A hét utolsó munkanapján Mona a végső simításokat végezte a fuvarozók számára készített útvonal összeállításában. Elégedett volt a teljesítményével, mert a terv alapján elég sok kilométert spórolt meg, ezzel benzinpénzt takarított meg a cégnek.

Az ablakon beszűrődött a nyári napsugár, de az irodában kellemes hűvös volt a klímának köszönhetően. A nyomtató felzúgott, a telefon megcsörrent, melyet az egyik kolléganő vett fel, majd csilingelő hangon csacsogni kezdett. Zavaró zajok, amelyeket Mona egyre nehezebben viselt, de igyekezett kizárni, hogy maximális teljesítményt nyújthasson a munkájában.

Elküldte a tervezetet a felettesének, utána a kimutatásokkal foglalkozott. Remélte, hogy a nap vége előtt befejezi, mert a hat órás műszak sokszor kevésnek bizonyult. Egyelőre nem tudott többet vállalni, mert a két és fél éves gyermekét ő vitte reggel bölcsődébe, délután érte ment. A férje ebben nem volt segítségére, mert az ő munkaideje ütközött azzal, illetve a munkahelye távolsága miatt esélytelennek bizonyult, hogy megoldja. Adrián főnöke annyira sem számított megértőnek, mint Monáé.

Mona lelkiismeretesen dolgozott, ezért nagyon várták vissza a szülési szabadsága után, amit nem húzott túl hosszúra. A kis Dánielt bölcsődébe adta másfél éves korában, így visszatérhetett a munkavállalók világába. Nem azért, mert annyira szerette, de így anyagilag jobban kijöttek. Azt tervezték otthon, hogy felújítják a házat, amelyben négy éve laktak. Arra spórolgattak, bár a gyerkőc mellett elég nehezen sikerült.

Monát már nyomasztották a kimutatások, a fuvarszervezések. Időről-időre egyre egyhangúbbá vált, de csinálta, mert úgy vélte, nem lenne ereje egy új szakmát elsajátítani. Harminchat évesen idősnek érezte magát a váltáshoz, bár mióta visszatért, úgy érezte, a kolléganői semmibe vették, nem becsülték meg, nemhogy a felettese, akit csak kisfőnöknek nevezett. Az a férfi minden alkalmat megragadott, hogy leüvöltse a fejét. Egyedül az nyugtatta, hogy mindenkivel így tett. Nyomasztó lett a légkör, állandósult a stressz, amely reggeli gyomorgörcsök formájában jött ki nála. Mona azért igyekezett, legjobb tudását felhasználva, alapos munkát végezni mind a mai napig.

Mona az ebédszünete után mosolyt erőltetve az arcára tért vissza az irodába, hogy a kimutatásokat befejezze. Már számolta a hátralévő órákat, melyből még kettő maradt. Ekkor a kisfőnök tajtékzó homlokkal feltépte az irodája ajtaját, melyen a roló hangosan zörrent meg a lendülettől.

– Mona! – üvöltötte el magát, akár egy szarvasmarha. – Bejönnél az irodámba?

A nő tüdejéből kipréselődött minden csepp levegő, a gyomra apróra zsugorodott, és leverte a víz. Késlekedés nélkül felpattant a rémülettől zsibongó végtagjai ellenére, hogy kövesse a férfit a helyiségbe. Remegő kezét ökölbe szorította, mélyeket lélegzett, mert biztosan tudta mi következik.

– Mi a frászt csináltál? Ennél azért többet vártam tőled! – a férfi visszahuppant a főnöki bőrfoteljébe, melynek gázliftje hangosan felsóhajtott. – A Somogy megyei terv úgy rossz, ahogy van! Minek cikázzon ide-oda az a szerencsétlen a címek között?

– Kilométerben úgy jobban jön ki, illetve a rakomány... – védekezett erőtlenül Mona.

– Igen? És a visszaút? Az smafu?

Mona szemét könnyek szúrták, ahogy a felismerés eljutott a tudatáig, hogy hibázott. Tizenkét éve volt a szakmában, de ilyen még sosem fordult elő vele.

– Addig nem mész sehova, amíg ki nem javítottad! – förmedt rá a felettese.

– De el kell mennem a gyerekért, majd este átküldöm...

– Nem! Oldd meg! És ha akkor se jó? Rossz útvonalra küldjem a fuvarost hétfőn? – tárta szét a karját – Addig nem mész el innen, amíg nem hagytam jóvá a javított útvonalat! – Kopogott mutatóujjával az asztalon. – Igyekezz! – ezzel utat mutatott.

