A félhomály uralta szobában enyhe hőség uralkodott. Ennek ellenére a férfi, aki egy trónon ült, fekete öltönyben, hozzáillő fekete ingben, zokniban és cipőben, olyan nyugodtan szívta be a meleg levegőt, mintha az éltetné. Izzadság nem gyöngyözött bőrén, fesztelenül ült, akár egy király.

– Mit parancsolsz tőlem, uram? – Térdepelt előtte egy fiú. Éjfekete tüskés haja a plafon felé meredezett. Ruhájának színe nem különbözött uráétól, csupán öltöny helyett farmert, és szegecses kapucnis felsőt viselt, melyet nem cipzározott be teljesen, így elővillant csupasz mellkasa.

– Desideri – szólalt meg az idősebb –, feladatom van számodra.

– Mi lenne az, uram?

– Újabb lélek kell nekem.

– Hova kell mennem érte?

– Japánba – válaszolta mosolyogva. – A neve Hikari Nozomi.

– Megszerzem, uram – hajtotta le fejét, majd távozni készült.

– Desideri – állította meg a férfi, mire ő megfordult –, ne okozz csalódást!

– Nem fogok, uram! – mondta határozottan, s kisétált.

Tokió utcái még nem voltak olyan forgalmasak. A diákok az iskolában, a felnőttek a munkahelyükön időztek. Desideri egy zöldségessel szemben állt, s a kirakaton keresztül bámulta a pénztárnál álló fiút. Haja sötétbarna volt, szemei mogyorószínben pompáztak. Egy embernek ez fel sem tűnt volna ilyen messziről, de ő korántsem volt az.

Mindent tudott róla. Egyke, szülei maghaltak, egyedül él egy kis lakásban, s ezzel az állással keresi a kenyerét. Pár hét múlva tölti be a huszonegyet, ám mikor mosolyog, jóval fiatalabbnak tűnik.

Terve készen állt. Csupán annyi a dolga, hogy megismerkedik vele, s bűnre csábítja, majd megkaparintja a lelkét. Nem tűnt nehéz feladatnak, pedig ez volt az első megbízatása. Megtisztelve érezte magát, amiért a nagy Lucifer épp őt kérte fel erre. A többi démon cukkolta is ezért, de nem hallgatott rájuk, egy tiszta lelket csak nem lehet olyan nehéz megrontani.

Nozomi dudorászva sétált hazafelé. Olykor-olykor felnézett az égre, hogy a komótosan úszó bárányfelhőket megcsodálhassa, aztán ismét az utat figyelte, s vidáman mosolygott.

Desideri távolról követte, nem értette, egy ember hogyan lehet a semmitől is ennyire boldog. Az igéző mosoly, mely a fiú arcán csillogott egész nap, zavarba ejtette, ő még sohasem mosolygott, pláne nem a boldogságtól. Nevetett már, de az mindig kárörvendő, gonosz kacaj volt, mint mindenki másé a Pokolban. Ott nem ismertek mást, csak a kínzás okozta diadalt, melyet a halandó emberek lelkeinek korbácsolása idézett elő, az állatias vágyat, mely közösülésre késztette őket, legyen a másik fél férfi vagy nő.

Ő nem volt ilyen, még sose próbálta. Az idősebb démonok azt mondták, még fiatal ehhez, de ahogy telik az idő, úgy fog ráfanyalodni az emberek lelkének leigázására, s örökkön-örökké való kínzására. De egyelőre csak Lucifer parancsait követte, önszántából nem bántott még senkit.

Gondolataiból egy narancs rángatta ki, mely felé gurult. Nem értette, hogyan lehetséges ez, aztán felnézett, s meglátta, ahogy Nozomi felé siet.

- Elnézést - hajolt meg, mikor odaért -, a táskám kiszakadt. Köszönöm, hogy megállította.

Desideri megkövülten nézett rá. Démoni formájában állt előtte, a fiú mégse látszott nyugtalannak. Teljesen emberi külsőre nem számíthatott, azt csak Lucifer birtokolhatta, hiszen ő volt a legerősebb, maga a Pokol Ura.

- Talán szeretnéd megtartani? – mosolyodott el. – Akkor neked adom, még úgyis marad pár darab.

- Nem – nyújtotta felé –, nem kérem.

