Figyelmeztetések: szövetségen belüli rossz munkakapcsolat, rossz lelkiállapot említése

A novellához
Joe Cocker és Jennifer Warnes
Up Where We Belong c.
dalát ajánlom.

----------------

BÉKÉS-TÓTH KRISTÓF,
magyar válogatott pillangóúszó

Unottan ülök a medence szélén, hagyom ellazulni az izmaimat. Néhány óra múlva döntőt úszok a főszámomban, és ha ezt nem nyerem meg, csak még jobban rám fog szállni a média.

Utálom azt a felhajtást, ami körülöttünk van. Egy sportoló is ember, nincs joguk a magánéletünkben turkálni. Túlságosan sajtónyilvános lett a sport, én pedig ezt a saját bőrömön tapasztalom meg.

A melegítőmedence túlsó sarkában meglátom Dávidot, az edzőmet. Ahogy észrevesz elindul felém. Az elmúlt egy évben történt kihagyásaim ellenére is bízik bennem és mindig számíthatok rá. Végig kommunikáltam vele, szó sincsen arról, hogy nem beszélnénk. Valahonnan a sajtó mégis összeszedett ilyen baromságokat. Bár abban igazuk volt, hogy a szövetségi kapitány úrral nem beszélek. Miért beszélnék? Ő is elmondott mindennek, nyilatkozott rólam valótlant. Már nem bízok benne, ahogyan még jó pár válogatott csapattársam sem.

Mondjuk az elmúlt egy év után már semmi nem zavar. Összehordtak rólam mindent, és csodálják, hogy nem nyilatkozom. Mit vártak? Hogy az első versenyem után azonnal rohanok hozzájuk, hogy hadd meséljek? Jogos amit csinálok, már nem érdekel mit gondolnak rólam az emberek.

- Minden rendben, Kristóf? - guggol le mellém Dávid, mire rá emelem a tekintetem.

- Őszinte legyek, vagy kíméletes? - túrok bele a hajamba idegesen.

- Tudod, hogy ha rólam van szó, mindig őszinte legyél - ismétli meg ezt a mondatot csak ma háromszázhuszadszor, az elmúlt egy évben pedig még jóval többször mondta el.

- Akkor tudod a választ. Te is képben vagy azzal, hogy akárhogy úszok, akármilyen eredményt érek el, a sajtó arról cikkez, hogy mennyire nem vagyok formában. - A szavak olyan könnyedén hagyják el a számat, hogy még énmagam is meglepődök rajta.

- Magadért tedd. Ne értem, ne a családodért, ne azért, hogy meg legyenek elégedve veled. Ezeknek a fotelhuszároknak ugyanis mindig kevés leszel - veregeti meg a hátamat, majd feláll mellőlem. - Azt hiszem, vár rád kint valaki, akinek örülnél - szól még vissza, mielőtt kimenne, majd magamra hagy.

Lassan tápászkodom fel a medence széléről, majd az öltözőbe indulok. Akárki is vár rám, még pont ráér tíz percig. Végig Dávid szavai járnak a fejemben. Az elmúlt évben végig azon voltam, hogy helyrehozzam a lelki állapotomat, ami valahol félrement az olimpiai arany és a hazai világcsúcs után. Szükségem volt egy kis pihenőre, így kihagytam a nyári világbajnokságot. Legalábbis ez volt a terv, aztán ez a szabadság egy kicsit elnyúlt, egészen addig, hogy karácsonyig alig jártam le edzeni. És ha lementem, akkor is végig szenvedtem, mert nem tetszett, hogy nem vagyok olyan formában, mint azelőtt, hogy félbemaradtak az edzéseim. Ez pedig még mélyebbre lökött.

Aztán januárban visszatértem a mókuskerékbe. Persze, a sajtó találgatja, ez minek köszönhető. Viszont ez az, amire soha nem fognak rájönni. Akkortájt jöttem össze Dorkával. Októberben, igencsak különös körülmények között ismertem meg, és végül január óta végleg ő lett az, akivel az időm nagy részét töltöm - már ami az edzések melletti szabadidőt illeti. Helyretett, és nem csak engem, hanem az egyensúlyt is az életemben. Rendszeresen járok edzésre, eltessékelt sportpszichológushoz is - amiről bár nem tudtam, nagy szükségem volt rá. Helyreállt minden, akkor is, ha ezt a média nem így látja.

- Na mi történt, hogy Békés-Tóth művészúr is kifáradt az uszodából? - hallom meg Dorka mindig mosolygós hangját, ahogyan kilépek a légkondival felszerelt csarnokból.

- Úgy tűnik - lépek közelebb hozzá, és csókot nyomok a homlokára. - Te hogyhogy erre? Nem otthon kellene lenned?

- Jó, hogy ennyire örülsz nekem!

- Ne haragudj, nem úgy gondoltam - egészítem ki magam. - Szóval?

