Az a közhely, mi szerint az idő csigalassúsággal vánszorog, ha nem érzed magad valahol jól, vagy unatkozol, de ha minden rendben van, akkor rohan teljesen helytálló.

A nyaralásunk eleje egyáltalán nem volt jó, de a vége...

Hihetetlenül gyorsan suhant el ez a két hét, mintha csak egy gyors hullám lett volna ami megzavarta a tenger nyugalmas vizét.

Az én életemre is ilyen hatással volt és ezt már akkor is tudtam mikor még bőven nyaraltunk és Tenerife tengerpartján iszogattuk a koktélunkat és arra próbált rávenni, hogy nevezzek be vele a karaoke versenyre, de most, hogy újra itt vagyok a szürkének, kifakultnak és élettelennek tűnő szobámban mindennél jobban hiányzik a nyaralás, a napfény, a szabadság, de legfőképpen ő.

A nagy ablakom előtt állva és akaratlanul is az ő kedves arcát keresem a járókelők, az autósok vagy a sürgő - forgó munkások között akik a közelben dolgoznak.

Nem tudtam magammal mit kezdeni mióta hazajöttünk. Csak jöttem és mentem egyik helyről a másikra, fél óránként kimentem az erkélyre, hogy rágyújtsak, ittam Aperolt, próbáltam zenét hallgatni, de semmi nem kötött le. A cigarettámat túl keserűnek éreztem, az Aperolba túl sok gyümölcslevet tettem így semmi íze nem volt, a zenéket pedig untam.

Normális esetben semmi bajom nem lett volna egyikkel sem, de a nyaraláson nem történt semmi olyan amit én megszoktam és normálisnak lehetne mondani.

A bőröndjeimet kerülgetve próbáltam nem újra zokogni, mert ma reggel mikor hazaértünk egyszerűen az ágyra rogyva zokogni kezdtem és időközönként újra feltör a mellkasomból a mély zokogás.

Ilyenkor méginkább szükségem lenne az anyukámra akivel leülhetnénk egy jegeskávéra és megbeszélnénk milyen gyönyörű a fiú szeme, a göndör haja és az imádnivaló mosolya amivel már akkor levett a lábamról mikor először megláttam. De nincs itt anyukám, mert meghalt, ahogy Lando is messze van tőlem, minden értelemben.

Ahogy a fiú édes arca bekúszott a gondolataimba (amiket már alapból kitöltött amióta csak találkoztunk), szinte éreztem a karjait a derekamon ahogy átölelve felkapott és vigyorogva belelökött a vízbe. Ezt minden nap többször is eljátszotta, én pedig minden nap többször is hagytam neki. De nincs Lando. Csak én fogom át magamat, hogy leállítsam a kezem reszketését amit a hiányéret, a fájdalom, a stressz és az alváshiány okoz.

Az ágyamon matatok, de nincs zsebkendő a közelben, amit nem is csodálom tekintve az elhasznált mennyiséget. Bár egy ilyen gyönyörű emberi lényért mint amilyen Lando, nem kár sírni és zsebkendőt használni, csak ezt a "hiperszuper nagyon érzékeny" mostoha húgom meg ne hallja, mert teljesen felszívja magát.

Felálltam, de az, hogy közel hat óra óta nem ettem semmit, ellenben cigarettáztam és ittam két pohár Aperolt megtette a hatását, legalább fél percig kapaszkodnom kellett, hogy stabilan megálljak a görbe lábaimon.

Nem vagyok még kész arra, hogy kipakoljak, mert akkor véglegesen lezárul ez a gyönyörű időszak, de így egy kicsit még csak igazinak tűnik, még nem nyitottam ki. A tenger illata, a sós és édes nyár illata, a fiú pólója és minden gyönyörű dolog ami életem során velem történt itt van lezárva.

A bőröndöt nézegetem mintha csak képes lenne valami csoda folytán visszarepíteni a tengerpartra, vissza hozzá.

Lando még három napot lesz ott, három nap nélkülem mindenféle napbarnított lányok körében...

A gondolatra keserű ízt éreztem a számban és ahogy kipillantottam az udvarra ez az érzés csak fokozódott, sőt, már a mellkasomat is szorította valami amit leginkább keserűségnek tudok be.

Láttam ahogy apa és a tíz éves mostohahúgom kéz a kézben nevetve futnak be az eső elől. Észre sem vettem mikor mordult el ennyire az időjárás, de legszívesebben azt kívántam volna, hogy mossa el az egész világot.

Őket nézve teljesen úgy éreztem magam mintha egy idegen lennék itt, valami betolakodó aki elrontja a csodálatos családi idillt és annak ellenére, hogy ő az én apám ott az esőben, olyan jelentéktelennek éreztem magam akárcsak egy kis porszem amit hamar lesöpörsz a kabátod aljáról és még csak a létezését is elfelejted.

Amióta anya elment nem érzem az otthonomnak ezt a házat, de vele sem mehettem. Nem látott volna szívesen, sem az otthonában, sem a halálos ágyánál. Tisztelem apát, ő legalább nem dobott el, mint az anyám. Legalább ennyi becsület van benne...

Még mindig a bőröndöt néztem amikor belépett Gréta.

– Szia! Te még nem pakoltál ki? Jó lassú vagy! – Kuncogott a lány

Fogalmam sincs mióta vagyunk mi ilyen könnyed, szinte csípkelődős viszonyban egymással, de nagyon gyorsan fejezze be, mert nincs szükségem arra, hogy ez az idióta gyerek is cseszegessen.