- Ahogy akarod – vette el, s beletette a szatyorba, amit magához szorított, nehogy újra kiessenek a gyümölcsök belőle. – A nevem Nozomi – nyújtott kezet, s az igéző mosoly ismét megjelent az arcán.

- Desideri – nyújtotta oda a jobbját, el is felejtve, hogy hatalmas karmai meg is sebezhetik a fiút, de áldozata figyelmen kívül hagyta ezt a tényt, s erősen megszorította a kezét.

- Érdekes név, talán külföldi vagy?

– Így is mondhatjuk.

– De nagyon jól beszéled a nyelvünket.

- Igyekszem – motyogta.

- A szemeid színe eredeti, vagy kontaktlencsét viselsz? – szegezte neki hirtelen a kérdést.

- Eredeti – mondta enyhe megbántottsággal hangjában. Hogyan is feltételezheti, hogy ezek a tűzpiros szemek, melyek a démonok ismertetőjegyei, nem igaziak?

- Értem – mosolyodott el.

- Talán nem tetszik? – vonta össze a szemöldökét.

- Szó sincs róla, igazán különleges, ahogy a neved is.

Desiderit némi zavar fogta el, habár még sosem érzett ilyet. Az emberek, akár a Pokolban, akár a Földön, de féltek a démonoktól, ő pedig csak szánalmat érzett irántuk. Ám ez a fiú...

- És mióta vagy itt?

- Még csak ma érkeztem.

- És a csomagjaid? – nézett körül.

- Ellopták – hazudta.

- Ez szörnyű – borzadt el. - És van hol aludnod?

- Nincs – vallotta be, nem mintha szüksége lenne rá, hiszen a démonok sosem alszanak.

- Nekem van egy kis vendégszobám. Ha szeretnéd, ott alhatsz.

A démon hitetlenkedve nézett rá. Az emberek nem ilyenek. Nem ajánlják fel az otthonukat egy idegennek, akit csak pár perce ismertek meg. Ők önzőek, irigyek, féltékenyek, pénzéhesek, mégis fukarak... De Nozomi... Belőle melegség áradt: a szemeiből, a mosolyából. Itt van ő, a démon, vörös szemekkel, hatalmas karmokkal, éjfekete ruhában, s ez a fiú nem fél tőle, sőt... Tehát ilyen egy végtelenül tiszta lélek. Nagyot sóhajtott, talán tényleg nehéz dolga lesz.

A lakás valóban kicsi volt, de otthonos. Egy nagyobbacska hálószoba és egy kis vendégszoba állt egymással szemben, utána jött egy picinyke konyha, ami egyben ebédlő is volt, és utoljára a fürdőszoba.

- Nem vágysz nagyobb lakásra? – kérdezte, miközben körülnézett.

- Nem – kuncogott –, nekem így otthonosabb. Ráadásul sokat vagyok egyedül, és így nem tűnik olyan elhagyatottnak.

Desideri mintha apró szomorúságot vélt volna felfedezni a fiú szemeiben. Tehát magányos, ez még a javára válhat.

- Messze laknak a szüleid? – kérdezte szinte ártatlanul.

- Ők már... nem élnek – suttogta.

- Ó, részvétem.

- Nem érdekes, négy éve történt, már túltettem magam rajta – fordult el, s beviharzott a konyhába. Desideri még látta, ahogy egy könnycsepp szánkázik le az arcán. Talán mégse mondott teljesen igazat.

Mikor bement utána, arcán már nem látszottak könnyek. A fiú hellyel kínálta, s ő leült.

- Összedobok egy kis vacsorát – mosolygott ismét. – Szereted a sült rizset?

- Igen – válaszolta, habár még sosem evett földi ételt.

- Rendben.

Miközben a fiú sürgött-forgott, a kérdéseivel bombázta.

- És honnan jöttél?

- Egy igen meleg országból – szűrte a fogai között.

- Ó, talán egy trópusi szigetről? Nem tűnsz szigetlakónak, a bőröd szinte hófehér.

- Tudod, ez egy családi vonás.

- A szüleiddel élsz?

- Nem, ők meghaltak – hazudta. Hogyan is magyarázhatta volna el, hogyan születik egy démon?

- Értem – nézett rá búskomor tekintettel. – Ezért vándorolsz?

