A napfény lassan bekúszott a dolgozószobába. Először a padlót világította meg, aztán elért a székhez, melyen Naoki ült. Karjai az asztalon pihentek, hogy kényelmes fekhelye legyen a fejének.

Ahogy a napsugár az arcára esett, azonnal kipattantak a szemei. Ásítva körbekémlelt, s ismét meg kellett állapítania, hogy munkabolond. Lekapcsolta az asztali lámpát, melyet sikerült égve hagynia, sorba rendezte a rajzokat, s örömmel látta, hogy egyiket se nyálazta össze alvás közben, majd felállt, s hatalmasat nyújtózkodott. Fintorogva konstatálta, hogy harminckét évesen kezd egyre fáradtabb lenni. Ifjonc korában, még főiskolán, mikor eltökélte, ő igenis abból fog élni, hogy mangákat rajzol, még szó nélkül bírta az éjszakázásokat. Miután bekerült a Shoutenhez, a helyi kiadóhoz, még keményebben dolgozott, hogy elismerjék a tehetségét, a munkáját. Tíz éve, azon a bizonyos napon, mikor összetörték a szívét, megfogadta, olyan manga fog kikerülni a kezei közül, mely világhírnévre tesz majd szert.

A konyhában kávéval, s gyors reggelivel próbálta elérni, hogy teste gyorsabb fokozatra váltson. A fürdőben megmosta az arcát, s újabb ősz hajszálat vélt felfedezni sötétbarna üstökében, az évben ez már a harmadik volt. Tíz perc múlva már az ajtó előtt állt, hogy bezárja, s elindult kiadója felé, hogy leadja a kért oldalakat.

A város utcáin úgy nyüzsögtek az emberek, mint a szorgos hangyák a bolyban. Ki-ki munkába vagy iskolába igyekezett. Szomorúság egyikük arcán sem tükröződött, talán, mert idejük se volt erre. Siettek, hogy azt csinálják, amit minden áldott nap: dolgozzanak, tanuljanak, ellássák a családjukat, szerető férjek, feleségek, és gyerekek legyenek. És Naoki szerette ezt a nyüzsgést, ha nem rajzolt, csak ekkor nem érezte magát magányosnak.

Már tizennégy éve egyedül élt a lakásában, melyet szülei ajándékoztak neki az érettségi után, mondván: Ennyit kapsz tőlünk, mostantól boldogulj magadtól. Így a főiskola mellett dolgozni kényszerült, de élete legszebb időszaka volt, mert akkor ismerkedett meg Yoshiroval, s a vele töltött idő mindennél többet ért.

A nap hamar eltelt. Bent megbeszélték az új munka részleteit, s ő boldogan fogadta, munkája mennyire elnyeri főnökei tetszését. Leginkább magának rajzolt, egyféle mentsvár volt ez, de szerette, ha a kezéből kiadott dolgokról pozitív visszajelzést kapott, ez sok erőt adott neki. Hazafelé beugrott a közeli boltba, bevásárolt, hogy újra bezárkózzon a lakásába, s ismét belemerülhessen a rajzolásba.

Mosoly bujkált szája szegletében, ahogy a lépcsőkön haladt felfelé a harmadik emeletre. Már rajzottak az ötletek a fejében, melyeket minél hamarabb papírra akart vetni. Egyik kezében a szatyrot, másikban kulcscsomóját tartotta, s szinte szárnyalt a lakása felé. Aztán hirtelen megtorpant. Egy magas férfi és egy kisfiú állt az ajtaja előtt.

– Elnézést – szólt hozzájuk, s mikor a mogyorószín hajú ismeretlen megfordult, a bevásárlótáska és a kulcsok is a földre estek.

– Naoki – mosolyodott el –, jó újra látni.

A végtelen öröm, mi végigcikázott a testén, a derű, mely az új munka miatt elöntötte a lelkét, azonnal szertefoszlott, s átadta helyét a keserű fájdalomnak, melyet akkor érzett, mikor ez a férfi egy szó nélkül eltűnt a szeme elől.