Mona kétségbeesetten fordított hátat. Nem volt segítsége a rokonok körében. A házassága után kicsit eltávolodtak mindkettejük családjától. Egyedül a szomszéd maradt egyetlen reménye, bár nem tartották annyira a kapcsolatot, de bízott benne, hogy nem csapja rá a telefont.

A torkában a gombóc fojtogató méretűre duzzadt. Pár könnycsepp kiszökött szeméből, de gyorsan letörölte arcáról, hogy ne adjon cseppnyi örömet sem ezzel a kollégáknak. Utálta, ha a háta mögött róla beszéltek, pláne ha kinevették egy-egy ilyen eset után. Rémesen érezte magát miatta, de nem szállhatott szembe velük, mert az újak túlzottan maguk köré gyűjtötték a nagyszájú embereket, így biztos volt, ki maradna alul.

A szomszédja a harmadik hívás után vette fel, mivel akkor értek haza. Mona így még épp időben elérte, és a hölgy kedvesen elvállalta, sőt, kifejezetten örült annak, hogy Danival foglalkozhat. Sokszor mondta régebben is, mennyire szereti a gyerekeket, mégse mélyítették el annyira a kapcsolatot, hogy sűrűn átjárjon hozzá a kicsi. Monának már bűntudata támadt, hogy nem a megszokott módon fog zajlani a délután. Aggódott amiatt, mit fog hozzá szólni a fia. Bizonyára rosszul érinti majd, de nem tudott másképp cselekedni. Hacsak fel nem mond. Igen, azt kellene tennie – súgta egy belső hang, amire azonnal reagált a másik énje; utána mi lenne, hogyan tovább?

Mona lenyelte a keserűségét. A lehető leggyorsabban igyekezett előállni a következő útvonaltervvel, hogy minél hamarabb kiszabaduljon ebből a pokolból, ahol a nyomtató zúgása egyre élesebben kínozta a rátörő migrén mellett.

Fél három helyett háromnegyed négykor szabadult el. A férje hamarosan hazaérhet. Neki is szólt a kialakult helyzetről, és megkérte, ha hamarabb érne oda, menjen át a szomszédba Daniért.

Mona szitkozódva ült az autóban. Nem azért, ami a munkahelyén történt, mert azon látszólag már túltette magát, bár sejtette, hogy a fél éjszakát ébren fogja tölteni, mert annyira nyomasztotta, hogy hibázott, illetve ahogy a felettese beszélt vele. A főúton dugó alakult ki, mint minden délután, amikor a dolgozók hazaindultak. Ezért szerette a hat órás műszakot, mert akkor hamarabb megtette ezt az utat, még azelőtt, hogy kirajzott volna a tömeg. A türelmetlen, fáradt emberek a volán mögött vadul nyomták a dudát, mintha nem tudnák, hogy ez természetes csúcsidőben. Mona csak magában fortyogott. Bekapcsolta a rádiót, hogy elterelje a figyelmét, de ott is csak a hírekből folyó szennyet hallotta. Még felderengett előtte a vezetés oktató, akivel egy ilyen szituációba keveredve annyit mondott neki: „Minek idegeskedni! Attól hamarabb kiszabadul az ember a dugóból?"

A fél órás utat másfél óra alatt tette meg, majdnem hat órára ért haza. Dani sikítozva rohangált a nappaliban a vonattal a kezében, közben a mesecsatornán a bugyuta mesék dallamai csendültek fel, amitől Mona legszívesebben öt perc után a falnak ment volna. Adrián a gép mögött ült. Igaz, az is a nappaliban kapott helyet, a nőt mégis bosszantotta, hogy mit keres ott. Csak egy kicsit kellett kibírnia, miért nem tudott addig a gyerekükkel foglalkozni? Habár, jobban belegondolva, ő semmiben nem segítette; Danival csak hébe-hóba foglalkozott, a házaséletük már párkapcsolati terapeutáért kiáltott, annyira elhanyagolták egymást. Már arra sem emlékezett, mikor szeretkeztek utoljára, de abban biztos volt, hogy egy hónapja semmi intim nem történt közöttük. Csak idegesítette ezzel a nemtörődöm viselkedéssel.

Gyorsan üdvözölte őket, majd a konyhába vetette magát, hogy elkészítse a vacsorát. A kicsi nem tudta megállni, követte őt.

– Segíthetek? – kérdezte Danika ragyogó kék szemmel meredve rá.

– Most nem, kincsem.

– De akajok! – ellenkezett, majd a fiókot kihúzva turkált benne.

Mona répát tett az asztalra, hogy megpucolja. Eddig sosem engedte, hogy segítsen benne, most az idő szűke miatt nem akarta, hogy belenyúljon.

– Nem foglalnád le egy kicsit? – kiáltott be Mona a konyhából a férjének. – Menj, játssz egy kicsit apával.