– Mint láthatod, még nem! Miért kérdezel rá, ha nyilvánvaló, hogy nem tettem meg? Szerinted ez az új dekorációs eleme a szobámnak? – néztem rá felvont szemöldökkel

– Hihetetlenül kedves vagy! – Forgatta meg rám a szemeit, hogy esne ki mindkettő....

– Apa elmegy üzleti vacsira, szóval anya és én elmegyünk a kínaiba, apa szólt, hogy hívunk el téged is. – Nézett rám és az arcáról üvöltött, hogy nem szívesen töltené velem az estét és énis maximálisan támogattam az álláspontját.

– Nem kérek, nem kívánom, de azért kösz! Menjetek nyugodtan! Én rendelek magamnak valami pizzát, kipakolok, meg ilyenek. – Vontam vállat.

Igazából Landonak terveztem írni, bevágni a pizzát, a maradék Aperolt és sírni egy kiadósat, de ezt sosem mondanám el nekik.

– Na, oké... valahogy soha nem láttalak még ilyennek mint a nyaralás - telelés alatt. Mármint velem és anyával mindig is ellenséges voltál és féltem, hogy kinyírsz minket vagy bármi. Már fel is készültem, hogy kapok vagy száz pánikrohamot tőled, tudod milyen könnyen és hamar elsírom magam és ideges leszek, a pszihológusommal is konzultáltam erről. Szerintem nagyon toxikus a viselkedésed.

Vállat vontam. Nem igazán volt kedvem hozzá. Lando a jelenlétével megmentette a nyaralásom és nem kellett ezekkel az idiótákkal lennem.

– Szerintem csak egy hisztérika vagy aki jó dolgában nem tudja mit csináljon, ezért van mindennel is bajod. Nem egyszer és nem kétszer elmondtam már... – vontam meg a vállam és elfordultam tőle, mintha ez megszüntetné a jelenlétét...

– Empatikus vagy, mint mindig... Na de mennem kell készülődni. – intett egyet majd kiment és magamra maradtam a sajgó szívemmel, a mellkasomban tátongó űrrel és az emlékeimmel.

Takarodj is te ostoba tyúk...

Magamban fortyogtam és ezerszer is elátkoztam azt a napot amikor apa ahhoz a hülye nemzetközi céghez ment dolgozni ahol az ostoba Éva lett a titkárnője és apa utazásai miatt egyre közelebb kerültek egymáshoz, anyuval meg egyre távolodtak.

Sosem felejtem el, apu épp Japánban volt én pedig az iskolából arra értem haza, hogy anyu és Gábor a nappaliban enyelegnek. Épp Valentin nap volt.

– Anyu, ez meg mi? – visítottam szinte hisztérikusan

Teljesen lesokkolt ez az egész.

Utána persze a szarcunamit nem lehetett megállítani.

Apu hazajött, anya pedig közölte, hogy válni akar és új életet kezdeni amiben nekem sincs helyem.

Pech, hogy még ki sem ért az utcából amikor a kis Minijén szinte átment egy bazi nagy autó. Azonnal meghalt, nem szenvedett a kiérkező mentősök szerint, de a hátrahagyott lánya igen. És azóta is szenvedek. Miért nem akart magával vinni? Aztán miután letelt a gyászév Éva, és a lánya Gréta hozzánk költözött.

Az éjjeliszekrényemen lévő képre néztem mosolyogva. Anya, apa és én. Valamilyen nyaralás lehetett, épp a víz partján állunk, rajtam valamiféle balett tütü van és fürdőruha, a nyelvem kinyújtva ami tiszta kék a fagyitól amit a kezemben tartottam. Ők pedig rám nézve nevetnek. Nem tudom ki készítette a képet, de igazán boldog pillanatot kapott el. Gyerekként tiszta anya voltam, mindig azt mondta, hogy én vagyok az ő kicsi ikertestvére. Felnőttként inkább apára emlékeztetnek a vonásaim, és anyu vonásai szinte teljesen eltűntek belőlem, akárcsak ő az életünkből. Éva és Gréta. Még a neveik is hasonlítanak egymásra, a másik anya - lánya páros az életemben.

Akármennyire utálom mindkettőt, el kell ismernem, hogy Éva jó anyja a lányának. Minden esetben a hibbant Gréta érdekeit tartja szem előtt. Apuval vagy bárkivel szembeszáll ha arról van szó. Az én anyámat, ahogy nagyobb lettem nem érdekelte mit akarok.

Hatalmasat sóhajtottam, szinte teljesen beleremegtem, na nem mintha ez ki tudná szakítani a bennem fortyogó keserűséget és a tátongó űrt.

Felraktam a nemrég vásárolt lemezjátszómra egy véletlenszerűen kiválasztott bakelitet majd hatalmasat sóhajtva kinyitottam a bőröndöt.

Azonnal az orromba kúszott a víz és a homok különleges illata és a fiúé aki levakarhatatlan volt az elmúlt két hétben, na nem mintha nem akarnám minden percem vele tölteni...

Bár még mindig ott lehetnék vele...

Kihúztam a pöttyös ruhám és magamhoz ölelve az ágyra vetettem magam és mélyen beleszippantva azonnal filmként kezdtek pörögni a szemem előtt a képek. 

Sziasztok! ♥ 

Sok sok sok idő telt el mióta feltöltöttem ide bármit is, de most itt a novellám első fele.

A második fele is érkezik hamarosan, remélem tetszeni fog nektek! ♥ ♥