A gyomrom már reggel óta diónyi, ami meg sem lep, hiszen aludni is alig tudok, amikor vizsgálatra kell mennem. Csupán agykontrollal próbálom meggyőzni magam, hogy minden rendben lesz, nem fognak találni semmit. Hiába, a második terhesség nem olyan zökkenőmentes, mint az első volt. A diétára sem figyelek annyira, mint kellene, bár kétlem, hogy lenne összefüggés az inzulinrezisztencia és a pajzsmirigy között.

Kellemetlen meleg csap az arcomba, amint kinyitom a kocsi ajtaját. Tikkasztó nyári forróság van. Felhőtlen égbolton ragyog a nap, már perzseli a földet és a bőrömet is. Sietősen megyek az épületig, és felsóhajtok, mert legalább odabent működik a klíma, így a maszk sem olyan fullasztó. Legalábbis kevésbé párásodik be a bőröm alatta.

Bejelentkezek a recepción, aztán helyet foglalok a megadott ajtó előtt. Alig görgetek kettőt a Facebookon, már behívnak.

A rendelőben félhomály uralkodik, a doktornő asztalán kislámpa világít, és két monitor ad némi világosságot. Kapkodva veszem elő a korábbi vérvétel és endokrinológia leletemet. Az idős nő szemügyre veszi a papírokat, aztán a vizsgálóasztalhoz invitál, közben ő is helyet foglal az ultrahang gép mögött. Kedvesen kérdezget, bizonyára látja rajtam, mennyire be vagyok rezelve, pedig ez csak egy nyaki ultrahang, semmi több.

Rossz érzés olyan laposan feküdni, és még a fejemet is hátra kell hajtani. Olyan érzés, mintha bármelyik pillanatban fejre állhatnék, ami piszkosul nem hiányzik. Nyomasztó a gépek monoton zúgása, de a hideg érintés kifejezetten kellemes hat ebben a nagy melegben.

A doktornő a jobb oldalon kezd, erősen nyomja nyakamra az érzékelőt, aztán sorolásba kezd. Vontatottan mondja a méreteket, olyan hangsúlyozással, amit utoljára egy temetésen hallottam. Valamiért megmosolyogtat a gondolat, de ahogy haladunk a vizsgálattal, egyre inkább elszáll belőlem minden pozitív érzés.

Egy nagyobb, különálló göböt említ. Kérdőn pillantok rá, de ő egyre komorabb arccal sorolja, mennyi mindent lát. A vége három nagyobb göb, sok kicsi, és ciszta.

Nem tetszik ez nekem.

– Volt már ilyen vizsgálaton? – szegezi nekem a kérdést.

– Eddig még nem.

– Jó volna tudni, mióta vannak ott ezek a göbök.

Ezzel a kijelentéssel a legkevésbé se nyugtatott meg. A szívemet egyre gyorsabb tempóra sarkallja a félelem. Lassan felállok, letörlöm a nyakam, és visszaülök az asztalhoz, a doktornővel szembe.

– Egyelőre ezzel nem tudunk mit kezdeni – kezd bele a magyarázatba, amíg az asszisztens kinyomtatja a leletet –, mert izotópos vizsgálatra lenne szükség ahhoz, hogy megállapítsuk, hideg vagy meleg göbökről van-e szó a nagyobbak esetében. De ezt csak szülés után tudja ezt megtenni.

Értetlenül, kissé kétségbeesve nézek rá, mire folytatja:

– Ezen a vizsgálaton a meleg göbök piros színűek. Általában ezek jóindulatúak, és elég lehet a gyógyszeres kezelés. A hideg göbök a veszélyesebbek, ezekre nem hat az izotóp. Citológia szükséges annak megállapítására, hogy rosszindulatú-e.

– Értem. És ez kihatással lehet a magzatra? – kérdem megtörten.

– Nem. De önnek a szülés után minél hamarabb meg kell csináltatnia ezt a vizsgálatot.

Részben megnyugtat a válasz, hogy legalább a pocaklakó rendben van. Ugyanakkor aggaszt a jó- és rosszindulatú göb, ami bizonytalanságban fog tartani a terhesség végéig.

A göb lehet, csak egy szebb kifejezés a daganatra?

