideje vele játszani. Dobby sokat dolgozik, utána pedig olyan fáradt, hogy rögtön elalszik.

– Most sem alszol.

– Igen, mert – Dobby idegesen topogott, közben lehajtott fejjel nézegette görbe lábujjait –, mert meg szerettem volna nézni közelebbről – bökött a fára. – Dobby mamája sosem engedné.

– Ismerős a helyzet – sóhajtott lemondóan Draco. – Nekem azt nem engedik, hogy megfogjam – mutatott a sárkányos díszre. – Azért jöttem, hogy titokban levegyem, de ne áruld el senkinek!

– Egy manó nem árulhatja el a gazdáit, uram!

– Jól van, úgyis mindegy. Sehogy sem érem el.

Dobby szeme felcsillant. – Én levehetem, ha szeretné, Draco úrfi.

– Ugyan, hogy tudnád éppen te levenni? Még nálam is kisebb vagy!

– Tudok varázsolni…

– Na persze! – vágta csípőre a kezét Draco. – Apukám azt mondta, csak a varázslók varázsolhatnak! Különben sincs pálcád!

Dobby felnézett a díszre, és felé nyújtotta a kezét. A kicsi sárkány azon nyomban megrázta magát, és szárnyával csapott egyet a levegőben. Draco tátott szájjal figyelte, ahogy egyenesen felé repül, a tompa fényben is gyönyörűen szikrázott a kristály. Tenyérrel felfelé nyújtotta ki két kezét, és a sárkányfióka beleszállt a markába.

Micsoda karácsonyi csoda, gondolta Draco, és apró ujjaival végigsimított a hőn áhított kincsen. Érintése olyan volt, amilyennek elképzelte: hideg és kemény. Csodálkozó tekintete a manóra vándorolt, aki mosolyogva figyelte őt. 

– Tényleg tudsz varázsolni – suttogta. Az arcához érintette a kincset, babusgatta, dédelgette. – A szüleim pedig… buták.

– Lehet. – Dobby kuncogott a kijelentésen, aztán eszébe jutott, anyja ezért biztosan megsuhintaná a fakanállal, de még akkor is megérné. Valamiért ő nem kedvelte annyira a felnőtt Malfoy-okat, hiába lett volna ez a dolga. Hisz szolgálták azt a Sötét Nagyurat, vagy kit, aki miatt elvesztette családja többi tagját… A tejfelszőke fiúra nézett. Ez a fiú azonban olyan ártatlan, eléggé meg is kedvelte.

– Dobby – fordult a manóhoz a fiú. – Tudnád esetleg… körbe tudnád repíteni a szobán?

– Hát persze, uram! – Dobby úgy érezte végre olyan feladatot kap, aminek értelme is van.

Erősen koncentrált a kristálydíszre, ami nyomban felemelkedett Draco tenyeréből, és szárnyra kapott. A két kis éjszakai bagoly nevetne nézte, hogyan röpül a kicsi sárkány körbe-körbe mindenfelé.

– Elkapom! – kiáltott Draco, és a sárkány nyomába eredt.

Futott körbe ő is a szobán, ugrándozva próbálta elkapni a díszt, de Dobby cselesen irányította. Draco felszökkent a székre, az asztalra, de még az ablakpárkányra is felmászott, hogy elkaphassa. Az álom már rég kiszállt minden porcikájából, kacagva kergette a csodadíszt.

Egyikőjük sem tudta, mennyi ideje játszottak már, talán egy óra is eltelt így, mire Draco Dobbyhoz fordult.

– Elfáradtam, engedd, hogy megfogjam.

Dobby leengedte a díszt, így már Draco könnyedén el tudta kapni. Újra magához szorította, legszívesebben soha el sem engedte volna.

– Draco úrfi – kezdte zavartan a manó. – Esetleg én is megfoghatom?

– Dehogyis – mordult rá a fiú undokul. – Ez az enyém, neked meg túl piszkos a kezed.

Dobby fülei lekonyultak bánatában, látását könnyek homályosították el. Két kezét nézegette, ami egyáltalán nem volt piszkos, hisz a mosogatásnál nem csak a tányérokról, de az ő kezéről is leázott a kosz. Egy-egy könnycsepp esett lábfejére, miközben hallgatta az úrfi vidám csacsogását.