– Yoshiro – suttogta, s el kellett ismernie, semmit sem változott, mióta nem látta. – Mit keresel itt? – kérdezte rekedten.

– Gondoltam, meglátogatlak – vigyorgott zavartan. – Reméltem, hogy még itt laksz, hiszen oly sok idő telt már el.

– Bizony, sok – morogta, mire a férfi elkomorodott. Először látszott rajta, hogy neki se könnyű a viszontlátás. – Mit akarsz?

– Előbb bemehetnénk? – kérdezte zavartan.

Szívesen nemet mondott volna, hiszen legjobb barátja tíz éve nem kereste, és most csak úgy hipp-hopp beállít, mintha mi sem történt volna?

– Rendben – bólintott szomorúan, s összeszedte a szatyorból kigurult narancsokat, majd kinyitotta az ajtót. Keze érthetetlen okból remegni kezdett, így ez a könnyűnek látszó feladat is megterhelő volt számára. Belül szorongva konstatálta, hogy hiába telt el tíz év, hiába nem kereste őt Yoshiro, és hiába hagyta el az után a heves éjszaka után, még mindig érez iránta valamit, s ő félt ettől. Rettegett, hogy a szíve, mit hosszú évek alatt összeforrasztott, újból darabokra hullik.

Miután lepakolt a konyhában, a nappaliba invitálta őket. A kisfiú hét-nyolcévesnek látszott, egy szót se szólt. Úgy tűnt, mintha gondolatai egy távoli helyre repítették volna, s csak Yoshiro támogató kezei vezetnék.

– Szóval, miért jöttél? – kérdezte halkan. Hiába akart magabiztosnak látszani, minden lélekjelenléte elszállt régi barátja közelében.

– Ez elég bonyolult – sóhajtotta. – Először is hadd mutassam be a fiamat, Satorut.

Naoki dermedten ült, s a kisfiút bámulta. Haja sötétbarna volt, ahogy szemei is, míg barátjának mogyorószín és zöld, ám a hullámos fürtöket tényleg tőle örökölte. Ekkor beugrott Mayu, Yoshiro régi barátnője, s már tudta is, ki az anyja. Satoru azonban nem mozdult, csak a kezeit bámulta, melyeket ölében pihentetett.

– Tudod, nemrég vesztette el az édesanyját – motyogta.

– Részvétem – mondta rezzenéstelenül, habár bensőjében csakúgy cikáztak az érzelmek.

– Biztos sok kérdésed van, és sok mindent meg kellene beszélnünk, de a segítségedre lenne szükségem.

– Mégis miben? – lepődött meg.

– Szeretném, ha megengednéd, hogy ideköltözzünk, míg munkát és egy olcsó albérletet találok kettőnknek.

Naoki döbbenten nézett rá. Tényleg jól hallotta? Néhai legjobb barátja, akibe évekig szerelmes volt, s akivel az eltűnése előtti éjszakán elvesztette a szüzességét, azt kéri, hadd maradjanak a fiával együtt?

– Ez valami vicc? – csúszott ki a száján.

Yoshiro arca elkomorult.

– Nem. Talán jobb lesz, ha mindent elmesélek.

– Az lenne a legjobb – mormogta.

– Hát rendben – sóhajtotta. – Tíz éve Amerikába mentem Mayuvel.

Naoki megrezzent, hirtelen képek ugrottak be. A lány szintén a főiskolára járt, ott jöttek össze. Két éve jártak, mikor Yoshiro rájött a titkára. Mivel a legjobb barátok voltak, így fátylat borítottak rá, s úgy tettek, mintha Naoki nem is lenne szerelmes, de az volt. Az utolsó félévük évődéssel telt. Egyre meghittebbek lettek az ölelések, s egyre több vicc hangzott el, hogy mi lenne, ha... S ez ahhoz vezetett, hogy a diplomaosztó estéjén engedtek ösztöneiknek, s ebben a lakásban egymáséi lettek. Naoki könnyezve simult Yoshiro ölelő karjaiba, s habár ügyetlennek érezte magát, az volt élete legszebb éjszakája. Másnap reggelre a fiú eltűnt egy szó nélkül, s ő nem értett semmit. Reménykedett, hogy az együttlétük nem csak szex volt barátja számára, hogy ő is ugyanazt érezte, mint ő, mintha a fellegekben járna, lebegne, mert ezt teszi a szerelem, szárnyakat ad, reményt, hogy ezután örökre egymáséi lesznek. Hiába volt barátnője, hinni akarta, hogy őt fogja választani, és tessék, most kiderült, hogy nem csak a lány mellett döntött, de teherbe is ejtette. Ennyit értek hát az érzései a fiúnak.

