Hatalmas pelyhekben hullott a hó, s tejfehérré változtatta a várost. Az egyik lakásban egy fiú állt magányosan nappalijának ablakában, s lebiggyedt ajkakkal figyelte a hóesést. Ez minden évben mosolyt varázsolt arcára, ám most csak a bánat tükröződött rajta, mert egyedül kényszerült várni a karácsonyt. Szíve összeszorult, mellkasát fájdalom járta át. Ha Jack vele lenne... Tekintete elfelhősödött. Ha nem hagyta volna el... Ujjait ökölbe szorította. Ha megtartja az ígéretét, hogy vele marad örökre...

A tájra lassan a sötétség leple borult. Felkattintotta a lámpát, s a fotelba huppant.

– Meg akarok halni – csúszott ki száján önkéntelenül pár perc múlva.

Mondata még önmagát is megdöbbentette. Édesanyja sok-sok éve véget vetett az életének, s ő el sem tudta képzelni, hogy ilyet tegyen. Sosem fogadta el azt a gondolatot, hogy nincs más kiút. Ezért sem értette anyja tettét. Habár elvesztette szerető férjét hosszú szenvedés után, de még ott volt a fia, akinek gondját kellett volna viselnie. Miután meggyászolta mindkettejüket, saját erejéből, s nagymamája szeretetének köszönhetően talpra állt. Habár tízéves korára elvesztette mindkét szülőjét, erőt kapott, hogy tovább tudjon menni az úton, mely végül Jack karjaiba vezette.

Önkéntelenül is a falakon csüngő képekre pillantott. Örömteli arcok, mosolyok, nevetések, szerelemtől csillogó tekintetek... Felelevenedtek a baráti kikapcsolódásoknak álcázott randevúk, a lopott csókok, a meleg ölelések, a halk suttogások, vallomások, melyek boldoggá tették. Azonban, mióta Jack elhagyta, a világ már nem volt olyan, mint régen. Mintha minden halványodni kezdett volna, mióta szerelme elment: az emberek, az épületek, saját maga. Hat év felhőtlen boldogság után megízlelhette, milyen a földi pokol.

– Utálom a karácsonyt – sóhajtotta fájdalomtól eltorzult arccal, s felidézte magában az előzőt. Egy éve, ugyanezen a napon hagyta el őt kedvese.

„Már nem szeretlek" – visszhangzottak fejében a fájó szavak, melyeket Jack mondott azon a borzalmas estén, de mégsem ez volt a legrosszabb, hanem az a hideg tekintet, mely a szívéig hatolt. Ő pedig megsemmisülten állt, s nézte, ahogy szerelme kisétál az életéből, örökre.

Hátradöntötte a fejét, s a plafont kezdte el bámulni. Azon gondolkodott, meg akarja-e érni a másnapot.

Szempillái elnehezedtek, s már nem tudta eldönteni, tényleg száncsengő hangja szól, vagy az álom, melybe zuhan, túl hamar keríti hatalmába.

– Tom – hallotta meg a nevét, aztán ujjak érintették meg bal vállát. Azonnal kipattantak a szemei, s egy magas, húszas évei elején járó, fiú állt előtte. Szeme éppoly fekete volt, mint a haja. Apró mosolyra húzódott a szája, mikor hátrébb lépett. – Üdvözöllek! – hajolt meg.

– Ki vagy te? – kérdezte értetlenül, majd szívébe mart a jeges rémület. – Hogyan jutottál be? – ráncolta össze a homlokát, hiszen pontosan emlékezett, hogy bezárta a bejárati ajtót, ahogy minden este. – Nem tartok pénzt itthon.

– Nyugalom – kacagott fel –, nem vagyok se betörő, se tolvaj. Segíteni jöttem.

– Segíteni? – szaladt fel a szemöldöke.

– Bizony – bólintott. – Kérlek, hadd mutatkozzak be. A nevem Chris. Én vagyok a karácsony szelleme.

Tom felnevetett. Már egy éve nem fordult elő vele. Nem is emlékezett rá, hogy ilyen jó érzés.

– Hol a kandi kamera? – kérdezte, miközben a szemeiből előbuggyanó könnycseppeket morzsolta el.