Felbátorodva pörgött-forgott a sárkánytojással, egészen addig, míg meg nem botlott a szőnyeg sarkában. Elvesztette egyensúlyát, hasra esett, a kezéből kieső dísz pedig három darabra törött.

– Jaj ne – sírdogált a fiú a törött darabok fölött. – Összetört ez a gyönyörű dísz. Mi lesz, ha anya és apa meglátja? Mit fognak szólni hozzá?

– Draco úrfi…

– Az egész a te hibád, Dobby! – förmedt a manóra. – Nem szabadott volna levenned! Most majd meg fognak büntetni miattad.

Dobby ijedtében a szemére húzta füleit, és hátrált pár lépést. Csak hallgatta a szipogó kisfiút, ő sem akart büntetést kapni. Ráadásul őt nem csak Mr. Malfoy, hanem az anyja is megbüntetné, az biztos. Kilesett fülei mögül, a kisfiú még mindig ott térdelt, zokogva szorongatta az összetört dísz darabjait.

– Eldugom valahová – szipogta akadozva. – Hogy ne találják meg.

– Nem szükséges. – Dobby közelebb araszolt Dracóhoz. Kivette kezei közül a darabokat, és egy szempillantással később már újra egyben volt. Pár másodpercig gyönyörködött a szépségben, aztán a fenyő felé irányította a kis sárkányt, ami visszarepült oda, ahová való. – Sajnálom, hogy gondot okoztam – szipogta ő is, és a konyha felé vette az irányt.

– Várj, Dobby – szólt utána Draco. Gyermeki lelkében bűntudat ébredt. Szerette volna kiengesztelni a manót.

Dobby visszafordult, kíváncsi-izgatottan várta, mit szeretne fiatal gazdája. Draco a fenyőhöz lépett, leakasztott róla egy szaloncukrot, és a manóhoz sétált.

– Ez a tiéd – nyújtotta felé az édességet. – És ha szeretnél, holnap este megint kiszökhetünk, és játszhatsz a kisvasutammal, vagy akármelyik játékommal, amit kaptam. Feljöhetsz a szobámba is.

Dobby szemébe ismét könnyek szöktek, de most a boldogságtól. Draco mosolygott rá, huncutul, mint aki szeretne még a tilosban járni vele. Vele a házimanóval. Óvatosan elvette a szaloncukrot és szorosan a markába zárta élete első ajándékát. Manószíve hálával telt meg, hát mégiscsak jut egy kicsi neki is a karácsonyi varázslatból. Ő a legszerencsésebb manó a világon.

– Köszönöm, Draco úrfi – suttogta félénken. – Holnap itt leszek.

Draco elégedetten mosolyodott el, nagyon büszke volt magára. Elköszönt Dobbytól, hiszen nagyon késő volt már. Bebújt azt ágyba, és arra gondolt, egyáltalán nem is volt rossz társaság a manó, hiszen milyen jót mulattak együtt. Oldalára fordult, fejét a puha párnába fúrta. Kistestvérre hiába vár, hát lesz neki egy manóbarátja, gondolta utoljára, mielőtt teljesen elnyomta volna az álom.

Dobby az ágya szélén üldögélve nézegette a csillogó papírba bugyolált édességet. Nem tudta, megegye-e, vagy tegye el inkább emlékbe, hiszen mégis csak ez volt az első, és egyben az egyetlen ajándéka. Ha anyja meglátná, valószínű azt gondolná, elcsente, és nem hinné el, hogy a varázslófiútól kapta! Micsoda megtiszteltetés! Még akkor is, ha a fiú szüleit nem kedvelte és gonosznak tartotta. A fiúból még lehet jó ember. 

Ingatta a fejét jobbra-balra, majd úgy döntött megeszi a cukrot. Tekert egyet a csomagoláson, mire az csörögve szétnyílt, és ott volt előtte a csokimázba burkolt finomság. Sosem evett még szaloncukrot, így lassan kezdte azt szopogatni, hogy rendesen kiélvezhesse. A csoki alatt karamellát érzett, igazán ízlett neki. A papírt gondosan kisimította és párnája alá rejtette, hátha anyja nem veszi majd észre. Maradt egy fél ajándéka. A párnára hajtotta a fejét, és arra gondolt, milyen jót játszik majd másnap este a kis Draco úrfival, az ő varázslóbarátjával.