- Ott kell lennem, amikor a döntőt úszod. És amúgy is nehéz kibírni több mint egy hetet nélküled - vonja meg a vállát, miközben engedi, hogy magamhoz húzzam. Hihetetlen, mennyire pozitív irányba billenti az életemet. Az ő szemében a pletykák ellenére sem leszek más. Nem érdekelte, hogy egy lelkileg instabil emberrel találkozgatott, hogy mit mondanak rólam. Ő csak engem lát, és nem a sportolót, aki mindent megnyert, és most meghurcolja a sajtó.

- Mit fogsz csinálni az Olimpián? - húzom pimasz mosolyra ajkaimat, miközben újból felé fordítom a tekintetem.

- Párizsba költözök, vagy én fogok addig helyetted a pszichológushoz járni - nevet fel édesen, és elindulunk a szállásom felé, ahol megpróbálok majd pihenni a döntőig.

Aztán ami a csövön kifér!

Dorka szavai visszhangoznak a fejemben, amíg arra várok, hogy szólítsanak. A mi döntőnk nyitja az utolsóelőtti este délutáni programját. Nem várok magamtól nagy eredményt, az Olimpia érdekében szeretném behúzni mindezt egy spórolós úszással. Aztán a sajtó meg nyeregben érezheti magát, hogy ők megmondták, hogy érdemben semmit sem tudok letenni az asztalra, csak egy szenvedős úszást.

Elsőként ők szállták rám, most viszont én provokálom őket. És szerintem ez is jogos.

- Békés-Tóth Kristóf, Magyarország képviseletében! - Ahogy meghallom a nevemet kisétálok a hívószobából. Hallom, hogy a magyar közönség és a csapattársak megörülnek nekem, ellenben nem integetek nekik, a pihenőm óta nem csinálom. Kinézek Dorkára, aki éppen az egyik válogatott úszónkkal, Bogival beszélgetett, de a bemutatásom alatt végig engem figyelt.

A szólításra felállok a rajtkőre, majd a medence áttetsző vizébe nézek. Koncentrálok, minden izmommal megfeszülve várom a sípszót, hogy azonnal a medencébe ugorjak.

Az indítás után a hideg víz, amibe csobbanok, nem ér meglepetésként a kidelfinezés után egyszerre indítom meg a kar- és lábtempót. Mellettem a két lengyel fiú ugyanígy tesz. A jobb oldalamon úszó úgy dönt, keményen kezd, és mindenkitől elhúzva ötven méternél elsőként fordul. Én szorosan mögötte maradok. A taktikám végig az, hogy ne kezdjek be, ugyanakkor nem akarom fél testhossznál jobban elengedni. A második hosszon igyekszem tartani ezt a hátrányt, nem akarok felúszni rá. Ha elhiszi, hogy megvan, besavasodik annyira, hogy egy gyenge harmadik hosszal megnyerjem. Ha pedig nem, még akkor is megtudom nyomni azt az utolsó előtti ötven métert. Tény, hogy a mi úszásnemünk, a pillangó a legnehezebb és legerőigényesebb mind közül, így ha eltaktikázod magad, könnyen kerülhetsz másodikról hetedik helyre. Terveimhez híven féltávtól végignyomom az egészet, és az utolsó fordulónál már fél testhossz előnnyel fordulok. Tudom, hogy meglesz, így a végére visszaveszek egy kicsit, és a vártaktól eltérően nem nyerek sokkal. Aki nem ismer, vagy a versenyzési stílusomat nem ismeri, az azt hiszi, elfáradtam a végére, miközben ellenkezőleg. Maradt bennem. Minden a taktika szerint ment.

Egy lengyel srác mögöttem, egy előttem. Testvérek, láthatóan örülnek az ezüstnek és bronznak. Én soha egyikre sem tudtam boldogan nézni. Emlékszem, mennyire zavart amikor az előző Olimpián száz méteren, ha csak egy kicsivel is, de lemaradtam az aranyról, és második helyen végeztem. Egyéni csúcsot értem el, először kerültem ötven másodperc alá, mégse érdekelt. Számomra nincsen megnyert arany vagy bronz, csak elvesztett arany. Egyszerűen utálok veszíteni.

Bár már másodszor hallgatom meg a magyar himnuszt, tudva, hogy Dorka a lelátóról figyel, mosollyal veszem át az érmet, és a himnuszt is sokkal élénkebben éneklem - már ha azt lehet lelkesen, inkább gyászindulós hangulata van.

Az eredményhirdetés után azonnal a lelátóra megyek a magyar csapathoz. A szövetségi kapitány urat messziről kikerülöm, majd mosolyogva fogadom a többiek és az edzői stáb gratulációit. Dorkához sétálok, majd miután magamhoz húzom, a nyakába akasztom az aranyam.

- Ez a te érmed - suttogom neki mosolyogva, miközben átkarolja a nyakamat, homlokát az enyémnek dönti.

