Eric kissé idegesen követte Petert a melegbárba. Gyomra összeszorult, várta is ezt, és mégsem. Meg akarta tudni, merre is tart igazán, merre húz a szíve.

A bárban félhomály uralkodott, dübörgött a zene. Körben székek és asztalok, középen egy hatalmas színpad állt. Nem ismerte a helyet, a várost is csak három hónapja, mióta elkezdte az egyetemet. Fiatal, éretlen csikónak tűnt a sok vendég között. A hely szinte dugig volt. Peter a bárpulthoz vezette, leültek, majd kért két sört. Eric nem rajongott érte, de úgy érezte, most kell valami, ami kissé ellazítja, segít eltüntetni azt a hatalmas gombócot a torkából, és segít elméjének megválaszolni azt a kérdést: Ki vagyok én?

Mert nem tudta. Sokáig boncolgatta magában a témát. A kisvárosban, ahonnan jött, nem ismert más fiút, aki hasonlón ment volna keresztül. Maga sem tudta, ő hogyan jött rá, más, mint a többiek. Más? Végül is miért lenne más? Ő is ugyanolyan, mint mindenki. Csupán néha azon vette észre magát, hogy fiúkat bámul meg. Az egyiknek hihetetlenül kék volt a szeme. A buszon látta meg, és addig figyelte, míg a nála alig idősebb fiú le nem szállt. Aztán látott egy másikat, akinek hihetetlenül hosszú fekete szempillái voltak. És úgy érezte, ezek az ismeretlenek tetszenek neki, pedig nem lányok.

Halványan felderengett neki, mintha kisfiú korában fantáziálgatott volna a legjobb barátjáról, de aztán csak álmoknak tudta be őket, amiket nem értett, de hát az álmokon nem is kell mindent megérteni. Aztán jött egy film... Éjszaka adták valami neve nincs külföldi adón, és épp nyári szünet volt. Halkan szólt a tévé, szülei nehogy felébredjenek, bár megszokták, hogy mindig fennmarad. Leonardo DiCaprio volt a főszereplő, akit nagyon szeretett, bár nem tudta eldönteni, hogy csak azért, mert jóképűnek tartotta, vagy az az egy-két filmje volt az, amikben eddig szerepelt. Az akkor huszonegy éves fiú Arthur Rimbaudot alakította. Kíváncsi volt a filmre, mert imádta az irodalmat, a költészetet, és ritkán látott ilyenfajta alkotást. Ő akkor tizennégy éves volt, s lázas izgalom lett rajta úrrá, mikor látta Leót egy másik férfival csókolózni. Abban a pillanatban elakadt a lélegzete. Talán a meglepődöttség, vagy a hirtelen feltörő vágy nem engedett magából kiszuszakolni egy hatalmas sóhajt sem. El kellett ismernie, nagyon jó színész, hogy még erre is képes volt, de jól tudta, sokkal többet tett, mint eljátszott egy szerepet, mert onnantól kezdve Leo volt az a fiú, akit maga elé képzelt, ha örömet akart szerezni magának. Aztán jöttek más szerepei, amik elkápráztatták, mint a Rómeó és Júlia, vagy a Titanic. Úgy gondolta, ha valaha meleg válna belőle, biztos, hogy a színészt szeretné maga mellé társnak. Közben persze eltelt négy év, kezdett felnőni, és belátta, talán Leo nem őt fogja majd kiszemelni magának.

Sokszor gondolkodott azon, hogy attól, hogy elképzeli magát Leóval, meleg-e, de közben megtetszettek neki lányok is. Leo után látta meg Pamela Andersont, aki bár a nővére is lehetett volna, mégis olyan fiatalnak és szexinek tűnt a Baywatch-ban, abban a piros szerelésben, ahogy könnyedén fut a parton.

Végül teltek az évek, és nem tudta, teste, lelke mit is akar igazán. Ugyanúgy el tudott képzelni egy csókot egy lánnyal, mint egy fiúval, a különbség csupán annyi volt, hogy az utóbbitól bűntudata támadt. Tudta, hogy létezik a melegség, létezett régen is, és létezni fog, míg világ a világ. Ám hiába közeledett a huszonegyedik század, még mindig úgy érezte, ezt bűnnek kell tekinteni. Néha látott egy-egy tévéműsort, ami ezzel foglalkozott, jórészt show-műsorok voltak, és mindenkit, aki melegnek vallotta magát, csak kinevettek, vagy megbélyegeztek. Nyilván szenzációhajhászás miatt, de mégis.