– Aztán megszületett Satoru, és ott maradhattunk.

– Akkor miért? – suttogta.

– Miért jöttünk vissza? – nézett rá. – Mint említettem, Mayu meghalt. Az egész úgy kezdődött, hogy felvettek egy céghez. Minden jól alakult, egyre feljebb jutottam a ranglétrán. Aztán pár hónapja a cégem csődbe jutott. Elvették a házunkat, a kocsinkat, amik a cég tulajdonai voltak, és ezt nem bírta elviselni, öngyi... – ekkor elhallgatott. – Szóval meghalt. Mivel nem akartam a híd alatt aludni, kértem a japán nagykövetséget, hogy hazajöhessünk. Tudtam, hogy itt sincs semmink, de itt van az egyetlen ember, akire számíthatok – sütötte le a szemeit.

Szóval ezért van itt, hogy segítsen neki. Ismerte a múltját, tudta, tényleg csak rá számíthat. Árvaházból jött, rokonai nem voltak, ő volt az egyetlen, akit közel engedett magához, persze Mayun kívül.

– És a feleséged rokonai? – kérdezte gyászosan.

– A szülei kitagadták, mikor elköltöztünk – suttogta. – Még a temetésére se jöttek el. Az unokájukról pedig hallani sem akarnak.

Naoki zavartan nézett hol a kisfiúra, hol Yoshirora. Hogy mondhatja el ezt előtte?

– Ne aggódj, most nem figyel – vette a lapot barátja. – Mióta meghalt az anyja, ezt csinálja, nem beszél, és gyakran csak ül, mint egy szobor.

– Sajnálom – motyogta.

– Én is – nézett egyenesen a szemeibe, s Naoki látta, hogy őszintén beszél, s mintha a fájdalom, mely az ő szemeiben csillogott, barátjáéban is ott volna. – Mindent.

– Rendben van, maradhattok a vendégszobában – adta meg magát.

– Köszönöm – mosolygott hálásan. – Tényleg te vagy a világ legjobb barátja.

– Bárcsak több is lehettem volna – gondolta szomorúan, de ajkait csak egy „ugyan már" hagyta el.

Naoki egész éjszaka forgolódott az ágyában. Sose hitte volna, hogy így fogja viszont látni régi barátját, ráadásul a fiával. Habár dühös volt rá, amiért elment és nem kereste, sajnálta is, hiszen a nevelés egyedül reá szakadt, s egy olyan gyermeket kellene támogatnia, aki elzárkózik a külvilágtól. Ez persze érthető, hisz egy anya elvesztése fájdalmas dolog lehet, főleg, ha olyan közel álltak egymáshoz, hogy ilyen mély lelki traumát okozzon. Ráadásul el kellett hagyniuk az otthonukat, a kisfiúnak az iskolát; fenekestül felfordult az életük. Ideges volt, szomorú és kimerült, de a múltban történtek ellenére segíteni akart neki. Ha más nem is, legalább ez a barátság kösse össze őket.

Reggel rántotta illatára ébredt, ami csak akkor fordult elő, mikor főiskolai évei alatt Yoshiro nála aludt. Imádta azokat a reggeleket, reménnyel töltötték el, s lám, amire akkor vágyott, most megtörtént, együtt élnek, habár nem egészen úgy, ahogy akkoriban gondolta.

