Figyelmeztetések: párkapcsolaton belül feszültség, az Olimpia nyomásának feltárása belülről, csalódottság

A novellához
a Coldplay
A Sky Full of Stars c.
dalát ajánlom.

—————————————————

BRITANNY KAYLA HARRISON,
az USA válogatott gátfutója

Idegesen sétáltam a buszmegálló felé. Mégis hogy vághatta mindezt a fejemhez? Nem tehetek arról, ami körbevesz engem. Ugyanúgy vagyok vele, mint ő.

Az időjárás mintha megérezte volna, hogy nem vagyok a legjobb hangulatomban. Az eső csak úgy zuhogott, minden egyes lépésemnél a felcsapódó víz egyre inkább nedvessé varázsolta trapéz farmerom szárát. Az utcán csak úgy hömpölygött az eső, mintha egy folyó próbált volna minden gátat átszakítva utat törni magának.

Mire leértem a buszmegállóba, leginkább egy elázott kutyára hasonlíthattam. Legalábbis megállóban várakozó két tinifiú és idős néni tekintete ezt sugallta. Jelenleg ők bosszantottak legkevésbé, egyre csak Conor szavai jártak a fejemben.

Két évvel ezelőtt találkoztunk először, a legkevésbé sem szerencsés módon. Mindketten kórházban voltunk, külön-külön történt baleset után. Szerintem mindkettőnk életében — de az enyémben biztosan — az a valahavolt legnehezebb időszak volt. Mert ahogy onnan felépültünk... egy év együttlét távlatából azt mondom, ez a legcsodálatosabb, ami történhetett velünk.

Most viszont egyre gyakoribbak a nehézségek. Conor és én is feszültek vagyunk, és a sok edzéstől annyira fáradtak, hogy még este se tudunk leülni beszélgetni a másikkal. Azt reméltem az Olimpia, és az ezzel járó kiszakadás a megszokott környezetből majd hasznunkra válik. De nem, ez is csak egy plusz teher lett.

Az elmúlt napokban iszonyat sok megrázkódtatás érte az úszó barátomat. Éremesélyesként indult kétszáz háton, és a döntőig mindent meg is nyert, ott viszont maradt az ötödik hely. Emiatt pedig nagyon feszült. Néha azt érzem, egyszerűbb lenne, ha nem lennénk sportolók mind a ketten, mert így át tudom érezni amit mond. Egyszerre akarok vele vitatkozni, és egyszerre értek vele egyet. Mert tudom, mit érez.

Időközben megérkezik a busz, ami visszavisz az olimpiai faluba. Conorral egy étterembe jöttünk ki vacsorázni, de miután mindenen hisztizett, szóvátettem, sértéseket vágott a fejemhez, elegem lett, faképnél hagytam. Ez röviden és tömören eddig a mai estém. A további részében pedig csak alvást tervezek, semmi mást.

Úgy fél órával később már az amerikai ház felé tartok. Este nyolc körül lehet, szembejön velem néhány kisebb csoport sportoló, akik valószínűleg szintén a saját szállásuk felé igyekeznek. Az eső itt már elállt, ennek ellenére még tele van pocsolyával az út. Ezeket kerülgetve úgy érzem, mintha a saját érzéseimet kerülgetném. Az óriási vihar mintha a bennem tomboló kétely lett volna, és az, ahogy ez minden gátat átszakított. Ezek pedig csak annak a kitörésnek milliónyi kis darabkái.

A falu legnagyobb házában néhol még ég a villany, vagy éppen beszélgetés hangja szűrődik ki. Anna, a szobatársam szólt, hogy ma este nem alszik itthon. Szeretne a jelenleg Párizsban tartózkodó a kisfiával és férjével időt tölteni. Én csak rábólintottam a hétpróbázó lány kijelentésére, miszerint megleszek, nekem is programom van. Lett volna. Mindegy. Amúgy is lelkileg készülnöm kellene a holnapi elődöntőre, hiszen tudjuk, hogy ezen áll, vagy bukik minden. A döntőben már akármi megtörténhet.