Szülei nem nagyon beszéltek róla, mintha erről hallgatni illene. És ő is serényen titkolta előlük minden ilyesfajta gondolatát.

Mary és Bernard jó szülők voltak. Úgy érezte, egész életében megkapott tőlük mindent, amit csak adhattak neki: törődést, szeretetet. Néha úgy érezte, mintha családjuk túl tökéletes lett volna. Sose hallotta őket veszekedni, mindig normális hangnemben sikerült megbeszélniük, ami nem tetszett nekik a másik cselekedetében. Ami egy kissé furcsa volt, hogy sose látta őket csókolózni. Azt hitte, azért, mert nem akarnak neki rossz példát mutatni, vagy ilyesmi. Igazából nem is értette, mi volt ezzel a szándékuk. Mindig megölelték egymást, puszit adtak a másik arcára, de egyetlen csókot sem látott elcsattanni. Talán a szerelem elmúlása okozza ezt? Sokszor töprengett ezen. Szeretett gondolkodni a dolgokon, mert úgy érezte, csak akkor értheti meg a világot, önmagát, ha kérdéseire megpróbál választ találni.

Olvasás, vagy épp filmnézés közben rengeteg kérdés fogalmazódott meg benne. Mi a szerelem? Mi a vágy? Mi az élet értelme? És ahogy ezekre a kérdésekre kereste a választ, úgy próbálta boncolgatni a saját érzéseit is. Hogy vajon a Leo iránt érzett csodálat csupán vágyból fakad-e? El tudná-e fogadni magát, ha meleg lenne? Képes lenne-e családot alapítani egy lánnyal?

Olykor arra jutott, hogy mindenre képes lenne, ám mikor kedve a béka feneke alatt volt, úgy érezte, semmire sem. Olykor magabiztossá vált, mert megvolt mindene, de néha úgy érezte, senki nem értené meg.

Ilyen kusza érzései támadtak éppen, mikor megismerte Petert. A fiú két évvel volt idősebb nála, és három hónapja találkoztak először, a kollégiumban egy szobába kerültek.

Már az első találkozás során érezte, hogy most valami történik. Valamiféle bizsergést érzett a gyomrában. Meleg-radar, nevezte el később, mikor visszagondolt az első pillantására, az első kézfogásra, melyet nem akart megszakítani. Nem tudta, mi vonzotta a fiúhoz. A kinézete teljesen átlagos volt. Csokoládébarna haj, zöldes szempár, aranyos mosoly. Talán a fiúnál is bekapcsolhatott valami, mert mintha rákacsintott volna, pedig még csak egy mondatot váltottak. Azt hitte, hogy ezután majd minden megtörténik vele, ami eddig nem, de a fiú nem mutatta jelét, hogy bármit is akarna tőle. Ám ahogy teltek a napok, úgy kezdte lassan megismerni. Néha figyelte, mikor kijön a fürdőszobából, csupán egy törölköző takarja el derekát, s neki azonnal kiszáradt a torka. Máskor is fantáziált már, de Peterrel más volt, mert ő csak egy karnyújtásnyira volt tőle.

Egy hete azonban minden megváltozott, mikor Peter megcsókolta. Hirtelen támadta le, nem volt ideje felkészülni. Talán jobb is volt ez így, mert ha tudja, mire készül, talán megállítja. Először nem is érzett igazán semmit, csak állt lesokkolva, aztán hagyta magát sodródni az árral. A fiú azonban nagyon udvarias volt, érezte, hogy ő még elég tapasztalatlan, így félbehagyta, bármire is készült. Ő pedig egy kis időt kért, hogy tisztázhassa magában, mit is érez. Peter nem hátrált meg, mellette maradt, egyre közvetlenebb lett, és csak néha kért egy-egy csókot, csupán az íze kedvéért, viccelődött.