– Ez nem vicc! – nézett rá komolyan. – Elvesztetted a hited a karácsonyban, mert akkor hagyott el a szerelmed. A szeretet, mely benned lobog, kezd kialudni, s ha ez megtörténik, megszűnsz létezni.

Tom zavartan állt fel.

– Nem tudom, honnan tudsz rólam és...

– Jack Carpenterről?

A kérdés mellbe vágta. Hallani ezt a nevet más szájából...

– Igen, róla – motyogta.

– Én végig veletek voltam – mondta nemes egyszerűséggel. – Minden karácsonyt, melyet együtt töltöttetek, láttam fentről.

– Ne beszélj erről! – csattant fel, s megfordult. – Nem akarok többet hallani róla. Már elfelejtettem.

– Valóban? – lépett közelebb. – Akkor miért lógnak még a képeitek a falakon? Miért nem szabadultál meg tőlük, miután elhagyott?

Tom meghökkent.

– Nem tudom, talán csak kiment a fejemből – hazudta.

– Ezt, ugye, te sem gondolod komolyan?

– Mondom, hogy nem tudom! – ordította, miközben füleire tapasztotta a kezeit. – Hagyj békén! Menj el innen!

Chris maga felé fordította, leszorította a karjait, s átölelte.

– Nem tehetem – suttogta. – Segítenem kell, csak engedd meg, kérlek!

– Fájni fog – mondta elgyötört hangon –, tudom, hogy fájni fog.

– Nem – simogatta meg a hátát megnyugtatásképpen. – Nem fog, legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. De látnod kell az érem másik oldalát is.

Sokáig álltak még összeölelkezve.

– Készen állsz, hogy velem gyere? – kérdezte Chris.

– Nem – suttogta –, de, gondolom, nincs más választásom.

– De van – mondta a szellem. – Ha nem akarod, nem segítek, azonban szerintem a végén nyugodtabb leszel.

– Azt kötve hiszem – motyogta –, de gyerünk, mielőtt meggondolom magam.

– Fogd meg a kezem! – nyújtotta oda a balját. Tom kétkedve nézett rá, majd lassan teljesítette kérését, s a következő pillanatban minden elsötétült.

~

Mikor kinyitotta a szemeit, mintha nem változott volna semmi. Ott álltak a nappaliban, égett a villany, csupán egy karácsonyfa várta, hogy felöltöztessék.

– Ez meg hogy került ide? – kérdezte értetlenkedve.

– Várj! – intette le. – Mindjárt kezdődik.

– Kezdődik, de mi? – s a következő pillanatban már hallotta is saját hangját, ahogy régi szerelmét üdvözli. – Csak nem? – suttogta. – Csak nem az az este?

– De – bólintott kissé szomorkásan.

– Nem akarom végighallgatni – tapasztotta a kezét a fülére. – Menjünk innen! – Chris azonban nem engedte. Megfogta a karjait, s maga felé húzta.

– Nem lehet, tudnod kell, mi miért történt.

– Már tudom, nem szeretett, és elhagyott – szorította ökölbe az ujjait.

– Biztos vagy te ebben?

– Ő mondta, csak nem hazudott volna – mondta határozottan, de szavaiban ott bujkált a kétség.

– Akkor várj, és figyelj!

Nem kellett kisettenkedniük, pár perc múlva a pár besétált. Tom megijedt, hogy meglátják őket, de úgy tűnt, mintha szellemekként állnának ott, de hiszen azok is voltak. Jól emlékezett szerelme arcára, mely annyira rideg és kegyetlen volt aznap este. Sose látta olyannak, s az a kép mindennél jobban a szívébe mart. Ennél már csak a hír volt rosszabb.

– Már nem szeretlek – mondta a férfi, s ekkor felnézett rá. Miért kell ismét átélnie élete egyik legfájdalmasabb eseményét? Jack elfordult, s az ajtó felé indult. – Nem foglak keresni, és te se tedd! Legyen itt vége! – Azzal kisétált a szobából.

– Gyere! – húzta maga után Chris.

Tom kelletlenül vele tartott. Azok a szavak ismét tüskeként fúródtak a szívébe.

Ahogy utolérték Jacket, megtorpant. Szerelme a lámpaoszlopnak támaszkodott, s próbálta visszatartani a könnyeit. Jól ismerte, soha semmi nem tudta letörni annyira, hogy könnyeket ejtsen. Olyan életereje volt, hogy sokan megirigyelték volna. Sírni se látta még, s a kép, ahogy éppen kibuggyan egy kósza könnycseppje, szíven ütötte.