– Jó reggelt! – ásította, miközben kibotorkált a konyhába. Barátja épp tálalt, fia szótlanul bámulta a tányérját.

– Neked is – nézett fel rá Yoshiro enyhe mosollyal arcán. – Remélem, nem bánod, tudtam, mennyire szereted.

– Nem – motyogta –, köszönöm, hogy fáradtál vele.

– Ez a legkevesebb – fordította el a tekintetét.

Már az utolsó falatokat kapták be, mikor Yoshiro megszólalt.

– Te ugye itthon dolgozol?

– Igen – bólintott. – Mangaka lettem.

– Épp, ahogy akartad – mosolygott.

– Igen.

– Lehetne egy kérésem hozzád? – kérdezte halkan. Naoki kíváncsian nézett rá. – Mihamarabb munkát kell szereznem. Ismerek pár céget, amely összeköttetésben állt a miénkkel, talán alkalmaznának. De... – s ekkor elhallgatott.

– De? – türelmetlenkedett barátja.

– Satorut itt kellene hagynom.

Naoki megdermedt. Ezt most komolyan gondolja?

– Hidd el, nem fog zavarni, egész nap csak ül, és ha adok neki papírt és ceruzát, szívesen elrajzolgat, egyedül ezt csinálja azóta... – s elcsuklott a hangja.

– Jól van, jól van, értem.

– Dolgozni akarok – folytatta tovább –, nem akarom, hogy a terhedre legyünk.

– Nem vagytok – vágta rá, habár maga sem tudta, igazat mond-e.

– Én akkor sem szeretnék ennél is több gondot okozni neked. Hálás vagyok, amit értünk teszel, de nem akarlak kihasználni.

Kihasználni? Naokinak hirtelen az utolsó éjszakájuk ugrott be. Vajon akkor miért feküdt le vele? Tényleg érzett iránta valamit, vagy csak ki akarta próbálni, milyen egy fiúval? És ő tudni akarja rá egyáltalán a választ?

– Ne aggódj, mellettem elrajzolgathat, te csak keresgélj nyugodtan.

– Köszönöm – lágyult el a tekintete.

– Semmiség – sütötte le a szemeit, majd felállt, hogy elmossa tányérját.

Igazat kellett adnia Yoshironak, Satoru olyan volt, mintha ott se lett volna. Néha fel kellett néznie a munkájából, hogy a kisfiú nem tűnt-e el. De ő csak ült a dolgozószoba egyik foteljében, s egy papírra rajzolgatott. Először még nem is volt rá annyira kíváncsi, mit alkot, de ahogy a napok teltek, egyre ért benne a vágy, hogy lássa. Satoru nem beszélt, nem játszott, csupán a rajz, amit nagy üggyel-bajjal készített, volt az egyetlen kapcsolata a valós világgal.

Nem akarta, de olykor szemtanúja volt, mennyire magába fordult. Evett, tisztálkodott, de nem viszonozta Yoshiro öleléseit, aki ezzel próbálta megértetni vele, hogy ő még itt van vele, őt nem fogja elveszíteni.

A második héten aztán megelégelte a dolgot, s úgy döntött, valahogy ráveszi őt, mutassa meg, mit alkot. Leült a másik fotelbe, Satoru mellé, s ugyanúgy, ahogy ő, egy rajztáblát tett a térdeire, s rajzolni kezdett a hófehér lapra. A fiú mozdulatlanul ült mellette, művét mellkasához szorította, mintha a világ legféltettebb titkát őrizné. Teltek a percek, semmi nem változott. Fél óra múlva Satoru rápillantott a Naoki térdén nyugvó táblára. A rajzon egy kisfiú állt karddal a kezében, s egy sárkány kezdett mellette testet ölteni. Mikor végre kész lett, odafordította felé.

– Ez egy sárkány, akit legyőz egy bátor és merész kisfiú, hogy hazatérhessen. Szeretnéd megtartani? – nyújtotta felé.

Satoru nézte egy percig, aztán ismét az ölére meredt, művét ugyanúgy szorította magához, mint percekkel azelőtt.