Előző este pedig azzal állt elő, hogy elhozza ide, a Bar Adambe. Eric sosem hallott a helyről, ahogy egyetlen melegbárról sem, de kíváncsi volt, milyen emberek járnak oda. Vajon mindenkin látszik a melegség? Vajon taszítaná, vagy épp vonzaná ezeknek az embereknek a társasága? Rengeteg kérdés várt még válaszra, és ő mindent ki akart deríteni.

Az első, amit be kellett látnia, hogy a társaság 90%-án nem látszott, hogy meleg. Volt néhány fiatalabb fiú, akik testhez simuló farmert, és pólót viseltek, mely kiemelte vékony alakjukat, sőt, látott pár nőnek öltözött férfit is, de a nagy részük teljesen normálisnak tűnt. Olyan embereknek, akik mellett, ha elhalad az utcán fényes nappal, sose mondaná meg, kihez vonzódnak titokban.

Mikor meglátta, hogy két idősebb férfi csókolózik az egyik asztalnál, megdöbbent, s elpirult. Élőben ez volt az első alkalom, hogy ilyet látott.

– Nyugi – tette a combjára Peter a kezét.

– Nyugodt vagyok – mondta, bár talán maga sem hitte el.

Ahogy Peter rámosolygott, ő is akaratlanul viszonozta.

– Ha nem tetszik, elmegyünk.

– Nem, nem, jó ez így – ingatta a fejét, s próbált kissé lenyugodni.

Mikor az óra nyolcat ütött, a zene elhalkult, s egy öltönyös férfi lépett a színpadra.

– Hölgyeim, és uraim! – beszélt a mikrofonba. – Ahogy minden hónapban ezen az estén, újra körünkben köszönthetjük Melanie-t.

A férfiak ujjongani kezdtek. Eric úgy vélte, nagyon híres lehet ez a nő ebben a bárban, de furcsállotta, hogy a sok meleg miért pont őérte van oda.

– Nem szaporítanám tovább a szót. Beszéljenek inkább a virgácsok.

Mindenki jót nevetett, csak Eric ült értetlenül.

– Jól vagy? – hajolt közelebb hozzá Peter.

– Azt hiszem – bólintott.

– Ma, azt hiszem, transzvesztita nap van. Ha akarod, elmehetünk.

– Nem – simította meg barátja karját. – Kíváncsi vagyok rá.

A függöny mögül hirtelen előlépett egy nő. Legalábbis távolról azt hitte, hogy nő. Magabiztosan lépdelt a magas sarkú cipőben, fekete, ujj nélküli ruhája nem rejtette véka alá vékony alakját. Hosszú, vörös haja lágyan lengedezett lépései ritmusára. Nem tudta eldönteni, hogy igazi, vagy paróka. Negyven körülinek tűnt, arcán rengeteg smink, körmei kilakkozva. Ericnek be kellett látnia, hogy gyönyörű, és ezt úgy látszik, nem csak ő gondolta így.

– Ő Melanie – hajolt hozzá közelebb Peter. – Egyszer már láttam az előadását, talán egy éve. Azt hallottam, húsz éve van a szakmában, és még mindig imádják.

– Igen, azt látom – nézett körbe, s a tapsoló férfiakat nézte, de tekintete hamar visszavándorolt Melanie-ra.

– Amúgy ő férfi.

Eric szemei hirtelen kikerekedtek. Jobban megnézte őt, és kereste az apró jeleket. A bárban voltak transzvesztiták, de mindegyiken látszódott, hogy férfi, hiába sminkelték ki magukat, hiába öltöztek nőnek. Ez a férfi, ha tényleg az, bámulatosan át tudott változni.

Melanie az It's raining men című számot énekelte. Eric először azt hitte, hogy playback, de aztán rá kellett döbbennie, hogy ez maga a nő, vagyis a férfi hangja. Nem akart hinni a füleinek. Melanie csábosan mozgott, miközben énekelt, s az ováció hatalmas volt.

A szám már a végéhez közelített, mikor Eric meglátta, hogy a férfin, mert be kellett ismernie, hogy tényleg egy férfi, egy tetoválás van. Mikor megfordult, a hátán, a jobb vállánál, egy szív bontakozott ki, benne egy névvel: Eric.

Úgy érezte, abban a pillanatban rosszul lesz. Azonnal ki kellett jutnia a bárból, s mindenkit félrelökve botorkált ki. Peter azonnal követte őt.

