A férfi óvatosan kinyitotta a kórházi szoba ajtaját. A közelben nem tartózkodott senki. Gyorsan bement, és becsukta maga után. Nem félt, hogy meglátják, tudta, ez lehetetlen, de nem maradhat mindig észrevétlen.

Egy húszas évei elején járó fiú feküdt bent. Tekergőző csövek vették körül, melyek próbálták életben tartani. Arca sápadt volt, akár a hold. Bárki halottnak hihette volna, de a férfi nem. Ő érezte szívének lassú dobogását, vérének gyenge lüktetését. Már a levegőben megcsapta az a különös, édes illat, ami mindig, mikor a halál küszöbén állókat látogatta meg.

Különös borzongás járta át, ahogy közelebb lépett. Sokszor érzett hasonlót, de ez valahogy más volt, intenzívebb. Porcikái szomjazták, hogy megérintse őt. Lassan közelített. Mutatóujjával lágyan végigsimított csupasz bőrén. Érezte, az ágyon fekvő szíve hevesebben kezd verni. Ez a szív életért kiáltott. Hosszú, boldog életért. Az illata is kissé megváltozott, élőbb lett.

Az aggodalom barázdákat szelt a homlokára. Ennek nem így kellene történnie, hiszen pontosan érezte, hogy ide kell jönnie. Már méterekről kiszimatolta őt. Most mégis vissza akar térni? Nem lehet. Miért most? Hiszen annyi ideje lett volna rá.

Nem tudta, mitévő legyen. Akiért jött, azt el is vitte. Lehetett öreg néni, vagy túl korán született csecsemő, balesetben megsérült kamasz, mindenkiért eljött, mert érezte az illatot, ami magához vonzotta, a halál illatát.

Jobban megnézte magának azt a holtsápadt arcot, de az nem változott, mozdulatlan maradt. Ujja arrébb csúszott, végigsimított a törékeny kézen. A fiú ujjai hirtelen megmozdultak, de nem ébredt fel. Reagált rá. Még senki nem tett így. Felé hajolt, arcával szinte érintette az övét. Próbált rájönni, mi lehet a baj. Miért változott meg minden egy szempillantás alatt?

Szagolgatni kezdte, de az illata egyre csak változott, kezdett elillanni az az édesség, ami az előbb még csak úgy áradt belőle. Fürkésző pillantásokat vetett rá, orrával szinte az övét súrolta. Most megtehetné, talán sikerülne. Ráadásul már nem csak kellett, de akarta is, hogy megtörténjen.

A fiú szempillái megrebbentek, majd lassan kinyitotta a szemét. Kék volt, akár az égbolt, és élet csillogott bennük. Nem akart elhajolni, hiszen tudta, úgyse látja. De, még másodpercek múlva is, úgy tűnt, a szemébe néz. Lassan elhúzódott, és ő követte a tekintetével. Nem ijedt meg, nem kiabált, egyszerűen elmosolyodott.

Hiszen ez lehetetlen. A halál angyalát senki nem láthatja, senki az égvilágon. Akkor miért? Hogyan? Egy egyszerű emberi lény miként lehet képes rá?

Közeledő léptek zajára lett figyelmes. Egy nővér robogott be sietősen. Aztán, ahogy meglátta, hogy a fiú ébren van, a kezében tartott tálca kiesett a kezéből.

– Ez egy csoda – hallatszott suttogása. A másik pillanatban már ki is rohant az orvosért.

A fiú zavarodottan nézett rá. Nem érthette, a nővér miért nem vette észre az alakot, mikor előtte állt.

Érezte, indulnia kell. A munkája itt félbeszakadt, de vár rá a következő. Mennie kell tovább, ahogy mindig.

A fiú szólni próbált, mikor meglátta, távozni készül, de hang nem jött ki a torkán. Utoljára odafordult hozzá, és mélyen a szemébe nézett. Nem akarta itt hagyni. Érthetetlen okból, de maradni szeretett volna. Meg akarta ismerni, érinteni, választ találni a kérdéseire. De nincs idő. Haladni kell. Elfordította arcát, és elhagyta a szobát. A fiú pedig lecsukta szempilláit, és mély álomba szenderült.