– Kayla? – Ismerős hangra leszek figyelmes. Gyorsan behúzom magam mögött az ajtót, és megfordulok. Conor öccsével, Luke-kal találom szembe magamat. A bátyjához hasonlóan úszik, mindössze pár hónappal lehet fiatalabb nálam. Conorral ellentétben neki nagyon is jól sikerült eddig az Olimpia. A fő számában nyert egy aranyérmet, holnap pedig a testvérével együtt ő is ott lesz a kétszáz pillangó döntőjében.

– Luke! Jó látni téged! – mosolyogok rá. Sokat beszélgettem vele az elmúlt egy évben, tudom mekkora löketet adott neki az, hogy nyert. Nehéz kitörni egy tehetséges nagytestvér árnyékából.

– Nem úgy volt, hogy a bátyámmal vacsorázni mentek? – ráncolja a szemöldökét.

– De. Csak Conor kicsit hisztisebb az elmúlt időszakban, és elegem lett. Szóval változott a terv – vonom meg a vállamat, mintha nem érdekelne, pedig közben csak ezen kattog az agyam.

– Nézd, Conor nem ilyen. Csak kicsit felzaklatta ez az… egész. Erre készült három éve, és nem sikerült. Utál veszíteni. Nem képes bevallani, hogy nem nyert. – Jobban ismeri a bátyját, mint magát. Bár erre már az első beszélgetésünk után rájöttem, minden egyes alkalommal, amikor szóba kerül köztünk a testvére, újból rádöbbenek.

– Tudom, mekkora stressz van rajta. Most talán még jól is sült el, hogy egyedül lehetek a holnapi elődöntő előtt. Ő pedig a döntője előtt. – Mosolyt erőltetek az arcomra, de akaratom ellenére is ott van benne minden fájdalmam. Luke ezt látva némi gondolkodás után esetlenül magához von. Teljesen az ölelésébe temetkezem, beszívom az illatát.

– Minden rendben lesz veletek – súgja. – Csak egyszer menjen le ez a cirkusz.

Nem mondja konkrétan ki, de tudom, hogy az Olimpiára utal. Akármennyiszer elmondhatjuk, hogy ez a legnagyobb álmunk, és erre készülünk folyamatosan, Luke-nak igaza van. Minden sportoló számára ez egy cirkusz lett csak. A varázsa már felhajtás, a show oltárán emberek egészségét és lelki stabilitását áldozzák fel. És mi ebbe önként sétálunk bele.

Miután a fiatalabbik Thompson-fivérrel elköszönünk egymástól, a szobám felé veszem az irányt. Most már tényleg.

Jóleső hűs uralkodik az apró helyiségben. Az ablakhoz sétálok, elhúzom a függönyt. Innen rálátni Párizsra. A nyugodt esti képet figyelem, amikor felvillan a telefonom képernyője. Conor írt.

❝ Szeretlek. ❞

Mindössze ennyit ír, ez az egyetlen szócska mégis többet mond hét egész litániánál is. Nem szoktuk hangoztatni, mennyire szeretjük egymást. Eddig talán egyetlenegyszer mondta nekem. Egyenesen úgy kell rávenni, hogy kimondja. Ő nem az az ember, aki szavakkal beszél, nem. Tettekkel fejezi ki azt, hogy számíthatsz rá és mindig ott lesz neked.

Nem írok vissza neki, meg se nézem. Meg próbálok nem rá gondolni. Most semmi, még ő se vonhatja el a holnapi versenyről. Teljesen koncentrálnom kell.

A fürdőszobába megyek, elkezdem engedni a vizet. Szükségem van egy forró fürdőre, hátha az segít kitisztítani a fejemet. Miközben csobog a forró, gőzölgő víz, ránézek az értesítéseimre. A eugene-i csapattársaim közül rengetegen írtak a holnapi futam miatt, sok sikert kívánva. Conor üzenete még mindig olvadatlanul virít a készülék képernyőjén.

Két külön világ vagyunk.

Föld és víz.

Az elmúlt két év egy lelki utazás volt vele. És éppúgy formáltuk egymást, mint a föld és a víz. Olyan volt, mint egy igazi viharos tenger. Ám ahogy a gáthoz csapódott, ahhoz a gáthoz, amit azért húztam fel, hogy megvédjem magam ezektől a hullámoktól, mintha megnyugodott volna. Legalábbis a csapattársai ezt mondták. Ésszel és szívvel törte át a gátat, nem erővel. És azzal, hogy azok a viharos hullámok a földhöz értek, hozzám értek, lebontotta azt a védőburkot a szívemről, amit azért építettem, hogy ne bánthasson senki sem.