- Mondhatjuk. Keresem a helyem.

Gondolatban megdicsérte magát. Alig van itt a Földön pár órája, s már a megszerzendő lélek bizalmába férkőzött.

- És te hogy-hogy egyedül élsz? Nincs barátnőd, családod?

Nozomi azonnal elpirult.

- Nincs.

Talán elvihetné egy bárba, ahol nők vonaglanak majd előtte egy szál semmiben. Vajon milyen könnyen esne a paráználkodás bűnébe?

- És neked? – kérdezte a fiú halkan.

- Nekem sincs. Fiatal vagyok még hozzá – szajkózta az öregek szokásos mondatát, pedig földi mértékkel mérve már ötven éve volt démon. Persze hogyan is vetekedhetne az idősek több ezer évével?

- Fiatal? – nézett rá kérdően. – Hány éves vagy?

- Húsz – hazudta.

- Ó – csodálkozott –, én többnek néztelek.

- Családi örökség.

- Érdekes családod lehetett.

- Hát, ha te azt tudnád – morgott magában.

A vacsora kellemesen telt. Démon létére ízlett neki az étel. Felajánlkozott a mosogatásnál, de Nozomi elhárította, mondván, nehogy baja essen hegyesre csiszolt körmeinek. Aztán a fiú takarót vitt be neki, majd elment zuhanyozni. Mikor kijött, s félmeztelenül elsuhant előtte, megborzongott. A Pokolban mocskos, verítéktől izzadt emberek testét látta csak, melyek cseppet sem izgatták. Nozomié vékony volt, selymes bőre szemrevaló. Nagyot nyelt, majd megnyalta ajkát, ínycsiklandó falat.

Éjszaka, míg a fiú aludt, azon töprengett, más démonok is érezték-e azt, amit ő. Lent persze közösültek a kárhozott lelkekkel, de a Földre küldött démonok vajon eljátszottak-e a zsákmánnyal? Nem tudta, így volt-e, de ő egyre jobban vágyott rá.

Reggeli után Nozomi elbúcsúzott tőle.

- Eléd mehetek, ha végeztél? – nézett rá érdeklődve.

- Örülnék neki – mosolyodott el, majd távozott.

Fel nem foghatta, hogyan lehet ilyen ez a fiú. Mi lenne, ha ő egy sorozatgyilkos lenne? Az éjszaka folyamán számtalanszor megölhette volna, átvághatta volna azt a helyes kis torkocskáját, de lehetne rabló is, habár nem igazán volt mit elvinni. Hiányzott a lakásból a televízió, csak egy kis rádiósmagnó és temérdek könyv állt Nozomi szobájában. Olyan másnak tűnt, mint a többi ember. Ők szinte szimbiózisba kerültek a kis kütyüikkel, de a fiú nem. Alig hitte el, hogy létezik még egy ilyen fiatal a világon.

Egész nap őt figyelte, persze senki nem vette észre, erről gondoskodott. Ahogy nézte azt a boldog arcot, ahogy segít a vásárlóknak, azon tűnődött, hogyan is juthatna egy ilyen nemes lélek a Pokolba. Aztán felrémlett Lucifer izzó tekintete. Igen, hisz ő démon, akinek feladata van. Nem tehet mást, meg kell rontania ezt a fiút, minél előbb.

Az első próbát hazafelé útra tervezte. Mivel Nozomi nem élt valami fényesen, elintézte, hogy egy papírpénzzel teli pénztárcát találjanak. A fiú azonnal észrevette, s felkapta a földről. Mikor meglátta a rengeteg pénzt, elámult.

- Ennyit még életemben nem láttam – kerekedtek ki a szemei. – Nincs benne, kié lehet.

- Akkor tedd el – mondta ártatlanul.

- Azt nem tehetem – ráncolta össze a homlokát. – Valaki elvesztette, biztosan nagy szüksége van rá.

- Csak gazdagok járnak tömött bukszával, ennyi meg sem kottyanna nekik. Ráadásul azt se tudjuk, kié lehet.

- Akkor is le kell adnom.

- De miért? Nem akarsz vásárolni magadnak valamit? Tévét, telefont?

- Nem – mosolyodott el. – Nekem minden megfelel úgy, ahogy van. Nem vágyom többre.