– Jól vagy? – kérdezte, mikor kiértek a szabad levegőre.

Eric a térdeire támaszkodott, s nagyokat lélegzett.

– Hé, szólalj már meg! – kezdett egyre idegesebb lenni a fiú. – Hívjak taxit, vagy mentőt?

– Nem kell – préselte ki magából nem sokkal később. – Jól vagyok – nevetett fel, de cseppet sem a boldogságtól, mint inkább a rémülettől, a hitetlenkedéstől. – Azt hiszem, az ott az én apám volt.

– Micsoda?

– Apának van egy tetoválása a jobb vállánál. Egy szív, benne a nevemmel. Elvileg a születésem másnapján csináltatta magának, hogy mindig emlékezzen rá, milyen szerencsés ember, hogy én a fia lehetek.

– Lehet, hogy szimpla egybeesés.

– Na persze – húzta el a száját, s megpróbált apjára gondolni, mennyire hasonlíthat Melanie-ra. Mindketten vékonyak voltak, bár apját sose látta női ruhában, csak farmerben és pólóban. Arcát távolról nem figyelte meg annyira, de a sok smink miatt aligha ismerte volna fel. Ráadásul apja szeretett borostát hordani, ám ez a nő, vagyis férfi teljesen csupasz volt mindenhol, ahol a ruha láttatni engedte testrészeit.

– Rendben, akkor visszamegyünk, és megkeressük – javasolta Peter.

Eric gyomra hirtelen összezsugorodott.

– Nem várhatnánk meg itt őt?

– Lehet, órákig kell szobroznunk. Nem lenne jobb bent ülni a melegben?

– Nem – vágta rá azonnal.

– Oké, akkor itt megvárjuk – sóhajtott a fiú.

A hideg egyre jobban beléjük mélyesztette fogait. Már azon voltak, hogy visszamennek a kollégiumba, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, és két férfi sétált ki egymást átkarolva. Eric gyorsan Peter mögé lépett, hogy ne vegyék őt észre, de biztos helyről figyelhesse a két embert, akikből az egyik az apja.

– Ma még nagyobb sikered volt – mondta az idősebb. – Csak csodálni tudtalak.

– Ne mondj ilyeneket! Tudod, hogy zavarba hozol vele – karolt belé a fiatalabb.

– Pedig nem ez a szándékom – hajolt hozzá, s gyengéden megcsókolta.

Ericet elfutotta a méreg, s egy pillanatra úgy érezte, muszáj ráordítania apjára, de nem akart lelepleződni.

– Ne itt – tolta el magától a férfit Bernard.

– Oké, akkor gyere fel hozzám! – húzta maga után lágyan.

– Rendben – bólintott. Hagyta, hogy a kocsija ajtaját kinyissa neki, beült hozzá, majd elhajtottak.

Eric észre sem vette, hogy remegve markolja Peter kabátját.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Nem, semmi nincs rendben – döntötte neki a homlokát a fiú mellkasának. – Nagyon nincs rendben.

Eric az asztalnál ült, és szüleit vizslatta. Úgy tervezte, hétvégén nem látogat haza, de a műsor utáni éjszaka nem bírt elaludni, és másnap se, és harmadnap már szólt, hogy hazamegy. Hirtelen is megjelenhetett volna, de időt akart adni magának, hogy gondolkodni tudjon, mert nem értette, mi folyik itt. Nem értette, az apja hogyan öltözhet nőnek, hogyan csalhatja meg az ő édesanyját. Nem voltak házasok, de akkor is. Ez szemétség.

Aztán azon kezdett el töprengeni, hogy mi van, ha anyja mindenről tud? Ha épp azért nem házasodtak össze, mert nem akarta egy nőnek öltözött férfihez kötni az életét. Talán pont azért nem csókolóztak, mert nem akarta érezni más férfiak csókjának emlékét. Hirtelen nagyon sajnálta az édesanyját, aki kitartott egy ilyen férfi mellett. Talán pont miatta, hogy ne kelljen apa nélkül felnőnie... Úgy érezte, ő tehet mindenről.

Az asztalnál jól megnézte édesapját. Nyoma sem volt sminknek, arcán újból borosta virított. Néha kitekintett a szemüvege fölött.