Egy sóhaj kíséretében feloldom az itt-ott sérült, törött üvegfóliával borított telefont.

– Ha tudnád, mit tettél velem… – motyogom magamnak, miközben megnyitom az üzenetét. Ekkor kopogás hallatszik, így miután elveszem az asztalról a konyhakést — csak és kizárólag a biztonság kedvéért —, az ajtóhoz lépek.

– Ki az? – Hangom magabiztosan cseng, belül mégis remegek az izgalomtól.

– Kayla – ismerem fel hangját. Pillanatok alatt fordítom el a rekeszt, ezzel beengedve.

– Efféle fogadtatásra sem számítottam – húzza fel meglepetten a szemöldökét, miközben tekintete a jobb kezemben tartott konyhakésre téved. Hoppá, azt hiszem, erről megfeledkeztem.

– Nem neked szántam – mondom némi gondolkodás után, hátha ez megnyugtatja.

– Mindig tudtam, hogy egy veszélyes lény lakozik benned – húzza félmosolyra ajkait. Azokat az ajkakat, amikre úgy vágyom.

– Kire nézve veszélyes? – vonom fel egyik szemöldökömet kihívóan.

– A te kezedben egy teáskanál is fegyver, Kayla. – Kijelentése nem lep meg, látom az arcán, hogy percek kérdése, és elneveti magát.

– Beengedsz még ma, vagy az ajtóban fogjuk megvárni a reggelt? – kérdezi mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Szinte még hajnal van. Lélekszakadva rohanok az uszoda felé, hogy még edzés előtt eljusson Conorhoz a cucca, és én se késsek el az elődöntő előtti utolsó tréningről.

Bár még csak reggel fél hét van, már most egy káosz az egész nap. Miután tegnap beengedtem Conort az ajtómon, mindent meg tudtunk beszélni. Hónapok óta az első alkalom volt, hogy le tudtunk ülni kettesben, és mindent tisztázni tudtunk. Az elképesztő nyomás mellett, amit az Olimpián kapunk, van ennek egy másik lélektana is. Itt nem tudunk csak még elugrani ide, vagy oda. Van időnk egymásra, és magunkra. És ez az ami az Olimpiában különleges.

Viszont Conorról beszélünk. Arról a fiúról, aki a rend szót még csak nem is ismeri és folyton szanaszét hagyja a dolgait. Nem is értem, miért lepődtem meg, hogy nálam hagyta azt a beléptetőkártyáját, amivel be tud menni majd a La Défense Arenába. Ha pedig nincs nála, nem engedik be és nem tudja leúszni a döntőjét.

Már az edzőmedencénél vagyok, a klóros víz szaga csípi az orromat, nem vagyok hozzászokva ehhez. A medence széléről próbálom meg kiszúrni a barátomat, de nem nagyon sikerül. Legnagyobb szerencsémre viszont a rengeteg úszódresszes sportoló között megpillantom Luke-ot. Fejvesztve kezdek rohanni felé, hogy legalább neki odaadjam azt az átkozott beléptetőkártyát. Hála a jó égnek a fiú meglát a tömegben — valószínűleg feltűnő lehettem a sok fürdőruhás ember között az USA feliratú felszerelésemben, amit minden amerikai sportoló kapott.

– Átadnád ezt Conornak? – kérem az öccsétől, amint melléérek. – Ó, és mondd meg neki, hogy szeretem.

Ezzel a mondattal már mennék is tovább, hiszen nem akarok elkésni edzésről.

– Szent a béke? – kiált utánam Luke vigyorogva. Egy pillanatra visszafordulok felé és mosolyogva bólintok. Ez csak a másodperc egy törtrésze, azonnal rohanok is tovább. Nem akarok elkésni edzésről.

Már betereltek minket abba a szobába, ahol utoljára vagyunk a verseny előtt. Felmérem versenytársaimat, akik között van jónéhány rendkívül tehetséges futó, köztük a címvédő. Pedig ez még csak az elődöntő.

