Fásultan bámulom a monitort. Dolgoznom kellene, de a fáradtság hatalmas sziklaként nehezül rám, egyenesen ülni sem tudok. Ez a fajta kimerültség nem meglepő az én állapotomban. Még szerencse, hogy csak négy órás műszakot kell kibírnom, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy nekikezdjek. Nem számít. A reggeli fejlesztői megbeszélés hamarosan kezdődik, megvárom.

A gyermekem a hátam mögött veszettül köhög. Direkt rám. Némi rájátszás is van benne, amitől inkább hasonlít egy horrorfilmből szabadult démon hangjára. Piszkosul zavaró, de már se kedvem, se energiám vitatkozni vele. Úgy sem érti meg. Ilyenkor jönnek a nagyokosok, hogy újra és újra magyarázzuk el, hiszen nem hülye a gyerek, az agya, mint a szivacs. Igen ám, csak makacs kis kölök, aki azt fogja fel, illetve jegyez meg, amit akar. Tehát a véletlenül szájon át kicsúszó csúnya szavakat. Na, azt hót ziher, hogy azonnal visszamondja.

– Anya, játszol velem? – kérdi, miután felfogja, hogy ezzel most nem fog felhúzni.

– Nem, most nem tudok. Mindjárt hívnak. Tudod, anyának dolgoznia kell, de addig játssz itt mellettem. Ha végeztem, akkor játszok veled. – Mindig ezt válaszolom. Közben támad a lelkiismeret furdalás, hogy nem foglalkozok vele eleget, mert délutánra már hulla vagyok, csak ülök mellette, és figyelem, ahogy vonatozik vagy kirakózik. Segítek neki, ha kéri, de kevésnek érzem ezt.

Most nem elégszik meg ezzel a válasszal. Erővel fordítja el a gurulós székemet, hogy az ölembe mászhasson. Alapvetően ezzel nem lenne gond, de püfölni kezdi a billentyűzetet, vagy bökdösi a monitort. Ez leginkább akkor veszélyes, amikor az ember egy éles rendszer adatbázisában kutakodik, vagy egy webáruház terméknyilvántartó rendszerében karbantartást végez. Sosem fogom megérteni, hogy egy három éves gyerek hogy a frászba tud egy ilyen mozdulattal olyan billentyűkombinációkat előidézni, ami seperc alatt lerohasztja a rendszert. Az sem ritka, hogy olyan beállításokat csalogat elő, amit még életemben nem láttam. Szerencsémre eddig csak pár fájlt törölt a gépemről, a monitoromat állította el több alkalommal, valamint egyszer a jelszavas piszkozatomat küldte körbe majdnem az összes létező címzettnek, akiket a gmailben húsz év alatt gyűjtöttem.

Zárolom a gépet, hogy véletlenül se tudjon ilyen kárt tenni, de a fülesben már hallom a dallamot, és a másodmonitor jobb alsó sarkában megjelenik a csatlakozásra való felszólítás.

– Bazsika, légy szíves menjél játszani! – Kis kezét feszítem le a karfáról, de csak nem enged. – Engem már hívnak. Vagy beköszönsz?

– Nem – sipítja. Hevesen rázza a fejét. Utál köszönni, így végül enged. Lecsúszik az ölemből, aztán hatalmasat csap a combomra, amitől zsibongani kezd az egész.

Édes Istenem, mit ronthattam el ennyire?

Keserűség mar belém. Nagyot sóhajtok, le kell higgadnom, de a kezem remeg, a szívem hevesen pumpálja a vérem. Oda kell figyelnem a vérnyomásomra, ami alapvetően nem érdekelne, de a pocaklakó miatt egyébként is kötelező a rendszeres mérés, ezért hívás fogadása közben magamhoz veszem a vérnyomásmérőt.