- Ez nem lehet igaz – mérgelődött magában. – Biztos vagy benne? – kérdezte szelíden. – Hiszen utazgathatnál belőle. Jártál már külföldön?

– Még nem – vallotta be.

– Látod? Világot láthatnál... – lelkesült fel, de miután meglátta Nozomi lágy tekintetét, s elbűvölő mosolyát, elnémult.

– Köszönöm – érintette meg a karját a fiú. – Kedves, hogy így aggódsz értem, de akkor is leadom. Valaki nehezen megkereste ezt a tömérdek pénzt, és én nem szándékozom elkölteni, ami nem az enyém.

Desideri megdermedt. Hogy lehet ez? Annyi embert látott, aki kárhozatra van ítélve. Látta szívükben a kapzsiságot, a mérhetetlen sóvárgást a pénz után, melyet addig hajkurásznak, míg életük véget nem ér. Hányan lopnak, csalnak, hazudnak, sikkasztanak, olyan emberek is, akik nem szorulnak rá, de szívüket annyira átitatta a pénz megszerzése utáni vágy, hogy nem képesek megálljt parancsolni maguknak.

– Biztos? – kérdezett rá utoljára.

– Igen – bólintott. – Tudod, ha nem jelentkezik érte a gazdája, felajánlják egy alapítványnak. Nagyobb szükségük van erre, mint nekem.

– És veled mi lesz? – nézett rá kérdően.

– Nem élek fényűzően, mint láthattad, de megelégszek azzal, amim van. Vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a pénz.

Ekkor egy pillanatra furcsa csillogást vett észre a fiú szemeiben, s enyhe pírt fedezett fel az arcán.

– Bolond – mormogta magában, de talán egy pici tiszteletet is érzett iránta.

Éjszaka, ahogy a fiú ágya mellett állt, nagyot sóhajtott. Nozomi teljesen összezavarta. Olyan tiszta volt és ártatlan. Ahogy a hold megvilágította törékenynek tűnő testét, megborzongott. Olyan érzések kavarogtak benne, melyeket eddig nem ismert. A Pokolban csupán düh, harag, vérszomj járta át, most először fordult elő, hogy vágyakozott. Lent úgy közösültek a kárhozottak és a démonok, akár az állatok, de ő nem erre vágyott. Ez a fiú mérhetetlen tisztaságával kezdte elérni, hogy elveszítse a fejét. Meg akarta szerezni, csókolni, ölelni, szeretkezni szeretett volna vele, de nem állatias módon. Képtelen lett volna fájdalmat okozni neki, miközben újra és újra belé löki magát.

A fiú felé fordult álmában, s ő nem bírta tovább, megérintette az arcát. Óvatosan, nehogy megkarmolja, végigsimított selymes bőrén. Nozomi megrezzent, s ajkait egyetlen egy szó hagyta el: – Desi...deri!

Meglepődve lépett hátrébb. Aztán, mint egy őrült, kisietett, s bezárkózott a vendégszobába.

– Ő csak egy ember – szajkózta feldúltan. – Ő a feladatom.

S, mint derült égből a villámcsapás, a szobában vörös fény kezdett el izzani, aztán megjelent egy faragott emberi koponya. Kezébe vette, s idegesen szólalt meg:

– Mit parancsolsz, uram?

– Hogy haladsz, Desideri? – érkezett a mennydörgő hang.

– Igyekszem, uram.

– Feladod? – kérdezte érdeklődve.

– Eszemben sincs, uram.

– Helyes – nyugtázta. – Az időd fogy, már csak öt napod maradt.

– Tudom.

– A hét végéig érd el, hogy hozzánk tartozzon!

– Igenis – mondta határozottan, habár legbelül kétségek gyötörték, egy ilyen tiszta lelket hogyan is vezethetne a bűn és a gátlástalanság útjára ilyen rövid idő alatt?

– Desideri – búcsúzott a férfi –, számítok rád!

Ezek a szavak mintha pofon vágták volna. Hiszen neki feladata van. Ő gonosz, s meg kell rontania egy lelket. Nem késlekedhet, sietnie kell.

Reggel Nozomi vidáman készítette el a reggelit.

– Jó étvágyat! – tette le Desideri elé.

– Ma elvinnélek valahova – mondta kertelés nélkül.