Megköszönöm a doktornőnek a vizsgálatot, a recepciónál kifizetem az ellátás költségét. Úgy teszem meg a távolságot az autómig, mintha ingoványos talajon járnék, közben kívülről nézném önmagam, amint reményvesztetten haladok előre.

Kábán ülök a kocsiba, ráadom a gyújtást, mert kell a klíma ebben a szörnyű melegben. Nem gondolhatok rögtön a legrosszabbra, össze kell szednem magam! Lassan nyomom a gázpedált, óvatosan gurulok ki a parkolóból.

A nagymamám daganat miatt halt meg. Egy év alatt elvitte a kór, annyira rosszindulatú volt. Emlékszem, zokogva mesélte, mikor fél év kezelés után lemondtak róla az orvosok. Mindent kipróbált, végül feladta.

Mi lesz, ha nem tudom felnevelni a gyerekeimet? Ha odáig sem jutok el, hogy a másodikat hosszabb ideig szoptathassam? Ha úgy járok, mint az anyám...

A könnyek vészesen gyűlnek a szemembe. Nem hiányzik ez vezetés közben. Mélyeket lélegzek, megpróbálom elterelni a gondolataimat. A pocakban növekvő apróság jól van, a tizenkét hetes ultrahangon minden rendben volt. Igaz, a régi nőgyógyászomat nem kellett volna leváltanom, mert akit a közelben találtam, egészen Pató Pál úr szinten mozgott. Mindenre azt mondta, ráérünk majd utólag. Ráadásul meg se vizsgált, csak a leleteimet nézte át, öt percig beszélgettünk, aztán perkálhattam huszonnégyezer forintot. Bosszantó, de akkor is annyi lélekjelenlétem volt, hogy nem sírtam el magam azonnal. Csak a kocsiban.

El akarom kísérni a fiamat az érettségiig, de az még olyan távolinak tűnik. Mi van, ha gyors lefolyású? Könnyen megeshet, ez alól én se leszek kivétel, és pontosan ugyanolyan hamar végez velem, mint a mamával. Akkor még az oviba se kísérhetem el a második gyermekemet?

Nem akarok meghalni!

Nagyokat sóhajtok, hátha ez segít. Befordulok az utcánkba. Az anyós ülésen találtam egy papírzsebkendőt, azzal valamennyire felitatom a könnyimet. Meg kell nyugodnom, mielőtt belépek a házba, mert senkire sem akarom a frászt hozni. Pláne, miután még semmi sem biztos.

Erősen koncentrálok. Mire leparkolok a házunk előtt, már sikerül más fókuszt találni; a regényem folytatásán agyalok. Este nem én altatok, legalább azzal haladok egy keveset.

Belépek a házba, a fiam a nappaliban játszik a frissen épített pályán a vonataival. Újra felszínre tör bennem a kérdés: mi lesz, ha nem tudom felnevelni?

Férjem a gép mögött ül, dolgozik. Rám se hederít, meg se kérdezi, mi volt. Biztosan nagyon elmerült egy határidős munkában, de ez nem is baj most. Ha beszélnem kellene a vizsgálatról, biztosan elbőgném magam. Még mindig szorul a mellkasom.

A fürdőszobába sietek, megmosom a kezem, az arcom jó hideg vízzel, hátha az eltűnteti a sírás nyomait. Otthoni ruhát öltök, aztán visszamegyek a gépem elé, jött-e valami email, amit még ma meg kell csinálnom. Szerencsére semmi. A fiam jól elvan, ilyenkor egy kicsit hagy a gép előtt munkálkodni, ezért kezembe veszem a leletet. Utána akarok nézni, pontosan miről van szó. A vélemény: struma nodosa de thyreoditis chr. sem zárható ki. Beírom a keresőbe, és már rögtön virít az első bekezdésben, hogy pajzsmirigyrák gyanúját vetheti fel.

Elolvasok legalább tíz cikket a témában, mind ugyanoda lyukad ki. Teljesen mindegy, melyik áll fenn nálam, jó eséllyel műtét lesz a vége, és csak remélhetem, hogy időben. Az az igazság, hogy az ilyen sebészi beavatkozásoktól is rettegek. A gombóc egyre csak nő a torkomban, a bensőm hasogat, mert a korábbi gondolataim újult erővel törnek rám.