A fejlesztés vezető a projektvezetőkkel együtt már osztják a feladatokat. Minden programozó túlterhelt. A fejlesztő csapatból én vagyok az egyetlen, akinek már nem kell megszakadnia. Ez csupán annak köszönhető, hogy nem fejlesztek. Mióta megszületett Bazsika, nem foglalkoztam a programnyelvek fejlődésével, nem gyakoroltam, nem néztem tutorialokat, így rendesen lemaradtam. Sokszor feleslegesnek érzem magam emiatt. Ugyanakkor legalább kevesebb a stressz. Egy összetett programkód megírásához több óra nyugalom kell. Tipikusan az a munkakör, ahol nem szerencsés, ha projektek között kell ugrálni, vagy a háttérben egy kicsire kell figyelni, mert bármennyire bababiztos a ház, egy székre felmászva elég sok mindent elér, amit nagyon nem kellene. Munka közben is állandó készenlétben kell állnom, nem beszélve a gyakori orrszívás fontosságáról, ami pont megint aktuális.

Mégis zavar ez a kialakult helyzet. A mellkasom már összeszorul, egyre csak feszít, de a vérnyomásom szerencsére tökéletes. Jobb nem is lehetne.

Még nem érzem a pocakomban cseperedő életke mozgásait, pedig megnyugtatna, mert tudnám, vele legalább minden rendben van. Igaz, elég bizonyíték a reggeli émelygés, ami állandó vendég nálam, nem beszélve az egész nap tartó kellemetlen tünetekről. Alig várom, hogy vége legyen az első trimeszternek, mert a nagyfiú mellett ezt elég nehezen viselem.

Csak pár napja erősítette meg a nőgyógyász, nyolc hetesre becsülte. A reggeli megbeszélés után telefonálgatnom kéne a többi vizsgálat miatt. Semmi hangulatom az egészhez. Utálok telefonálni. Félek, hogy rosszak lesznek az eredmények, és nem lesz olyan zökkenőmentes, mint Bazsikával volt. Koros vagyok már, ráadásul egy selejt, akit kár szaporítani. Nem is tudom, mi a fenéért szerettem volna még egy gyereket.

Az első is rám ütött, szegény, ártatlan lélek. Zárkózott, nehezen oldódik fel társaságban. Piszkálni fogják a suliban, már előre látom. Lehet, oviban sem kímélik, azért játszik inkább egyedül, de még nem tudja úgy megfogalmazni, hogy baj van, helyette itthon vezeti le a feszültségét rajtam. Időnként úgy szeretnék titokban ott lenni, hogy lássam, hogy viselkednek vele a társai. Elég nagy baj, hogy én annyit ordítozok vele, mert tehetetlennek érzem magam, pedig már megtanulhatnám, hogy így nem hatok rá. Lehet, azért ilyen rosszcsont itthon, mert ott a többiek miatt visszafogja magát?

A torkom feszít. Még tart a megbeszélés, nem akarok sírni. Megerősítem, hogy tudomásul vettem a feladataim, a hangomon érződik, valami nincs rendben. Csupán férjem les rám a monitor felett. Milyen jó, hogy ugyanott dolgozunk, mindketten itthonról. Lehajtom a fejem, a feladatokra koncentrálok. Pontosan tudom, mit kell csinálnom, mégse visz rá a lélek.

A picur mesét néz, időnként felkacag. Üdítő hang ez az anyai szívnek, könnybe lábad a szemem, a torkomba nő a gombóc. Csupán remélem, neki majd lesznek barátai, és előbb-utóbb talpraesett felnőtt lesz belőle.

Nem olyan, mint én...

Megnézem az írós oldalakat. Csupán erőt szeretnék meríteni ebből, mert két napja tettem ki új fejezetet, de semmi reakció. Nem is értem, minek foglalkozok írással. Mi a ráknak publikáltam, mikor nem voltam vele elégedett? Úgy szar az egész, ahogy van. Túlbonyolítottak a sztorijaim, a stílustalan az írásmódom. Időnként legszívesebben ráírnék azokra, akik a csillagokra ráböknek; nagyon sajnálom, hogy ezt végig kellett szenvedniük.