– Rendben – bólintott a fiú.

– Nem is vagy kíváncsi? – nézett rá értetlenül.

– Nem – mosolyodott el –, veled bárhova elmegyek. Bízom benned.

A démon legbelül megrendült. Ez a fiú nem lehet ember, ő egy bolond, egy hatalmas bolond. Az ártatlanságával épp a kezére játszik, de akkor is, hogyan bízhat meg benne, hisz ő egy démon? Habár a fiú ezt nem tudja, de akkor is egy idegen számára, rendhagyó külsejét nem is említve.

A zöldségestől egyenesen a bár felé vezette. Mikor közelebb értek, befogta a fiú szemeit, aki ettől még izgatottabb lett.

– Nagyon titokzatos vagy – mondta.

– Tekintsd ezt hálaajándéknak, amiért befogadtál!

Bent sötétség honolt, csupán a színpadot világították meg. Desideri maga után húzta a kikerekedett szemű fiút, s leültette az egyik boxba. Aztán felcsendült a zene, s egy hosszú, fekete hajú szépség lépett ki a függöny mögül. Kebleit alig takarták az aranyló érmék, melyeket a melltartóra varrtak, hogy csilingeljenek, ahogy rázza őket. Tangája hasonló díszekkel volt kirakva, s láttatni engedte formás fenekét. Magassarkújában magabiztosan lépkedett a színpad közepén álló rúd felé, majd belekezdett a műsorszámába.

A férfiak, akik a közelében ültek, ujjongani, s tapsolni kezdtek, papírpénzt lobogtatva a kezükben. Gondolataik mocskosak voltak, állatias vágytól fűtöttek.

Mikor a műsorszám véget ért, a boxokhoz hasonló szépségű lányok érkeztek, hogy minden egyes vendég igényeit kielégítsék. Desideri egy szőke lányt kapott, míg Nozomi egy feketét. Először a lánnyal volt elfoglalva, aki nem törődve démoni külsejével, habár ez a félhomályban alig volt feltűnő, érzékien lovagolt rajta, s érezte feszes kebleit mellkasához érni. De aztán meglátta Nozomit. A fiú szeméből folytak a könnyek, majd pár pillanat múlva félretolta a lányt, s kiszaladt a bárból.

Habár a táncosok vonaglása, s buja idomaik fellobbantották benne a vágyat, melyet Földre érkezése óta egyre többször érzett, az azonnal lelohadt, mikor azzal a keserves tekintettel találkozott. Nozomi folyton csak mosolygott, s most elérte nála, hogy sírva fakadjon. Ez közel sem volt jó jel.

Gyorsan kisietett utána, s egy perc múlva rá is lelt az egyik sikátorban.

– Mi a baj? – kérdezte értetlenül, ahogy mellé ért. Ekkor Nozomi, akár egy rémült vad, a karjaiba vetette magát.

– Olyan szörnyű volt – zokogta.

Egy darabig meredten állt, aztán átkarolta a fiút.

– Azt hittem, örülni fogsz neki, hisz nincs senkid.

– De én nem erre vágyom – szipogta. – Ennél ezerszer fontosabb a szerelem.

– Szerelem? – mormogott magában Desideri. – De hisz az nem létezik. Az emberek csak állatias ösztöneik rabjai. Csupán azért keresnek társat, hogy ne legyenek egyedül, aztán, mikor ráunnak az egyikre, mennek a következőhöz. Ó, hány olyan ember került a Pokolra, akik gátlástalanul kihasználtak másokat a szerelem nevében? Ezért sem hitt benne. A szerelem csupán illúzió, semmi több.

– Borzasztó volt – suttogta halkan.

– Sajnálom – motyogta. – Ne sírj! – húzódott el tőle, s letörölte a könnyeit.

Nozomi kikerekedett szemekkel nézett fel rá. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy csupán centiméterek választották el ajkaikat. Borzongás futott végig a hátán, s az esti vágyakozása ismét előtört.

– Des – sóhajtotta a fiú, mire ő feleszmélt, elengedte őt, s elfordult.

– Menjünk haza! – mondta rekedten.

– Rendben – suttogta Nozomi.