– Rendben, ide lerakom – állt fel, s letette a fotelbe, majd sóhajtva visszaült az íróasztalához dolgozni.

Gondolta, hogy nem lesz ilyen egyszerű, de azért többet remélt. A rajzolás volt a kulcs a kisfiúhoz, s ő segíteni akart neki, hogy ne süllyedjen még jobban ebbe az állapotba.

Este, miután Yoshiro és Satoru lefeküdtek, még mindig az utolsó simításokat végezte elkészült rajzain. Mikor ásítva felállt, hogy végre lepihenjen, tekintete a fotelre tévedt. A rajz eltűnt. Hirtelen elmosolyodott, talán semmi nincs veszve.

Másnap, reggeli közben Satorut figyelte. Semmi változást nem lehetett látni, de valaminek el kellett indulnia benne.

– Ma be kell mennem a kiadómhoz – közölte.

– Rendben – bólintott Yoshiro. – Délutánra visszaérsz? Lenne egy állásinterjúm.

– Persze – kapott be egy falat kenyeret, s hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, mintha ők egy család lennének. Balga elgondolás, hisz hiába érez még valamit barátja iránt, ő biztos nem viszonozná azt, sőt gondoskodnia kell a fiáról, munkát, új albérletet kell keresnie, nem is gondolna ilyen hülyeségekre, mégis jó érzés volt, hogy együtt vannak, még ha csak rövid ideig is. Sok-sok éve már, hogy ilyen meghitt körben érezhette magát.

Míg Yoshirot várták, újra próbálkozott. Most egy elefántot rajzolt, melynek hátán egy kisfiú ült. Satoru nem mutatott több érdeklődést, mint előző nap, de a rajz este ugyanúgy eltűnt.

Mialatt lakói fürödtek, ő az új munkáján gondolkodott. Szerette az új projekteket, mert akkor még ezernyi ötlet cikázhatott a fejében. Nem voltak szereplők, arcok, nevek, mindnek ő adhatott, mintha életre keltette volna őket, mintha a gyermekei lettek volna.

– Szabad a fürdő – hallotta meg Yoshiro hangját, mire felnézett, s a férfi ott állt az ajtóban pizsamaalsóban, törölközővel a nyakában. Ez volt az első eset, hogy így látta, mióta együtt éltek, s az első, hogy ennyire felkavarta régi érzelmeit, s vágyait. Az évek rajtahagyták nyomait a férfin, de ezek csodás nyomok voltak. Izmos mellkasa fel-le járt, ahogy szedte a levegőt, felsőtestét alig borította szőr, nem mintha az zavarta volna. Erről a testről, lélekről, férfiről álmodozott megannyi éven át, s csak egy éjszakára kaphatta meg.

Újbóli találkozásuknál csak fájdalom járta át, hiszen becsapták, elhagyták, de az elmúlt másfél hétben újra kezdtek úgy viselkedni, mint a régi barátok, habár az ő érzései, úgy látszik, már megint nem a barátság felé közelítettek, hisz egy mezei barát nem érezhetne mardosó vágyat, hogy csókolja, ölelje a másikat, hogy a karjaiba simuljon, átadva magát a test gyönyöreinek.

– Rendben – sütötte le a szemeit, mielőtt teljesen elragadta volna a fantáziája, s talán olyat tesz, vagy mond, amit nem szabad.

– Naoki – szólt neki, mielőtt távozott –, köszönök mindent.

S ő megsemmisülten temette arcát a tenyerébe. Mit is gondolt, hiszen ő csak elszállásolja őket? Mihint Yoshiro állást kap, és összeszed annyit, hogy elmehessenek, meg is teszi majd egy szó nélkül. Akkor már nem lesz szüksége rá. Újra elhagyja, ahogyan rég, s maga talál egy másik nőt, aki szerető anyja lehet Satorunek.