– Nem akajok! Én puculok – ezzel felmászott a székre egy hámozót szorongatva a kis kezében. Magához vette az egyik zöldséget, amit megkaristolt az eszközzel.

Mona gondterhelten felsóhajtott. Orrnyergét dörzsölgette, mert érezte, hogy az idegei pengeélen táncolnak. Még egy csepp, és felrobban, annyira mérges volt élete párjára, hogy megint semmibe vette a kérését.

Lenyelte a torkában növő gombócot, szapora mozdulatokkal tisztította meg a levesbe szánt zöldségeket.

– Aja, segíts! – sikítozott Dani, mert a hámozó beleragadt a zöldségbe, olyan mélyen nyomta bele. Nagyon erős kisfiú, ez látszott rajta.

Mona ebből csak annyit látott, hogy értékes percei vesznek el, még későbbre csúszik a vacsora, a fürdetés. Igaz, holnap szombat, de annyira kimerült a napközbeni stressztől, képtelen volt ezt higgadtan kezelni.

– Nem akarnál inkább tovább vonatozni? – próbálkozott újra, türelmet erőltetve magára. A vérnyomása az egekbe szökhetett, mert hirtelen a fejében a lüktetés erősödött. Nem jeleztek előre frontot, így más nem okozhatta, de ez így még jobban nyomasztotta, és ingerlékenyebbé tette.

– Aja! – nyújtotta megint felé Dani a félig már ledarált zöldséget. – Így jó?

– Jó lesz, köszönöm. – Mona elvette, gyorsan megtisztította a maradékot, a többi közé ejtette a vízbe.

Dani nem elégedett meg ennyivel, újabb áldozat után kutatott. Miután az asztalon nem hevert több pucolásra váró darab, a vízből vett ki egyet, majd lendületesen neki esett.

– Ne! Ez már kész van! – szólt rá Mona.

– De nincs kész! – ellenkezett a fiú.

Mona keze ökölbe szorult, úgy markolta a kést. Mély levegőt vett, hogy ne ordítson fel mérgében, mikor az ajtóban megjelent Adrián. A férfi, aki alig tíz centivel magasodott fölé, pocakot eresztett, erősen kopaszodott, fáradtan pislogott rá.

– Nehéz lett volna vele foglalkozni? – kérdezte nyugalmat erőltetve a hangjára Mona.

A férfi szemöldöke a magasba szaladt.

– Dolgoztam. Egyébként sem csinált semmi rosszat – mutatott a fiú felé, aki még mindig a megpucolt répát cincálta apróbb darabokra a hámozóval.

– Min dolgoztál?

– Tudod, hogy vállaltam plusz munkát, hogy félre tudjunk tenni a felújításra. Azon – felelte egyre dühösebben a férfi.

Mona összepréselte ajkát. Legszívesebben ráförmedt volna, de valóban beszéltek erről.

– Nem lehetett volna máskor dolgozni azon? – kérdezte összeszorított fogakkal.

– Hétvégén nem akarok munkával foglalkozni – válaszolta hűvösen Adrián.

Mona szemét könnyek szúrták. Ő takaríthat egész hétvégén, nem beszélve a mosásról, illetve a porta rendbetételéről, de a férje nem akar akkor dolgozni, miközben a fiával sem akart foglalkozni, ahogyan vele sem. Még csak egy puszit sem kapott, csupán egy rideg köszöntést.

Dani megunta a hámozást, jobb játéknak vélte kipacsálni a zöldségekről a vizet, így elég hamar nagy tócsa kerekedett az asztalon.

– Fejezd be! – mordult rá Mona a fiára, aki megszeppenten pislogott rá. – Elegem van – suttogta megrendülten.

– Hogy mondod?

– Elegem van! Csak annyit kértem, hogy hozd haza, hogy legyél vele, amíg haza nem érek. Erre te nekiülsz dolgozni, mert azt nem lehet hétvégén, vagy este, amikor egyébként is altatom? Én egész héten hozom-viszem a bölcsődébe, dolgozni járok, főzök, mosogatok. Hétvégén meg takaríthatom át az egész házat, meg mosok. Te közben mit csinálsz? Dolgozol? Vagy más van a háttérben, mert attól a rohadt géptől nem tudsz elszabadulni akkor sem, ha hazaértél!

– Állj le – hárított mérgesen a férje.

– Nem! – Mona szeméből kicsordult a könny, ahogy az idegei egyre jobban felőrölték. Az eddig elnehezülő mellkasa még fájdalmasabban összeszorult, mígnem feladta a küzdelmet, hogy tartsa magát. – Oldd meg! Nekem elegem van! – Felkapta a slusszkulcsot az ajtó melletti tartóból, a garázsba rohant.