Csupán azért van bátorságom kitenni, mert olvastam rosszabbat is ezen a felületen, ugyanakkor nem véletlen, hogy akiktől én is szívesen olvasok, sokkal látogatottabbak. Sosem fogok a nyomukba érni.

Sokszor irigykedve olvasom, ahogy egymást támogatják az amatőr írói csoportokban. Annyira szeretnék én is ilyen barátokat, miközben egyik iskolából sem tudtam megtartani egyet sem. Pont én akarnék barátokat? Vagy csupán egy olyan segítő személyt, aki frankón megmondaná, hogy hol siklik ki a történet, esetleg együtt ötletelhetnénk. Bár a bunkó stílusomat ismerve elég hamar véget érne a dolog. A kósza beszélgetések is semmivé váltak, elszálltak, akár a szellő, nyomtalanul.

Fel kéne hagynom a dédelgetett álommal, hogy egyszer megjelennek a regényeim. Ki vagyok én, hogy ilyen tehetségekkel vetekedjek, vagy a több könyvet megjelentetett írókkal? Nem véletlen, hogy ennyire sikertelen vagyok a pályázatokon. Minél több írástechnikát tanulok, annál botrányosabb dolgok kerülnek ki a kezeim közül. Bár ahelyett, hogy ilyen felesleges dolgokra pazaroltam a szabadidőm, tanulhattam volna programozást, akkor legalább a munkámban jobban helyt tudnék állni.

Egy ilyen anya próbál majd életben tartani két gyereket?

Nem bírom tovább. Elbujdosok, hogy a magány édes ölelésében utat engedhessek a könnyeimnek. Nem akarom, hogy bárki lássa rajtam, megint összeomlottam.

A hobbim egy zsákutca, a munkámat nem szeretem. Ha jobban belegondolok, nem akarok már fejlesztéssel foglalkozni, mert mindig plusz feszültséget okozott nekem. Már OKJ-n meggyűlt a bajom ezzel, mégis azon kattogok, hogy vissza kéne térni ehhez, mert félek továbblépni, váltani. Talán egyszerűbb lenne, ha szülés után ott maradnék a kórházban...

Záporoznak a könnyeim, képtelen vagyok lenyugodni.

Nagyon szeretnék egy egészséges gyermeket megszülni, és látni, ahogy felnőnek mindketten. Segíteni őket az úton, de normálisan anyaként, nem egy idegroncsként! Édes Istenem, mi a baj velem?

Mélyeket lélegzem, megmosom az arcom, de a szemem már kipirosodott. Nehéz lenne letagadni, hogy bőgtem, mégis vissza kell mennem a nappaliba, ahol ki tudja, mit csinált a gyerek. Először a konyhába osonok, iszok egy pohár vizet, ami azonnal felkavarja a gyomrom, és visszakívánkozik. Fene az első trimeszterbe!

Férjem is épp innivalóért jön, szidom az eget rendesen. Lopva rám pillant.

– Mi a baj? – érdeklődik kedvesen, amitől megint összeszorul a torkom.

– Csak a hormonok – legyintek tetetett könnyedséggel, egy kényszerű mosoly kíséretében, aztán besietek a nappaliba.

Bazsika végre az össze-visszakanyarodó vasútjával játszik, ami hétvége óta díszíti a helyiséget.

– Egy kicsit elhagyom, jó? – néz rám, lecsatolja a mozdony.

– Jó – mosolygok rá. Elvigyorodik, utána megy tovább a játék.

Feloldom a gépet, nekilátok a munkának. Igaz, a politikai helyzet miatt az ember lassan bármennyit dolgozhat, nem fog elég fizetést kapni, hogy jó színvonalon élhessen. És én egy ilyen világba akarok szülni? Gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatfoszlányokat, ebbe már végképp nem akarok belegondolni.

Egy biztos, most az a fontos, hogy egészségesek legyünk mindannyian. Az icinke-picinke élet vígan cseperedjen a pocakomban, a gyermekemnek minél több örömteli pillanata legyen velünk. Remélem az ég megad annyit, hogy mindkettejüket legalább az érettségiig elkísérhessük.