– Mi a fenéért sírsz?! – ordította fájdalomtól eltorzult arccal. – Te hagytál el! Akkor miért?!

– Úgyse hall téged – fogta le Chris. – Gyere, menjünk tovább!

~

A sötétség, ami ismét ellepte az elméjét, már közel sem rémítette meg annyira, mint először. Érezte Chris reá kulcsolódó karjait, s örült ennek, mert ha nem fogja, talán a sokktól a földre rogyott volna.

Mikor kinyitotta a szemeit, a tízemeletes épületet azonnal felismerte.

– Itt lakik, vagyis itt lakott.

– Igen.

– Elköltözött a házmester szerint.

– Így van. De tudod, miért?

– Persze, hogy nem – förmedt rá. – Talán előlem menekült.

– Így van.

– Tessék?! – kerekedtek ki a szemei.

– Elmenekült, hogy ne kelljen látnod, mivé válik.

– Ezt meg...? – kérdezte volna, de ekkor észrevette, hogy épp költözködés folyik. Egy ötvenes éveiben járó nő parancsolgatott a munkásoknak.

– Kérem, azokra a dobozokra nagyon vigyázzanak, a fiam serlegei vannak benne!

– Tudod, ki ő? – kérdezte Chris.

– Azt hiszem, habár csak képen láttam. Jack édesanyja. Én ezt nem értem – fordult a fiú felé értetlenül –, hiszen haragban voltak. Az anyja folyton zsarnokoskodott felette, és a másságát sem fogadta el. Azt mondta nekem, ha teheti, sose engedi, hogy találkozzak vele. Úgy gondolta, tönkretenné a kapcsolatunkat.

Aztán megjelent az említett.

– Anya, hagyd, biztos nem lesz bajuk. Folytassák csak a munkát, kérem! – bólintott a férfiaknak.

– De fiam!

– Kérlek, hadd csinálják a dolgukat! – tette anyja vállára a kezét. – Kezdek elfáradni – sóhajtotta, s levette a sapkáját, hogy megtörölje izzadt homlokát, mire Tom hátrahőkölt.

– Vedd fel azonnal! – parancsolt rá édesanyja. – Még csak az kellene, hogy megfázz a te állapotodban. Már így is annyira legyengültél – simogatta meg az arcát, s szerelme ekkor vette észre, hogy szemei alatt táskák éktelenkednek, bőre se volt olyan csillogó, mint régen.

– Semmi baj – mosolyodott el, s felrakta a sapkáját, hogy eltakarja tar fejét.

– Tehát rákos? – suttogta rekedten Tom.

– Igen – bólintott Chris.

– És emiatt képes volt elhagyni? – dühödött fel. – Mintha nem tudta volna, mennyire szeretem. Hát ennyire bízott bennem?

– Ez még nem minden – szegezte rá a tekintetét.

– Ennél már úgysem lehet rosszabb – sóhajtotta.

– Erre azért ne vegyél mérget! – fogta meg a kezét Chris, s újból elöntötte a sötétség.

~

Egy kórházban találta magát. Nagy volt a sürgés-forgás, ennek ellenére a hangulat kellemesnek hatott. Talán a díszek tették, vagy a karácsonyi ének, de aki belépett, annak mintha kicsit elszállt volna a baljós előérzete.

– Gyere! – húzta maga után.

– Várj, most melyik évben vagyunk?

– Jack ma este fog veled szakítani.

Egy irodába vezette, ahol egy ősz orvos beszélt Jacknek.

– Igazán sajnálom, hogy ilyen rossz híreket kellett közölnöm.

– Egy év? – suttogta hitetlenkedve.

– De mindent meg fogunk tenni, hogy meghosszabbítsuk. Kezelésekre kell járnia, és van egy új szer, amit pár hónapon belül piacra akarnak dobni.

– Akkor mindenképpen meghalok?

Az orvos hallgatott.

– Mi történik, ha nem kezeltetem magam?

– Pár hónap és... – sütötte le a szemeit. – Túl későn derült fény a betegségére, azonban, mint említettem, ameddig csak lehet, próbáljuk életben tartani.

