Főszereplőnk sietve távozott a házából. Látni sem akart senkit. Vagyis inkább semmit. Csak el akart menni, jó messzire.

Csak futott, és futott előre. Normál esetben már ég szúrna az oldala, mint majdnem tesi órán, de ez most más volt. Most volt miért futnia. Volt kiért futnia...

Sorban hagyta el az utcákat, már azt sem tudta merre jár. Eltévedt. Lelassított, de már hiába. Teljesen elvesztette a fonalat. Itt ő még sose járt...

Későre járt, hiszen a nap már lenyugodni készült. De ő nem félt. Ő sosem félt. Jó, talán néha egy icike picikét. De azt sem mutatta soha. Na jó. Rettegett. De nem a sötéttől, nem... Lépteket hallott maga mögül, mire megpördült a tengelye körül.

Azonnal kiment a vér a fejéből. Jézusom... Gondolta. Egy fiú állt előtte. Egy fiú, aki már sosem fog neki megbocsátani. Egy fiú, akit már 7 éve nem látott. Egy fiú, akit már 14 éve imád. Egy fiú, akiről azt hitte már soha többé nem látja...

- Szia. - köszönt a srác, miközben... Mosolygott? De hát az hogy lehet?
- Szia... - Köszönt vissza, de hangját még az utcák néma csendjében is alig lehetett hallani.

Hallgattak. Egyiken sem tudták mit kell ilyenkor csinálni. Már nem haragudtak egymásra, dehogy. Szó sem volt róla, csupán annyira hiányzott nekik a másik, hogy nem mertek lépni. Egyszerűen lefagytak, a döbbenet, és a szeretet hirtelen jötte lebénította őket.

A lány nem bírta megállni. Patakokban folytak a könnyei, egyszerűen csak boldog volt. Boldog volt, hogy így él. Hogy egyik pillanatban még semmi értelme az életének, és ez a FIÚ, csupa nagybetűvel, egy csapásra mindent megváltoztatott. Annó 14 éve és most is, hajszál pontosan ugyan úgy...

A fiú elmosolyodott. Imádta. Imádta a lányt, és őszintén, sose haragudott rá. Csak csalódott benne. De ez a múlté. Végig nézett rajta, nem mindennapi külsején:
Természetesen az elhanyagolhatatlan térdzoknin kívül, rövid nadrágot viselt, szigorúan feketét. Rövid, ujjatlan pólója a zokni színeiben pompázott, haja pedig szemébe lógott, bár látszólag őt ez zavarta a legkevésbé. Szemei a fiú arcát pásztázták, tele a boldogság csillogásával.

Elgondolkodott a múlton. Milyen régen volt az, ahogyan ők boldogan szaladoztak, nem is gondolva arra, hogy az elkövetkező években nem fogják látni egymást... És hogy lehet az hogy most ismét találkoztak? Ennek így kellett lennie...

- Figyelj... - kezdték pontosan egyszerre, mire mindketten elnevették magukat.
- Kezd te. - mosolyodott el a fiú.
- Ne haragudj... - sütötte le a szemét a lány.
- Tudod hogy nem haragszom. Semmiért sem. És te se haragudj kérlek.
- Sose haragudtam... - suttogta, majd megölelte a fiút.