Desideri egész éjszaka a történteken gondolkodott. Nozomi reakciója több volt, mint furcsa. Egy húszéves fiúnak nem így kellene reagálnia, ha gyönyörű nők veszik körül, s testükkel csábítják el. És az a pillantás... S mire a nap előbújt, rádöbbent, mi is akart az lenni valójában.

~

– Ma későn jövök, leltározunk – mondta Nozomi, miközben tálalta a reggelit.

– Majd megvárlak a bolt előtt.

– Nem szükséges – mosolyodott el.

– De veszélyes este egyedül. Ott leszek és kész!

– Rendben – motyogta a fiú kipirulva, s ő megbizonyosodhatott arról, sejtései nem tévedtek, nem közömbös számára.

Míg a szokásos helyről figyelte őt, azon gondolkodott, mitévő legyen. Előző nap paráználkodásra akarta csábítani, de úgy látszik, talán nem is a nőket szereti. Ez közel sem zavarta, hiszen a Pokolban mindennapos dolog volt, hogy a démonok férfiakkal is közösültek. Ő sosem fanyalodott még rá, se férfiakra, se nőkre, ám ez más helyzet. Nozomi megmozgatott benne valamit. Ha arra gondolt, hogy este az ágyába bújhat, ahol érzékien a magáévá teszi... Érzékien? Hisz lent csak a vad, állatias vágy létezett. Ő mégsem akarta azt. Nozomi nem ezt érdemelné. Olyan törékeny és félénk, olyan ártatlan... S e szóra megdermedt. Ártatlan. Talán ez is közrejátszott rémültségében. Tehát még szűz.

Egyrészt meglepte a dolog, hiszen Nozomi lassan teljesen felnőtt lesz. Nem lehet ilyen romlatlan. Másrészt így könnyebben elcsábíthatja, s bevezetheti a vad szeretkezés rejtelmeibe. Talán a bujaság bűne nem is olyan elérhetetlen, s ha a szívét is megszerzi, a tisztaság, mely jellemzi a fiút, végképp eltűnik.

Ahogy sötétedett, úgy lett egyre feszültebb. Elégedett volt, hogy feladatát talán sikerül véghez vinnie, de kötelességtudatát kezdte elfeledtetni az a vágyakozás, mely elfogta, ha őrá gondolt. Be akarta beszélni magának, hogy csak azért teszi meg, hogy megrontsa, de a képek, melyek elméjébe tolultak, épp az ellenkezőjét bizonyították. Egyre többször képzelte el, ahogy ajkaival szánt végig azon a selymes bőrön, csókjaival fedezve fel minden egyes porcikát. Nozomi kéjesen nyögne fel, miközben egész testében remegne alatta. Ő pedig annyiszor tenné a magáévá, míg a kimerültségtől el nem ájulnának. Meg kell szereznie magának. Nem azért, mert Lucifer azt mondta, hanem mert nem tudná elviselni, ha el kellene hagynia. A démonok csupán rövid ideig bírják a Földön, aztán újra a Pokolba kényszerülnek, hogy erőt merítve pár év múlva újból feljöhessenek áldozatra lesni. De ha visszamegy, már semmi sem lesz ugyanaz. Ha nem szerzi meg Nozomi lelkét, egyedül kell sínylődnie lent, s eggyel több oka lesz, hogy átkozza Istent, amiért megteremtette a világot.

Ahogy Nozomi kilépett a bolt ajtaján, s meglátta őt, elmosolyodott, mint mindig, de ez nem a szokásos mosoly volt, az enyhe sötétség ellenére érzékelte azt a csillogó tekintetet is, mely a fiú szemeiből áradt. Mikor mellé ért, és sétálni kezdtek a néptelen utcán, szinte önkéntelenül a keze után nyúlt. Nozomi elpirult, de boldogan szorította meg.

– Hogy telt a napod? – kérdezte érdeklődve.

– Lassan – kuncogott.

– Talán nem szeretsz ott dolgozni?

– De – kapta fel a fejét –, csak vártam, hogy hazafele mehessek... veled – suttogta a mondat végét.

Ha ösztöneire hallgat, azonnal az egyik épületnek nyomja és a magáévá teszi, de démoni vérét, mely forrongani kezdett, sikerült kordában tartania, egyelőre...

– Te mit csináltál ma?

– Csak a szokásosat – mondta szenvtelenül –, vártalak.