– Valami baj van, fiam? – kérdezte érdeklődve.

– Neked van kontaktlencséd?

– Miért kérded? – lepődött meg hirtelen.

– Csak úgy – tologatta az ételt a tányérján.

– Igen, van – válaszolt végül Bernard.

– Sose láttalak még szemüveg nélkül.

– Ritkán használom.

– Mikor? – csapott le a mondatra.

– Nem ehetnénk meg a vacsorát, mielőtt folytatnád a rendőrségi kihallgatást, drágám? – mosolygott rá Mary, de Eric ezt cseppet sem találta viccesnek. Épp készült leleplezni édesapját, aki valamit sejthetett, mert szemei hirtelen szomorúsággal teltek meg.

– De én most akarok beszélni! – csattant fel Eric, mire mindketten hátrahőköltek. Fiuk sosem emelte fel előttük a hangját. Néha viccelődtek is, hogy milyen nyugodt tinédzser. Mindig sikerült a problémákat megbeszélni, a bajt átvészelni. Erős családnak hitték magukat.

– Fiam, mi a baj? – nyújtotta oda Mary a kezét, de Eric zavartan húzódott hátrébb.

– Pár napja voltam egy bárban – nyögte ki, de nem mert az apjára nézni. Mintha egyetlen pillantásától is elsüllyedt volna.

– Láttál engem? – jött a beismerő kérdés. Eric felkapta a fejét, s édesapja nyugodtnak tűnő tekintete fogadta. Hirtelen elfutotta a méreg.

– Igen, láttalak, és láttam azt a másik férfit is. Mégis hogyan teheted ezt anyával? Hogy lehetsz ilyen... – állt fel.

– Fejezd be! – emelte fel hangját édesanyja, mire Eric megilletődött. – Ha eddig meg tudtuk ezt rendesen beszélni, akkor most is menni fog.

– De anya, ő megcs...

– Tudom – szakította félbe Mary.

Eric hitetlenkedve nézett rá.

– Azt hiszem, ideje lenne annak a beszélgetésnek – sóhajtotta Bernard, s összenézett Maryvel.

Ericet rossz érzés fogta el. Úgy érezte, nem akarja hallani. Hirtelen arra gondolt, hogy gyorsan befut a szobájába, és magára zárja az ajtót, hogy még véletlenül se kelljen megtudnia, mi folyik itt. Ezt szülei is láthatták rajta, mert anyja odasétált hozzá, és megfogta a kezét.

– Kérlek, gyere velem! – húzta maga után a nappaliba, s leültette a kanapéra. Bernard a fotelben foglalt helyet. – Ki kezdje? – nézett rá a férfira.

– Azt hiszem, neked kellene, én már nehezen magyarázom ki magam – vakarta meg zavartan a fejét.

– Rendben – bólintott Mary. – Hm, hol is kezdjem? – dőlt hátra, de nem engedte el a fia kezét.

Eric érzett némi remegést, és tudta, ez nem lehet könnyű az édesanyjának. Talán ez adott neki erőt ahhoz, hogy végighallgassa.

– A mi családunkban, ez vonatkozik édesapádra is, nem szerették a melegeket. Úgy álltak minden más emberhez, hogy bűn, amit éreznek. Talán ezért sem fedtük fel az igazi valónkat senki előtt.

– De miért beszélsz többes számban? – értetlenkedett Eric.

– Drágám, hogy is mondjam? – sütötte le szemeit. – Úristen, sose hittem, hogy ez ilyen nehéz lesz – szorította meg a fia kezét. – Leszbikus vagyok – mondta halkan.

Eric szemei kikerekedtek. Ez nem lehet, az ő anyja... Hogyan, és miért?

– Tudnod kell, hogy ezt nem én döntöttem el. Egyszerűen csak úgy éreztem kis korom óta, hogy a lányokat szeretem. 1979-ben, mikor tizennyolc lettem, úgy határoztunk apáddal, hogy összeköltözünk ebben a kisvárosban, ahol senki nem ismer minket. Szomszédok voltunk, és a legjobb barátok kicsi korunk óta. Egymás mellett azok lehettünk, akiknek igazán éreztük magunkat. Mivel egyikünk családja se lett volna képes elfogadni minket, nem is próbálkoztunk azzal, hogy jobb belátásra bírjuk őket.