Pár nap múlva barátja pezsgővel állított haza, fiának pedig színeseket hozott, hogy megünnepeljék, végre állást kapott. Persze először csak próbaidőn lesz, de tudta, érezte, minden rendbe jön. Miután Satorut lefektette, felbontotta az édes nedűt, s kortyolgatni kezdték. Felelevenedtek a régi szép idők, a legszebb emlékek, s az ital hamar elfogyott. Kellemes volt a hangulat, mint akkoriban, mintha az elmúlt tíz év nem is esett volna ki.

Naoki hátradőlt a kanapén, sóhajtott egyet.

– Igen, tényleg ez volt a legviccesebb sztorink.

– Hiányoztál – bukott ki Yoshiroból.

– Te is – hunyta le a szemeit. – Sokat gondoltam rád, mindennap.

– Én is rád – suttogta, miközben felé hajolt, s ajkaira simult.

Naoki szemei hirtelen kipattantak, s ellökte magától barátját.

Mégis mi akart ez lenni? Valami ízetlen tréfa? A kérdést félt feltenni, s a választ félt megtudni, ezért csak kisietett a nappaliból, s bezárkózott a szobájába.

Reggel nem akart Yoshiro szeme elé kerülni, de a férfi bekopogtatott hozzá, mielőtt elindult.

– Satoru a dolgozószobában rajzol, kérlek, vigyázz rá! A reggelit beraktam a hűtőbe. Elmentem.

Nem válaszolt. Hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, csak akkor merészkedett ki. Először benézett a kisfiúhoz, épp alkotott.

– Jó reggelt! – köszönt oda választ nem remélve. – Eszek és máris jövök – hagyta magára.

Tíz perc múlva valamivel nyugodtabban lépett be. Leült folytatni a munkáját, de a percek teltével az érzései kezdtek újra felszínre törni, s nem hagyták nyugodni. Nem akarta, hogy elhatalmasodjon rajta, szabadulni akart mindentől, az emlékektől, az érzésektől, a lakásból.

– Satoru – nézett rá mosolyogva –, van kedved eljönni velem egy gyönyörű helyre? Ott egész nap rajzolhatnánk.

A fiú nem válaszolt, csak magához szorította a tábláját, és felállt.

– Akkor ezt megbeszéltük – kacsintott rá.

Induláskor el akarta kérni a rajzot, melyet még mindig nem látott, hogy eltegye a sajátjai mellé, de a kisfiú bal kezével még mindig mellkasához szorította, így hagyta, hadd hozza ő, s jobb kezét megszorítva sétáltak a park felé.

Kellemes nyár eleji idő volt. A zöldellő fák látványa és a lágy szellő szinte feltöltötte az embereket energiával. Az egyik padon foglaltak helyet. Satoru egészen a szélére húzódott, hogy elrejtse folyamatosan készülő rajzát.

Egy darabig csak ültek, s alkottak, majd mikor Naoki úgy gondolta, pihen egy kicsit, odaszólt a fiúnak.

– Rajzoljak neked ma is valamit?

Satoru abbahagyta a színezést, magához szorította a táblát, s közelebb húzódott, hogy lássa, hogyan elevenedik meg egy újabb rajz.

Naoki egy szárnyas lovat rajzolt, rajta egy kisfiúval. Az elmúlt másfél héten csak olyanokat készített, melyeken egy gyermek szerepelt egy állat kíséretében, s esténként mind el is tűnt.

Mikor kész lett, odanyújtotta Satorunek. Tudta, hogy nem fogja elvenni, és ott kell majd hagynia a fotelben, ha hazaérnek, de egy próbát mindenképp megért. Egy percig tartotta, s már épp készült elrakni, mikor a fiú utánanyúlt. Hozzátette a sajátjához, visszaült a pad szélére, s színezett tovább. Délben elfogyasztották a szendvicseket, melyeket Naoki készített indulás előtt, majd visszatértek kedvenc tevékenységükhöz.

Úgy belefeledkeztek a rajzolásba, s a színezésbe, hogy csak a gyomruk korgása jelezte, ideje lenne indulni. Naoki ismét kézen fogta Satorut, s hazáig sétáltak.

Mikor beléptek az ajtón, Yoshiro nyargalt feléjük dühös képpel.