Szokásaimhoz híven most is zenével melegítek, mindig így csinálom. Rengeteg lejátszási listám van, ezek közül egy az, amit akármikor szívesen hallgatok, de mindegyik nagy világversenyhez készítek egyet, és arra dolgozok. Melegítés közben persze figyelem a nyolcszázas lányok előöntőjét is — amiben ott versenyez a eugene-i egyesület egyik atlétája, és egyben az én egyik barátnőm is. Pont amikor a táv felénél, vagyis négyszáz méternél tartanak, elindul Billie Eilish everything i wanted című száma. Erről a dalról soha nem az jut eszembe, amit a szövegben elmond, hanem mindig a célom. Minden, amit akarok. Régen azonnal rávágtam volna, hogy ez az olimpiai arany. Ma már valahogy sokkal jobban tudok azonosulni a szám szövegével. Conor itt van nekem. És a jó eredményekben ő is benne van. Érte is csinálom. Azt hiszem, egy olyan pásrosnál, ahol mindkét fél sportoló, csak azután kezdődik igazán a kapcsolat, hogy mindketten szögre akasztották a futócipőt és úszódresszt. Addig nehezen jutnak el még randizni is.

Olyannyira a gondolataimba merülök, hogy észre sem veszem, amikor a nyolcszázas lányok beérnek a célba, nekünk pedig pár perc múlva kezdődik a futamunk. Elrakom a fülesemet és a telefonomat, a melegítőnadrágomat, amivel eddig melegen tartottam az izmaimat begyűröm a táskámba. Átcserélem a szögesemet, majd a pulcsimat is elteszem, és becipzározom a hátizsákomat.

Sorban mutatnak be mindenkit, én pedig várom, hogy rám kerüljön a sor.

– Az Amerikai Egyesült Államok képviseletében Brittany Kayla Harrison! – kiabálják be a hangosbemondóba a nevemet. Mivel én vagyok az utolsó, integetek egyet a szurkolóknak, majd a kezdéshez kocogok, és várom a jelzést, hogy a rajtgéphez léphessünk. Lejátszottam magam előtt a futamot, különös figyelmet fordítva a hármas és a kilences gátra. Miután lelkiekben megnyertem az elődöntőt, visszatérve teljesen a valóságba megcsapkodom egy kicsit az arcomat, hogy magamhoz térjek, majd egy kicsit erősebben a combjaimat, hogy ne hűljenek ki az izmaim.

Miközben várom a jelzést, hogy a rajtgépbe térdelhessünk, gondolataim ezerfelé cikáznak. Végül az összes mégis Conornál köt ki. Megnyerem ezt a futamot. Ezt látva pedig ő is nyerni fog este.

– On your marks! – hangzik fel az első utasítás. Ahogy a elhelyezkedek a rajtgépben, előre nézek, szememet a cél vonalára vezetve. Azt figyelem egy ideig, aztán felnézek. Előre. Benjitől azt tanultam, hogy csak a célt nézzem. Képletesen, és szó szerint is.

– Set! – szól a bemondó, mire kinyújtom a hátsó lábamat, még mindig a célt figyelve. Olyan érzésem van, ha minden sportoló céljáért futnék majd. Azt hiszem, ez az Olimpia lényege. Ez az érzés. Tudom, hogy lélekben velem van. Nagyon jól tudom.

És eldördül a pisztoly.

Drága Olvasóim!
Kétes érzések vannak bennem ezzel a novellával kapcsolatban. Egyrészről nagyon tetszik az a része, amit próbáltam megragadni az Olimpián (ezen kívül egyébként egy csodálatos jelenségnek gondolom az egész eseményt). Másrészről viszont kevés atlétika ment bele. Amivel önmagában baj még nem nagyon lenne, de hozzá képest sok lett benne az úszás ✨️

Ezek a szereplők sem hirtelen rögtönzöttek. Kayla és Conor az egyik sorozatom első részének főszereplői — igaz, az a könyv a két évvel ezelőtti épülésüket meséli el 🦋

Mindenesetre remélem elnyerte a tetszéseteket ez novella! 🤍

A következő novella szeptemberben, egy magyar sikersportággal a középpontban — az idei Olimpián hét érmet is nyertek benne sportolóink 👀

2024. augusztus 21.
EmesAth811