– Hová mész? – kiáltott utána a férfi.

– El! – válaszolta dühösen, miközben feltépte a garázsajtót, hogy utána kiszáguldhasson rajta.

Mona számára mindegy volt, hogy hová tartott, csak minél messzebbre kerüljön minden zavaró tényezőtől, amely a lelkét felkavarta. Szörnyen telt ez a nap, és otthon előbújt belőle a házisárkány, mert a férje olyan, amilyen, és a fia... Rá igazán nem haragudhatott, hiszen csak segíteni akart. Igaz, utána még nagyobb rendetlenséget csinált, amit jó eséllyel altatás után kellett volna rendbe tennie. Mégis annyira bosszantotta, hogy türelmetlenné vált vele szemben, mert elfáradt. Belefáradt a hétköznapok mókuskerekébe, a sokfelé odafigyelésbe, a teljesítési kényszerbe. Miért nem maradhatott még otthon Danival, hogy élvezze azt az időszakot, amikor még valóban szüksége van rá? Miért hajszolják annyira a pénzkeresést? Nem ráér a felújítás? Mit számít egy-két év?

A könnyei fátylán át alig látta az utat, amely félhomályba borult, ahogy sötétszürke felhők gomolyogtak az égbolton. A szélvédőn hatalmas cseppek koppantak, egyre sűrűbben, melyek lekúsztak egészen a motorháztetőig.

Kilencven kilométer per órával haladt a főúton, maga sem tudta hová, de az eső olyan sűrűn hullt alá, hogy alig látta az utat elválasztó fehér sávot. A szürkeségben a szembe jövő autók egyre jobban elvakították, ahogy a kisírt, megduzzadt szeme elfáradt.

Morcosan törölgette le a könnyeit kézfejével, hogy kitisztuljon előtte a kép. Nem haragudhatott a férjére, hiába voltak fasírtban, hiszen csak jót akart a plusz munkával, hogy hamarabb szebbé tegyék az otthonuk. Zavarta, hogy másra se gondolt Adrián, és vele már korántsem foglalkozott úgy, mint a kapcsolatuk elején. Talán ez volt a legnagyobb baj, hogy nem érezte magát kívánatosnak mellette, nem érezte, hogy egy vonzó nő volna. Beszélniük kellene erről, akkor megpróbálhatnának változtatni a dolgokon.

A kicsire még kevésbé lehetett dühös. Vele még nagyon türelmesnek kellene lennie, hiszen nem tudhatta mit történt vele a bölcsödében. Lehet, van elég gondja, amit el sem tudott mesélni, ő mégis durván bánt vele. Nem ezt érdemelte, mikor csak segíteni akart szegény.

Monát egyre jobban elszomorította a gondolat, hogy mennyire önző volt. Persze, nehéz napot vészelt át a munkahelyén, de nem vezethette le a feszültségét a családján!

Fejét ingatva rótta meg magát az esendőségéért, mikor egy kamion dudája élesen hatolt be elméjébe. Szemét meresztve próbálta felmérni a helyzetét, mikor ráeszmélt, hogy rossz sávban haladt. El kellett volna rántania a kormányt, de a végtagja teljesen lemerevedett, ahogy görcsösen szorongatta. Az éles fény vészesen gyorsan közelített.

Mona lelki szemei előtt felderengett a gyermekkorában eltöltött karácsonyok emléke, amikor még éltek a szülei. Együtt díszítették a fenyőfát, a szaloncukrokra cérnát kötöztek testvérével, majd a díszek mellé azt is felakasztották. Annyira örült, amikor megkapta az élete első állását. Öt vidám évet töltött a családi vállalkozásnál logisztikusként. Az esküvőjén a fehér csipkeruhájában táncolt élete választottjával. Önfeledten örültek annak, hogy összekötötték az életüket Adriánnal. A fia születésének pillanata, aki természetes úton jött a világra, majd üvöltve panaszolta el mindenkinek, mennyire rideg és bizonytalan neki a külvilág, mígnem a férje karjába tették, ahol megnyugodott, majd egy pillanatra el is mosolyodott. Adrián arca büszkeségtől ragyogott, úgy figyelte elsőszülött gyermekét. Mona akkor érezte legboldogabbnak magát egész életében. Az utolsó, ami felderengett előtte, az egyik este volt a közelmúltból, amikor Dani először mondta ki: szejetlek, aja.

Egy könnycsepp még lomhán távozott Mona szeméből.

A csattanás zaja tompán hatolt el tudatáig, ahogy a kamion találkozott a Peugeot lökhárítójával. Az éles, csontig hatoló fájdalom azonnal semmivé foszlott, ahogy megszűnt a világ.