- A mi érmünk - javít ki, és hagyja, hogy ráhajolva az ajkára megcsókoljam.

Nem volt sok kapcsolatom eddig, időhiány és a nehéz természetem miatt. Dorkával mégis minden pillanatot igazinak érzek. Úgy szeretem, ahogy van, és ez kölcsönös. Viszont szűk fél év után is azt tapasztalom, amit az első pillanatban; ez egy legjobbkor jött csodálatos kapcsolat vele.

Nem sokkal később már mindenki unottan figyeli a medenceteret, ahogy a férfiak ötvenméteres mellúszásának döntőjéhez készülődnek odalent. Az utóbbi években a mellúszás lett a lyukas szám, amit bár a szövetség próbál pótolni, eddig nem sikerült - mindössze egyetlen magyar mellúszó indult az Európa-bajnokságon.

Csend telepedik a társaságra. Mindenki a gondolataiba mélyül, senki sem beszél. Nem meglepő, hogy egy emberként kapjuk fel a fejünket a telefonom pittyenésére. Értetlenül nézek. Egyedül Dorkával beszélek üzenetben, de ő itt áll mellettem. A szüleim este fognak hívni, mindig azt csinálják. Felvont szemöldökkel nézem, amikor egy számomra ismeretlentől érkezik üzenet. Méghozzá nem is rövid.

- Nézd már meg! - mondja Dorka izgatottan. Én még mindig lefagyva állok, Dorka viszont már elolvasta az üzenet elejét.

Feleszmélve rákattintok az üzenetre és feloldom a telefonomat. Tényleg egy hosszú írással, inkább levéllel találom szembe magam. Azonnal olvasni kezdek, és hamar szembesülök vele, hogy az üzenet küldője egy kamasz, mégis sokkal érettebben fogalmaz, mint néhány felnőtt.

,,Szia Kristóf!
Azóta csodálom az úszásaidat, mióta Tokióban megnyerted az Olimpiát - akkor lettem elég idős ahhoz, hogy fel tudjam fogni, ez mit is jelent. Hitetlenkedve néztem, hogy egy könnyednek tűnő úszással is milyen nagy előnnyel nyered a versenyt - és persze azt is, hogy milyen csalódott vagy azért, mert nem lett világcsúcs. (Személyesen láttalak világbajnoki címet nyerni, zseniális volt!)
Amikor kiderült, hogy nem utazol Fukuokába, a világbajnokságra, a környezetemben is sokan álltak hozzá negatívan. Én nyugtattam őket: 'ne aggódjatok, egy zseni, és ezt meg fogja mutatni'.
Aztán később, amikor még mindig arról szóltak a hírek, hogy nem jársz le edzeni, már azt mondtam: 'ne aggódjatok, sportoló. És a sportolóknak óriási lelki ereje van'.
Örömmel néztem az úszásaidat az országoson, és most, az Európa-bajnokságon is. Bevallom, annak ellenére, hogy nem ismerlek, büszke voltam rád, hogy így visszajöttél. Azon meg, hogy nem vagy hajlandó nyilatkozni, nevettem. Teljesen jogosnak tartom, amit csinálsz, pofátlanság az, ami itt megy.
Köszönöm egy ország nevében azt a rengeteg sikert, és emlékezetes pillanatot, amit eddig nekünk szereztél! Párizsban pedig verj el mindenkit, mi szorítunk!"

Nem tudom ki írta, talán soha nem is fogom megtudni. Mégis rettentően jólestek a szavai. Egy év után először éreztem azt, hogy a szurkolók is emberként tekintenek rám, nem egy gépként. Nem csoda, hogy ezután köpni-nyelni nem tudtam, ez felért egy energiabombával számomra.

- Egyetértek vele - mondja Dorka, miközben a szemembe néz. Olyan, mintha jelen pillanatban senki más nem számítana neki, csak én. - Én is büszke vagyok rád.

Drága Olvasóim!

Ez lett az egyik legkedvesebb novella a szívemnek. Gondolom, sokan kitaláltátok, hogy az egész írást Milák Kristóf ügye ihlette - kicsit kiegészítve. Hozzáteszem, minden az én elképzelésem, még mindig nem valós! Eredetileg nagyon más befejezést szántam neki. Meg is lett írva, de végülis ez sokkalta jobban tetszett - ennek ellenére még bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban, hiszen ez egy elég megosztó téma ✨️

Azzal is kiegészíteném, hogy a kamasz levelében szereplő gondolatok egy az egyben az enyéimet fogalmazzák meg, fontosnak tartottam beleírni, ez az egyik legfontosabb része ennek a kis novellának🦋

A következő novella júliusban érkezik a kedvenc sportommal a főszerepben - kitaláljátok mi az? 👀

Addig is vigyázzatok magatokra! 🤍

2024. június 27.
EmesAth811