– Mégis hol voltatok?! – ordított barátjára. – Van fogalmad arról, mennyire aggódtam?! Még egy nyomorult üzenetet sem lehetett volna írni?!

– Sajnálom – motyogta.

– Sajnálom, sajnálom – kiabált még mindig –, sajnálattal nem lehet megoldani a dolgokat. Gyere, Satoru! – nyújtotta kezét a fia felé, de ő elbújt Naoki háta mögé, s reszkető kezekkel markolt bele a felsőjébe.

– Satoru – szólalt meg lágyan Naoki –, most menj be a dolgozószobába, és folytasd csak a színezést, rendben? Mi addig a papával mindent megbeszélünk.

A kisfiú félénken lépdelt el apja mellett. Mikor eltűnt a szemük elől, Yoshiro a falnak dőlt, s leroskadt a földre.

– Szörnyű apa vagyok – temette arcát a tenyerébe. – Sikerült megint megijesztenem a saját fiamat.

– Megint? – nézett rá kérdően barátja, majd leült mellé.

– Az anyjával rengeteget veszekedtünk. Igazából Satoru születése után már annyira megromlott a viszonyunk, hogy el akartam válni, de Mayu megfenyegetett, hogy nem láthatom többé Satorut. Egy házban éltünk, de külön szobában, csak a fiunk kötött minket össze.

– Sajnálom.

– Ne tedd, hiszen minden az én hibám volt. Én menekültem el egy szó nélkül, családot alapítottam, mert azt hittem, ez a helyes. Féltem, mit szólnának az emberek, ha... – Elhallgatott.

– Ha?

– Ha megtudnák, hogy egy fiút szeretek – suttogta.

Naoki megkövülten ült mellette, egy hang nem jött ki a torkán, így Yoshiro tovább folytatta.

– Mayu javasolta, hogy menjünk Amerikába, kezdjünk új életet, de én nem akartam, hiszen itt voltál te, nem akartalak magadra hagyni. Aztán azon az éjszakán, mikor együtt voltunk, rájöttem, mit érzek, s megijedtem. Hónapokig vágytam rád, de azt hittem, ha lefekszünk, elmúlik, hogy csak egy múló szenvedély, kíváncsiság az egész. Nem voltam meleg, sose gondoltam fiúkra, csak rád. Elfogadtalak, mert a legjobb barátom voltál, de egy kicsit taszított is a gondolat, hogy két férfi együtt él életük végéig. Családot akartam, gyerekeket, hiszen ez a normális, legalábbis azt hittem. A boldogság reménye elvakított, bele sem gondoltam, hogy talán épp te vagy, akivel az lehetnék. Még az elején az új város, új ország, új földrész feledtetett is kissé, teljesen persze soha, elhitette, hogy minden rendben lesz. Munkát kaptam, Mayu terhes lett, megkaptam mindent, amire vágytam, vagyis amiről azt hittem, hogy vágytam. Aztán jöttek a veszekedések, a munkába menekültem. Már csak az éltetett, hogy Satoru velem van, és a remény, hogy te rátalálsz a boldogságra.

– Önző voltál – mondta rekedten.

– Tudom – sóhajtotta.

– Egy mocsok szemétláda.

– Tudom.

– Egy aljas féreg.

– Tudom.

– Akit még mindig szeretek.

– Tudom – mondta monoton hangon, majd hirtelen megállt. – Tessék?

– Látsz itt valakit? – kérdezte rezzenéstelenül.

– Nem.

– Mert senkit nem tudtam megszeretni. Mikor végre rászántam magam, hogy randizzak valakivel, folyton az járt a fejemben, hogy megcsallak, hogy sárba tiprom az irántad érzett szerelmemet. Hát nem hülyeség? – nevetett fel. – Te leléptél egy szó nélkül, és én amiatt aggódtam, hogy megcsalom az emléked. Én hülye.

– Nem vagy az. Tisztellek ezért. Elhagytalak, évekig nem kerestelek, s te befogadtál a fiammal együtt. Nem hiszem, hogy lenne nálad csodásabb ember a földön.

