A Duna partján

Hevesen tűzött a nap és a homlokom is izzadni kezdett, de nem álltam meg. Le kellett érnem a partra, hogy végre kifújhassam magam és megnyugodhassak. Elegem van. Már megint szemétkedett velem, és mostmár tényleg ez volt az utolsó, amit elviseltem. Vége van.
Ilyen, és ezekhez hasonló gondolatokkal trappoltam végig a füvön a parkban, hogy lent, a Duna melletti füves területen végre leülhessek és rendezhessem cikázó gondolataimat. Út közben kirángattam a farzsebemből az otthon sietve belegyömöszölt, -ami jól összegubancolódott, szóval csomózhattam szét- vezetékes fülhallgatómat. Ezen is morogtam egy sort, hiszen az idegeim már így is pattanásig feszültek, ez csak dobott a hangulatomhoz egy lapáttal.
Mikor megérkeztem a kinézett területre, körbenéztem magam körül. Ujjaim között még mindig ide-oda gabalyodott a zsinór, de már nem zavart, hogy csomós lett. Néztem a hömpölygő Dunát, a szülővárosom jellegzetes folyóját, és úgy éreztem, ez az, ami nekem kellett. Ez a nyugalom, amit a Duna áraszt felém.
Leültem a zöld pázsitra törökülésben, majd bedugtam a fülembe a fülhallgatómat. Viszont nem kapcsoltam zenét. Csak tudatni akartam a körülöttem lévőkkel, hogy én most nem a jelenben vagyok. Nem figyelek a környezetemre, ne zavarjanak. Ez nem így volt. Nagyon is figyeltem a környezetemre, csak ők ezt nem tudták. Bár nem hiszem, hogy bárkit érdekeltem ezen a pénteki, nyári napon. Mindenkinek megvolt a maga baja, a maga dolga, amire siethetett. Én nem siettem. Már nem.

A hirtelen rámszállt nyugalom minden porcikámat ellazította, mintha könnyű pihék lennének végtagjaim. Csak ültem ott. Néztem a folyót, ahogyan egy irányba tart az árral a sok-sok hal, ami benne úszhat. Megfigyeltem a madarakat, akik felette repültek és gondtalanul játszanak egymással, kergetőznek. Ez tetszett.

Úgy éreztem, nekem is ott kéne velük lennem. A természetbe beleépülve. Mondjuk lehetnék egy sirály. Igen, az klassz lenne. Egész nap repülni, meg sem állni.

Ezeken gondolkozva észre sem vettem, hogy már nem remegnek kezeim, nem veszem szaggatottan a levegőt, valamint a könnyeim sem szántanak végig a már megszáradt arcomon. Már nem is érdekelt, hogy mi történt.
Felkaptam a vizet viselkedésén és hazarohantam. Lehet, nem kellett volna.

Szemem sarkából észrevettem, hogy egy alak leült mellém. Nem kellett megszólalnia, tudtam ki az, márcsak az illatából is. Gondolataim főszereplője. Lassan ráemeltem a tekintetemet a fiúra és halványan elmosolyodtam.

-Bocsi, olyan hülyén viselkedtem, túlreagáltam a dolgot.- néztem mélyen a szemébe, őszinte sajnálattal.

-Ne butáskodj. Megoldjuk, jó?- vette le napszemüvegét, és kacsintott egyet.
Hálásan bólintottam, és szemeimet lehunyva a vállára hajtottam fejemet.

Mostmár együtt figyeltük a Dunát a  parton. A nyugalomban.