Észrevette, hogy a fiú ismét elpirul, s ujjait erősebben kulcsolja a kezére. Ez az ártatlanság egyre jobban feltüzelte. Melegség áradt a fiúból. Nem olyan, mint amit a Pokolban érzett, hiszen ott állandó volt a hőség, ez a lényéből áradt.

– Nézzétek csak, kiket sodort felénk a szél! – hallottak meg a sötétből egy kötekedő hangot. – Buzik! – s mire meglátták, ki hangoskodik, előtűnt a csoport többi tagja is.

Desideri nem ijedt meg, démon volt, mitől kellett volna félnie, őt nem lehetett elpusztítani, legalábbis pár részeg alak biztos nem árthat neki. Nozomi azonban félve bújt hozzá.

– Nézzétek már azt a kis nyuszit! – röhögött a hangoskodó. – Mit szólnátok, ha megleckéztetnénk őket? – Erre a többiek nevetve helyeseltek.

– Semmi baj – mondta a fiúnak –, ne is foglalkozz velük! Ezek a nyomorultak nem érnek annyit.

– Mit mondtál, te kis féreg?! – kiabálta a húszas évei elején járó fiú, aki úgy tűnt, a csoport vezetője.

– Tűnjetek az utunkból, míg szépen vagyok! – közölte határozottan.

– Des, ne! – súgta félve Nozomi.

– Hallottátok, mit mondott? – kérdezte röhögve. – Még fenyeget itt minket. Talán nem látod, hányan vagyunk? Öten kettő ellen, habár az a kis nyápic ott melletted még egy felet sem ér.

Desideri méregbe gurult. Érthetetlen okból sértőnek találta, amit Nozomira mondtak. Lehet, hogy fél, de nem ő tehet arról, hogy milyennek született. Ráadásul érezte, ha még meg is tudná védeni magát, akkor sem ütne vissza, nem tudna másoknak fájdalmat okozni.

– Őt hagyjátok ki ebből! – morogta. – Most pedig engedjetek minket!

– Még csak azt kéne – röhögött élesen. – Úgy látom, kell egy kis leckét adnunk, hogy megtanuld, errefelé ki itt az úr.

– Netán te? – nevetett fel. – Micsoda vicc ez? Na, tűnés! – mordult rájuk.

– Akkor lássuk, mit szólsz ehhez?! – vett elő valamit a felsője alól, s a démonra szegezte. Aztán egy fülsüketítő durranás, s mintha megállt volna az idő.

Desideri nem félt, mikor meglátta a pisztolyt, tudta, egy golyó mit sem árthat neki, így nyugodtan nézte, ahogy a fickó elsüti a fegyvert. Csak akkor vette észre, hogy Nozomi elé lép, s testével fogja fel a neki szánt golyót, mikor már késő volt. A fiú teste a karjaiba hullt, s ő megrökönyödve tette le a földre.

– Miért csináltad?! – ordított rá. – Én démon vagyok, nem esett volna bajom.

– Tudom – mosolyodott el –, de meg kellett védenem, akit szeretek – suttogta.

– Idióta – rázta meg –, idióta!

– Kaphatnék – zihálta – egy csó... – de be se kellett fejeznie a kérdést, Desideri tudta, mire gondol, s nem akarta elszalasztani az utolsó lehetőséget, hogy a fiút ajkaival érinthesse meg.

Ez volt az első csókja, s úgy érezte, nincs ennél csodálatosabb a világon. Még érezte, ahogy Nozomi az ujjaival simítja meg az arcát, s démoni élete alatt először hagyták el szemeit könnyek. Aztán a fiú keze erőtlenül a földre zuhant, ajkai nem tapadtak már az övéire. Mikor elvált tőle, szemeit csukva találta, úgy nézett ki, mint aki alszik, csupán a ruháján éktelenkedő vörös folt jelezte, valami baj történt.

– Nézd már, a kemény fiú most pityereg! – röhögött az ittas suhanc, aki úgy látszott, nem képes felmérni, hogy most küldött valakit a másvilágra.

– Ezért megfizettek – sziszegte.

– Na, ne mondd! – s újból rászegezte a pisztolyt. Az összes golyót kilőtte a tárból, ám ez mit sem használt. Mindenki hátrahőkölt, mikor feléjük indult.