– De miért nem voltak tüneteim? – nézett rá esdekelve.

– Sajnos néha előfordul, hogy a betegség tünetmentes egészen addig, míg nagyra nem nő a daganat. De, kérem, ne adja fel a reményt! – próbálta biztatni az orvos.

– Köszönöm – állt fel, s biccentett, majd kisétált az irodából.

– Érted már? – nézett rá Chris.

– Igen – motyogta. – És most mit tegyek?

– Keresd meg ezt a kórházat! A harmadik emelet tizennyolcas kórtermében fekszik.

– Haldoklik?

Chris egy szót sem szólt.

– Miért mutattad meg ezt nekem?

– Hogy lásd az érem másik oldalát is. Nem vagy egyedül, jó, ha ezt a fejedbe vésed. Van, aki szeret téged.

Tom szemeibe lassan újra fény költözött. Úgy érezte, megtelik élettel.

– Köszönöm – mosolyodott el halványan.

– Most pedig indulj! – kiáltotta Chris, s a sötétség ismét reá telepedett.

~

Mihelyt kinyitotta a szemeit, ugyanúgy a fotelben ült, ahogy elalvás előtt. Ahogy az órára pillantott, meglepve vette észre, hogy húsz perc sem telt el. Azonnal felállt, s életében először hitt abban, hogy amit álmodott, az tényleg igaz. Kabátját magához vette, s elindult a kórházba.

Sietve lépkedett a lépcsőkön, nem bírt a liftre várni. A harmadik emeleten, a tizennyolcas szoba előtt azonban megtorpant. Nem is tudta, melyik lesz a rosszabb, ha benyit, és szerelme ott lesz, vagy ha benyit, de nem lesz ott. Persze aztán az elsőre voksolt, hiszen ha nem találja ott, legalább tudni fogja, hogy egészséges és él, viszont akkor addig nem nyugszik, míg a föld alól elő nem keríti.

Remegő kezekkel nyitott be. A szobában csak egy beteg feküdt.

– Jack – suttogta, de a férfi így is észrevette.

– Tom? – lepődött meg, s lassan felült.

– Te barom! – mormolta, miközben felé indult. – Te átkozott barom! – szipogta, s mikor odaért, megsimogatta lesoványodott arcát, majd lágyan megcsókolta. Karjai önkéntelenül fonták körül kedvese nyakát, hogy érezze, itt van vele, s ne eresszék el még egyszer.

– Hogy kerülsz ide? – sütötte le a szemeit szégyenében, miután elváltak ajkaik.

– Úgyse hinnéd el – ült le az ágy szélére. – Hogy vagy? – fogta meg a kezét.

– Jól – mosolyodott el –, mert láthatlak – s ekkor megismétlődött az a jelenet, melyet Chris segítségével láthatott szakításuk napján, a férfi sírt. – Sajnálom.

– Gyere ide! – vonta magához, s átölelte. – Szemét dolog volt elhallgatni ezt. Ugye tudod?

– Én csak... Nem akartalak kitenni ennek az egésznek.

– Viccelsz? Szeretlek, és tudnod kellett volna, hogy jóban-rosszban melletted állok.

– De édesapád...

– Mi van vele?

– Hiszen te mesélted, hogy milyen borzalmas volt, ahogy éveken át küzdött ezzel a betegséggel, és végül mégis veszített. Édesanyád pedig... Nem akartam, hogy még egyszer át kelljen élned azt a szörnyűséget.

– És szerinted így jobb volt nekem?! – förmedt rá. – Pár órája még azon gondolkodtam, hogy öngyilkos leszek! – Jack szemei kikerekedtek. – Igen, jól hallottad. Épp, ahogy anyám. Már nem bírtam tovább... nélküled.

Kedvese megszorította a kezeit.

– Azt hittem, tovább fogsz lépni.

– Nem tudtam, és talán nem is akartam. Szeretlek! – suttogta. – Ez nem olyan dolog, ami csakúgy elmúlik.

– Tudom – sóhajtotta. – Én is ugyanígy érzek.

– Akkor mostantól nem mozdulok el mellőled – jelentette ki. – Úgyhogy tarts ki, hogy minél több időt tölthessünk még együtt.

– Megpróbálom – mosolyodott el csillogó szemekkel, s magához húzta Tomot, hogy ismét csókban forrhassanak össze.