***

Az újságok sokáig emlegették a híres fiatal festő csodás megmenekülését a halál torkából. Mikor már mindenki lemondott róla, ő visszajött, és talpra állt. Egyedül ő tudta, hogy az nem csoda volt. Az a férfi – legyen bárki – mentette meg. Nem tudta biztosan, de a zsigereiben érezte. A szörnyű baleset okozta kómában körülvette a sötétség és a hideg, de, mielőtt felébredt, melegség járta át, mely arra ösztökélte, ne adja fel, és ébredjen. És akkor ott volt Ő, a megmentő. Akár egy angyal.

Eltelt egy év, és a fiú kiállítást szervezett. Az emberek izgatottan tódultak befelé, hogy láthassák legújabb műveit. A terem közepén egyetlen, hatalmas festmény állt, mely megragadta mindenki figyelmét.

A háttérben láng borított mindent. A földön egy sebesült fiú hevert, aki az ég felé emelte jobb kezét. Felette egy férfi lebegett szárnyakkal. Angyal volt, csak az lehetett. A fiú felé nyújtotta karját. Ujjaik szinte érintették egymást. Arcukon remény tükröződött, a remény, hogy egyszer elérik a másikat.

***

A férfi az utcán sétált, és beleszagolt a levegőbe. Ismét munkája akadt. Még pár perc, és kísérheti a következőt.

Szeme megakadt a kirakatba kitett festményen. A férfi, az angyal, ő volt. Nem lehet. Hogyan? Aztán a bejárati ajtón kilépett valaki. Az illata azonnal megcsapta. Tudta, érezte, ő az. A fiú lassan megfordult, és észrevette őt. Arca már közel sem volt sápadt. Szemei ugyanúgy csillogtak, mint régen. Nem tett semmit, csak állt, majd elmosolyodott, és egyetlen egy szót ejtett ki a száján: – Köszönöm!

Nem reagált erre. Közömbös tekintettel tovább lépdelt. A munka nem vár. Mikor a fiú mellé ért, kezeik véletlenül érintették egymást, mire a férfi megborzongott. Ismét különös érzés fogta el, ahogy akkor régen, a kórházi szobában. Megfordult, mélyen a fiú szemébe nézett, lágy tekintete nem eresztette.

Megint az a különös vágy, hogy megcsókolja. Érezni akarta, hogy ez a kipirult arc az övéhez simul. A fiú ugyanerre gondolhatott, mert közeledni kezdett felé. Ajkaik szinte centiméterekre voltak egymástól. Érezte meleg leheletét, mely egyre közelebbről jött. Aztán megállította. A fiú értetlenül nézett rá.

Megfordult, és intett neki, hogy kövesse. A másik utcában, a járdán, hatalmas tömeg verődött össze. A kör közepén egy néni feküdt, aprókat lélegzett. Az emberek mentőért kiabáltak, nem tudták, hiába. Mikor a fiú látótávolságba került, a férfi letérdelt a hölgy mellé. Senki nem látta, csak ő. Lágyan homlokon csókolta, s a néni meghalt.

Hangos kiabálások tudatták mindenkivel, hogy eltávozott, az emberek szomorúan nézték a halott testet. Csak a fiú látta, mi is történik valójában. Ahogy a férfi mellett megjelenik az öreg hölgy, és kézen fogva indulnak el.

A férfi nem nézett hátra. Iszonyatos érzés fogta el, mely belülről égette. Utoljára még látni akarta, de nem tudott megfordulni. Félt, hogy nem tudná itt hagyni. De neki mennie kellett. Nem tehette meg, amire vágyott, mióta először találkoztak. Tudta, a halál csókját csak azok ízlelhetik meg, akik készen állnak átlépni. És a fiú már közel sem volt hozzá. Hosszú, boldog élet állt előtte, amibe ő nem avatkozhat bele. Egyszer majd eljön érte is. Akkor pedig végre elcsattanhat az a bizonyos csók, melyre egyre jobban szomjazik, s mely a halált hozza majd el neki.