– De mi van, ha mégis...? – szólt közbe Eric.

– Fiam – simította meg kedvesen az arcát –, még a mai világban sem könnyű nekünk. Féltünk az elutasítástól, mert ismertük a szüleinket, a nagyszüleinket. Cseppet sem voltak elfogadóak. Úgyhogy eljöttünk.

– És én? – ötlött fel benne hirtelen. – Hogy kerülök én a képbe?

– Az egy nagyon szomorú este volt – mosolyodott el bánatosan Mary. – Mindkettőnket lapátra tett az akkori párunk. Nem szeretjük az alkoholt, de aznap este azt hiszem, részegre ittuk magunkat. Éjszaka pedig egymás karjaiban kerestünk menedéket.

– Na, jó, ezt nem akarom hallani – ingatta a fejét Eric, de egyszer csak elkezdtek záporozni elméjében a kérdések: Mégis hogyan feküdhet le egymással egy leszbikus és egy még nem is tudta, apja mi is akar lenni? Egy baleset következményeként fogant meg? Anyja látta rajta a kétségbeesést, s próbálta megmagyarázni a ki nem mondott kérdéseket.

– Bár nem így terveztük, de megtörtént. Ha úgy vesszük, csak örülhetünk, hogy mi voltunk egymás számára az első és egyetlen férfi és nő.

– De ez hogyan...? – értetlenkedett.

– Tudod, fiam – szólt közbe Bernard –, ha a test vágyik valamire, azt néha attól is elfogadja, akiről nem is gondolná. Nagyon padlón voltunk aznap este, és mindketten felejteni akartunk. Mi ketten voltunk egymás életében a biztos pont, és talán ezért is engedte a testünk, hogy átéljük azt, amiről azt hittük, nem vagyunk rá képesek.

– De nem bántuk meg – szorította meg ismét fia kezét Mary. – Mikor megtudtuk, hogy szülők leszünk, nagyon boldogok voltunk. – Bernard egyetértően bólintott. – Megfogadtuk, hogy úgy nevelünk fel, mintha egy normális család lennénk, a legtöbb szeretetet adva, amire csak gyermek vágyhat. Nem akartuk, hogy miattunk téged bélyegezzenek meg. Megbeszéltük, hogy a kapcsolatainkat nem hozzuk haza, és csak akkor megyünk szét, ha olyan meghatározó személy lép az életünkbe, akivel szeretnénk megöregedni, de eddig még senki nem vált olyan fontossá.

Eric azon morfondírozott, hogy mi van, ha ezt csak beképzelik. Ha igazából nem mertek senkit se közel engedni magukhoz, nehogy valaki kiszakítsa abból a közegből őket, ahol azt mondhatják, én szülő vagyok.

– És mi van azzal a férfival? – nézett az apjára.

– Még nem tudom – mosolyodott el lágyan. – Kedvelem. Talán jobban, mint eddig bárkit.

– És akkor te...? – próbálta kinyögni, hogy akkor ki is vagy, de valahogy nem igazán jöttek a szavak a szájára.

– Ki vagyok? – kérdezte, mire fia bólintott. – Ha láttál, tudod, hogy szeretek női ruhákba bújni. Sokat gondolkodtam azon, hogy ki is vagyok, próbáltam behatárolni magam. Mikor kicsi voltam, mindig a nővérem ruháit akartam hordani, és ez akkor se változott, mikor felnőttem. Mindig is szerettem volna lány lenni, és gyakran gondoltam arra, hogy de jó lett volna, ha lánynak születek, mert nem éreztem jól magam a saját testemben. Aztán rájöttem, hogy a fiúkat szeretem. Kiket is szerethettem volna, ha egyszer belülről lánynak éreztem magam? Hogy minek neveznének most? Melegnek? Transzvesztitának? Transzszexuálisnak? Nem tudom, és nem akarok címkéket aggatni magamra. Nőnek érzem magam, de megbékéltem azzal, hogy férfi testbe kényszerített az élet. Találkoztam számtalan hasonlóval, és tudom, hogy nem tudják elfogadni magukat, a testüket. Bár sokszor álmodoztam róla, hogy nő vagyok, de én képtelen lennék átoperáltatni magam. Azt hiszem, én is örököltem a családomtól egy kis maradiságot.