A konyhába menekülök, mert a zokogás megállíthatatlanul tört fel. A fojtogató kétségbeesés felülír minden józan érvet. Hiába mantrázom közben folyamatosan azt, hogy élni fogok, és nem lesz semmi baj. Lehet, elegendő lesz a gyógyszeres kezelés, akkor pedig igazán kár itatni az egereket.

Fiam csodálkozva figyel az ajtóból, lassan beljebb merészkedik. Cuki mosoly bujkál az arcán. Kivételesen semmi huncutság sem csillan meg a szemében, mint amikor rosszban sántikál. Annyira ártatlan a tekintete. Ettől még inkább megerednek a könnyeim.

Nem akarom elveszteni!

– Aja, szomojú vagy? – kérdi, bár lehet megállapításnak szánta.

Képtelen vagyok válaszolni, csak bólintok.

– Azé vagy szomojú, me nem hagytalak dolgozni?

Nevetéssel vegyes hüppögés tör fel belőlem, mert ebben a pillanatban annyira aranyos. Meglep, mennyire figyelmes. Hamarabb szokta rosszaságon törni a buksiját, minthogy velem foglalkozzon. Egyszer annyira a végsőkig feszítette a húrt, hogy azon morfondíroztam, talán jobb lenne neki nélkülem. Akkor tárt karokkal vártam volna a kaszást. Egy rendkívül gyenge pillanat volt az. Most pedig ő röhöghet a markába, mondván, te akartad, és elégedetten ölelhetne magához. Még most is tartok tőle, ha kiderülne a legrosszabb, túl hamar feladnám. Pedig nem tehetem.

– Nem, életem. Ma ügyes voltál, és hagytál dolgozni – simítom meg az arcát, de a hangom árulkodón remeg.

– Jossz voltam? – teszi fel a kérdést, közben ő maga is töpreng rajta.

– Nem, ma szépen eljátszottál.

– Akko mi a baj? – feszegeti tovább a témát.

– Csak... anyának rossz hírt mondott a doktornő. De ne aggódj, nincs semmi baj – teszem hozzá. Így is olyan érzékeny, nem akarom, hogy aggódjon. – Minden rendben lesz.

– Akko legyél boldod – mondja, mintha ez a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga volna, mégsem apadnak el a könnyeim.

A gondolataim egyre csak akörül járnak, hogy mi lesz, ha nem tudom felnevelni, ha nem tudom fogni a kezét a legnehezebb pillanatokban, ha még csak az iskoláig se tudom elkísérni, és ettől összeszorul a szívem.

– Gyeje velem játszani!

– Jó, megyek – Amíg vele vagyok, talán elmúlik ez a kínzó feszültség, ami birtokba vette a bensőm.

Felállok, kifújom az orrom, ezzel próbálom minden idegességemet kiadni magamból.

A kisfiam hozzám lép, átkarolja a lábam, és hosszú ideig ölel. A meghatottság újabb könnyeket bocsájt útjára. A pocakomban apró simítást érzek, mintha a kistesó is vigasztalni próbálna.

Miattuk érdemes élni!

Megsimogatom a fiam okos fejecskéjét, másik kezemet a hasamra fektetem, ahol a mozdulatot érzem. Bármi történjen, nekem élnem kell, és ha a legrosszabb diagnózist állítják is fel, le kell győznöm. Értük. Miattuk. Nem érdekel, ha az írás örök hobbi marad, akkor sem, ha már senki sem fogja elolvasni. És abban is biztos vagyok, hogy munkahelyet kell váltanom, mert állandó stressz forrás a számomra. Nyugodtabb vizekre kell eveznem. Elcsendesedni, befelé fordulni, miközben csak azokra fókuszálok, akik igazán számítanak.

Letérdelek, hogy megölelhessem a gyermekem, mire a nyakamba ugorva átkarol.

– Köszönöm, kincsem. Mehetünk játszani?

– Igen! Szejetlek – hadarja, aztán már eltűnik a nappali ajtaja mögött, és pöfög, amint útjára indítja a mozdonyát.

Mosolyogva nézek utána. Melegség járja át minden porcikámat. Sokszor érzem iszonyú rossz anyának magam, de ezután úgy vélem, hogy annyira mégsem szúrhattam el a dolgokat. Egy érzékeny, csupa szív gyermek formálódik a kezeim között, ami határtalan boldogsággal tölt el. Remélem, a következőt is sikerül ilyen irányba terelni, mert bármi történjen, az ő útjuknak részese akarok lenni.