– Most megkapjátok a magatokét, ti nyomorultak!

– Hé, ne gyere közelebb! – kiáltott rá a fiú, de ő elkapta a felsőjét.

– Desideri, ne tedd! – hallotta meg a háta mögül a hangot. Reménykedve fordult hátra Nozomi testéhez, de ő továbbra is élettelenül feküdt a járdán. – Itt vagyok! – tette a démon karjára a kezét. – Kérlek, engedd el!

Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig figyelte őt, s nem akarta elhinni, ez valóban megtörténik.

– Kérlek, ne öld meg! – mondta újra, s ekkor végre elvette róla a tekintetét.

– Nemsokára találkozunk – sziszegte a férfi képébe, majd elengedte, ő pedig társai után futott, akik lélekszakadva iszkoltak el Nozomi feltűnése után. – Nozomi – nézett rá értetlenül, s a következő pillanatban megcsókolta.

– Várj! – zihálta – Beszélnünk kell.

– Nem – tapadt ismét az ajkaira.

– De meg kell magyaráznom mindent, mielőtt felszólítanak. – Desideri megdermedt, elhúzódott tőle, s Nozomi ekkor kitárta szárnyait.

– Angyal lettél? – képedt el, aztán szemében keserűség jelent meg. – Ez várható volt – morogta –, hiszen olyan tiszta voltál.

– Te pedig a lelkem akartad – mondta nyugodtan.

– Honnan tudod? – s ekkor felrémlett, mit mondott a fiú, mikor lelőtték, tudta, hogy démon, mégis megmentette a golyótól.

– Isten álmot küldött nekem, melyben jelezte, hogy egy démon fog megkísérteni. Ezért sem lepődtem meg, mikor megjelentél.

– Akkor miért viselkedtél olyan kedvesen velem? – nézett rá értetlenül.

– Isten azt kérte, mutassam meg neked, milyen a szeretet. De... – s ekkor lesütötte szemeit.

– De?

– Beléd szerettem – motyogta.

– Én démon vagyok – mormogta –, hogyan szerethettél belém? Gonosz vagyok, ölni is képes lennék. Amúgy sem hiszek a szerelemben.

– Tényleg? – lépett közelebb. – Tehát nem számít neked, hogy soha többé nem láthatsz?

Desideri megdermedt. Igaza van, hiszen neki vissza kell térnie a Pokolba, Nozominak pedig a Mennybe. Elvesztett egy lelket, sőt egy olyan valakit, akiért könnyeket ejtett. A démonok nem érezhetnek szerelmet, hiszen ez lehetetlen. Vágyat érzett Nozomi iránt, mérhetetlen szenvedélyt, de mikor a karjaiban haldoklott, mást is. Végtelen fájdalmat. Bármit megtett volna, ha a fiú szép hosszú életet élhetett volna, s öreg korában érte volna a vég. Annyi minden várt volna még rá.

– Szóval? – nézett rá érdeklődve.

– Nem akarlak elveszíteni – motyogta lehajtott fejjel.

– Szeretsz?

– Igen, azt hiszem, szeretlek – válaszolta.

– Hallottad? – nézett fel az égre, s elnevette magát. – Szeret engem.

– Te meg kihez... – kérdezte volna, de Nozomi magához húzta, s megcsókolta.

– Mire lennél képes, hogy együtt maradjunk? – súgta a fülébe.

– Bármire – mondta ki kertelés nélkül.

– Vállalnád a tisztítótüzet is? – komolyodott el. – A fájdalom megölhet.

Desideri Nozomi mogyorószín szemeit fürkészte. Emlékezett a csókra, mely halála előtt csattant el, s ráébresztette, milyen jó is lett volna embernek születni, jónak, hogy egymáséi lehessenek.

– Bármire hajlandó vagyok – közölte határozottan.

– Akkor veled tartok – ölelte át –, segítek neked megtisztulni.

– Ezt nem akarom – mormogta –, nem szenvedhetsz az én bűneim miatt.

– Te vagy a másik felem – súgta a fülébe –, ez csak természetes.

– Szeretlek – mondta ki, mit démon sosem érezhetett.

– Akkor bizonyítsd! – ölelte át szorosan, s megcsókolta, szárnyait kitárta, és repülni kezdett vele a Mennyország felé.