– De akkor aznap este? – nézett rá kérdően.

– Én megelégedtem azzal, hogy havonta egyszer megmutathatom, ki lettem volna, ha a sors is engedi.

Eric nem tudta, mit gondoljon. Túl sok volt neki az információ.

– Muszáj egy kicsit egyedül lennem – nézett anyjára. – Bemegyek a szobámba.

– Rendben – simította meg lágyan az arcát. – Mi itt leszünk.

Később az ágyában morfondírozott, agya zakatolt, sehogy se akart lenyugodni. Be kellett látnia, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Szembe kell néznie azokkal az emberekkel, akikkel a szülei járni fognak, és előbb-utóbb be fogják neki mutatni őket.

Először mérges volt, mert az egész élete mintha hazugságra, titkolózásra épült volna. Szülei eltitkolták előle igazi énjüket, legalábbis énjük egy részét. Talán tudat alatt ő is érezte ezt, ezért sem mert színt vallani, mi nyomja a lelkét. Egyedül akart megbirkózni ezzel, akár a felnőttek.

Másrészt kissé megértette őket, ő is számtalan éjszakát töltött azzal, hogy rájöjjön, hova tartozik, egyáltalán muszáj-e álláspontot foglalnia? Muszáj-e kimondania, hogy igen, én hetero vagyok, vagy meleg, vagy biszexuális? Mi van, ha ő se akar címkét aggatni magára? Ha a sorsra bízza, hogy kit sodor elé az élet, és ki lesz neki az igazi?

Mikor felébredt, már beesteledett, szülei a nappaliban ültek a kanapén, egymás mellett. Nem akart hallgatózni, de nem bírt erőt venni magán, hogy megszakítsa a beszélgetésüket.

– Holnap megcsinálom a kedvencét ebédre.

– Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – simogatta meg Bernard Mary haját.

– Féltem ettől a naptól – sóhajtott, s nekidőlt a férfi vállának.

– De egész jól viselte.

– Igen, látszólag. Azt hittem, undorodni fog tőlünk.

– Talán voltunk elég jó szülők ahhoz, hogy ne tegye.

Eric szemei hirtelen elfátyolosodtak. Elszégyellte magát, amiért bármi rosszat is gondolt róluk. Mert bár ők a társadalom számára mások, mégis olyat tettek, amire sok szülő képtelen, tisztességesen, szeretetben, törődésben felnevelni egy gyermeket. És nem számít, hogy mások milyen jelzővel illetnék őket, mert mindezek ellenére ők a szülei, akiket szeret, és akik szeretik őt.

– Bejöhetek? – kérdezte, miután megtörölte a szemeit.

– Gyere csak, édesem! – állt fel édesanyja, s hívogatóan nyújtotta felé a kezét. Mikor mellé ért, szorosan átölelte őt.

– Szeretlek titeket – mondta halkan. Hallotta, hogy Mary szipogni kezd, de próbálta visszatartani könnyeit.

– Mi is szeretünk téged – nevetett fel, de hangja elfulladt a rátörő sírástól. Eric úgy érezte, szülei szívéről egy szikla gördülhetett le.

Aztán Bernard is hozzájuk lépett, s átkarolta mindkettejüket.

– Maciölelés – mondta a régi jelmondatot, mire szorosan egymáshoz bújtak. Eric akkor és ott értette meg, hogy bármi is fog ezután történni, az elmúlt tizennyolc évet már senki és semmi nem veheti el tőlük.

Épp végeztek a vacsorával, mikor Eric megszólalt.

– Azt hiszem, nekem is mondanom kell valamit.

Szülei összenéztek, elmosolyodtak, s akkor hirtelen hülyeségnek tűnt, hogy eddig titkolózott.

– Megismertem valakit az egyetemen.

– Komoly? – kérdezte édesanyja.

– Nem tudom – bizonytalanodott el –, még csak ismerkedünk.

– Örülünk neki – mosolyodott el édesapja.

– Meg sem kérdezitek, hogy fiú-e vagy lány? – nézett rájuk érdeklődve.

– Számít az? – kérdezte Bernard, mire mindnyájan elmosolyodtak.

– Nem, azt hiszem, nem.

Vége