– Pedig most szívesen behúznék neked egyet – kuncogott.

– Rajta! – fordult felé. – Ne fogd vissza magad!

– Nem – sóhajtotta –, azzal semmi nem oldódna meg.

Percekig ültek szótlanul.

– És most mi lesz? – kérdezte Yoshiro.

– Nem tudom – sóhajtotta. – Te mit akarsz?

– Téged.

– Biztos vagy benne? – nézett rá komolyan.

– Igen – válaszolta határozottan.

– És Satoru?

– Ő szeret téged.

– Mégis honnan veszed? – nézett rá kérdően.

– Nem láttad még a rajzát?

– Nem.

– Akkor befogom – tette tenyerét az ajkaira.

– De én tudni akarom – fogta meg a karjait, s szabaddá tette Yoshiro száját, mire a férfi kapva kapott az alkalmon, s szenvedélyesen megcsókolta. Naoki nem ellenkezett, nem lökte el magától, úgy viszonozta, mint tíz évvel azelőtt azon a forró éjszakán.

~

Yoshiro fáradtan lépett be a lakásba. A nappaliból nevetés és gyermeki kacaj szűrődött ki. Mikor megállt az ajtóban, elmosolyodott, Naoki és Satoru fogócskáztak, habár ez nem is volt olyan könnyű a bútorok között. Ők nem vették észre, s örült is ennek, így legalább élvezhette a látványt, amit a számára két legfontosabb személy nyújtott.

Aztán hangtalanul a konyhába ment, s elővette a vacsorának valót. Mikor bezárta a hűtőt, újra megcsodálta a reá ragasztott rajzot, melyet fia készített hónapokkal azelőtt. Három ember volt látható rajta. Két férfi és egy gyerek fogták egymás kezét, s rájuk világított egy napocska, melynek női arca volt. Mindenki mosolygott. Aztán ugyanaz a kép volt megörökítve Naoki által, csupán az arcok egy az egyben az övék voltak, s a kép alján egy vers volt olvasható:

„Ha két szemedbe nézek

Csillogása feltüzeli testem

Reszketve hajolok ajkaidra,

Hogy csitítsam a tomboló vihart

Mint a hurrikán

Lelked úgy söpör a szobán át,

Melyet gyermeki kacaj zeng be

Mindkettőnk szíve nagyot dobban erre..."*

Ahogy újra elolvasta, elmosolyodott. A szeretet, mely átjárta, még tovább fokozódott. Végre megtalálta a helyét, a családot, melyre mindig is vágyott.

~

Naoki a dolgozószoba padlóján feküdt. Körülötte szanaszét hevertek a dolgok: delfin, kacsa, ecset, szatyrok; mintha bomba robbant volna. Arcán némi aggodalom tükröződött. Nem szerette, ha Yoshiro Satoru jelenlétében támadja le, pláne, ha épp a fürdőből jövet teszi meg, mikor olyan jó az illata.

Szerelme felette térdepelt, de térdével szinte súrolta ágyékát.

– Ma pihenni fogok, nem akarsz csatlakozni? – súgta a fülébe.

– Most a legszívesebben megölnélek – súgta vissza. – Mintha nem látnád, közönségünk van – vicsorogta.

Satoru úgy gondolta, rajztudását lovaglópózban is illik tökéletesíteni, ezért felmászott apja hátára, s tovább folytatta, amibe belekezdett.

– Akkor este? – suttogott még mindig.

– Rendben, ha Satoru elaludt.

– Ma meglepetéssel készülök – csókolta meg. – Készülj fel! Szeretlek!

– Én is – enyhült meg.

– Én nem kapok puszit? – szólalt meg a kisfiú halkan.

– Dehogynem – nevetett fel édesapja, s lekapta a hátáról, majd szorosan átölelte, s puszit nyomott a homlokára. – Az én gyönyörű családom – mosolygott, s végtelenül boldognak érezte magát.

*ismeretlen szerzőtől