Nem tudom mennyi időm van, talán semennyi... ezt viszont tudnod kell, ha ezt olvasod: nem a halál a félelmetes, hanem ami utána jön. Nincsenek szörnyek, démonok, angyalok, de más lelkek sem, csak a valóság... és az, hogy te már nem vagy a részese. Ne menj az ünnepségre, de mindenekelőtt: ne fogadd el a listát!

Tökéletes, verőfényes délután volt, július 3-a. Odakint a hűs szellő kellemessé tette a nyári meleget, ugyanakkor hidegfrontot jelzett. Már csak pár percem volt egyedül ebben a kis falusi házban, amit pontosan egy éve vettünk Damiennel és már csak pár óra az ünnepségig. A ház hatalmas veteméynesét szinte nem is tudtuk gondozni ketten, az ásásban viszont legalább akadt egy lelkes segítőnk, Honey, a tökéletesen arany színű Golder Retriever. Egy hónappal azután hoztuk el a menhelyről, hogy beköltöztünk az új otthonunkba. Nagyon szófogadó, barátságos és játékos kislány volt. Folyton a nyomunkban járt, bármerre mentünk az udvaron és még az én szeretetrohamaimat is kitírtóan tűrte, pedig akár 5 teljes percig is ölelgettem puha kis testét.

Éppen a hálószobában üldögéltem, olvasgattam, amikor Damien kocsija leparkolt a ház előtt. Elolvastam az utolsó pár mondatot a könyv lapjáról, aztán beleraktam a könyvjelzőmet, bezártam, és letettem az éjjeliszekrényre az aktuális olvasmányomat. Hallottam, ahogy kulcsok zörögnek, a hőtől feszülő kapu nagy nehezen kinyílik, majd bezáródik, aztán ismerős léptek kerülgették Honeyt, aki gazdáját üdvözölte. Kimentem az előszobába, pont akkor, amikor a bejárati ajtó kinyílott és belépett rajta Damien. – Szia! – Ez az egyszerű köszönés úgy hangzott, mint akit máris feltöltött energiával a látványom egy hosszú nap után. – Milyen volt a szabadnapod? – Puszit nyomott az arcomra és lerakta fekete bőr aktatáskáját a cipős szekrényre, hogy levehesse a cipőt.– Semmi különös nem történt – mosolyogtam. – Megérkezett a csomag a könyvkiadótól, az egyik könyvet már el is kezdtem! – Izgatottan futottam vissza a szobába és felkaptam az említett könyvet az ágy mellől, hogy megmutathassam Damiennek. – Mert nincs semmi... Ez a címe és eddig nagyon érdekes! – Örülök, hogy tetszik, ezek szerint megint jót választottál – jól megszokott édes hangján felnevetett.Sokan kérnek tőlem könyvajánlót. Valahogy mindig kifogom a legjobbakat, így Damien unszolására már nem csak a baráti körömet teszem boldoggá a jó könyvek megtalálásával, de egy saját blog révén több száz embernek segítek ráakadni a megfelelő olvasmányra. Damien levette nyakkendőjét és szokás szerint kigombolta a két felső gombját fehér ingjének. Nem tűnt kimerültnek, de látszott rajta, hogy le kell ülnie pár percre, mielőtt teljes valójában hazaért volna. Visszavittem a könyvet az új helyére, aztán a konyhában összekészítettem egy könnyed vacsorát. Az ünnepség előtt nem lett volna jó, ha teleeszi magát. – Köszönöm! – Hálásan pillantott rám, aztán elkezdte enni a szalámis szendvicsét.– Már csak három óra és indulni kell, el ne felejtsd! – a vállára tettem a kezem, ő pedig bólintott. – Megyek előkészítek mindent, amit vinni kell. Angel elég hoszú listát adott – kuncogtam és elindultam a pinceajtó felé, ami a konyhával egybeépített étkező nyugati falából nyílt. Nyirkos, hideg levegő futott fel a lépcsőn, amint kinyitottam az ajtót. A rövidnadrág nem sokat fogott fel, de a pólómat legalább lejjebb tudtam húzni a derekamra. Csak pár lépcsőfokot kelledt lemennem a sötétben, a mozgásérzékelős lámpa máris felgyúlott és megvilágította a faburkolatú helységet, mely az egész ház alatt végigterült. Voltak idelent falak, de csak támasztéknak, nem zártak le semmilyen szobát. Rengeteg kacat és régi bútor volt felhalmozva a falak mentén, sokuk még korábbi lakóktól, akik nem tudtak több holmit magukkal vinni költözéskor. Elővettem a zsebemből a papírlapot, amire Angel, egy régi jóbarátunk felírta, hogy a mai ünnepségre mit vigyünk. Ez egy hatalmasnak koránt sem mondható, de évek óta megtartott esemény volt, amire minden résztvevőnek vinnie kellett a kapott listára felírt összes dolgot. A faluból csupán 15 ember vett részt az ünnepségen, Damient és magamat is beleszámolva. Még azon a héten keresett meg ennek az egésznek a szervezője, mikor beköltöztünk. Egyedül voltam otthon, Damien aznap túlórázott. Az első listát akkor azonnal meg is kaptuk, rajta a mai dátummal. Július 3. Minden lehetséges helyre felírtuk emlékeztetőnek a szervező nevét és a dátumot, mivel hajlamosak vagyunk elfeledkezni fontos dolgokról.

Az első négy elemet könnyen megtaláltam a lépcsőhöz közeli ládában, a maradék kettő viszont ügyes bújócska mester volt. Egyre beljebb mentem a pincében, néha ragadós pókhálókba akadva. Áldottam magam, amiért inkáibb úgy döntöttem, hogy indulás előtt zuhanyzok le és mosok hajat. Inkább használtam a hajszárítót még ilyen melegben is, minthogy az első ünnepségünkön rossz benyomást keltsek portól és pókhálóktól piszkos hajjal. – Kimegyek játszok Honeyval, hogy ne rosszalkodjon a sok energiája miatt amíg nem vagyunk itthon, jó? – hallottam Damien hangját kissé tompítva a falaktól és a bútóróktól.– Oké! Én még keresgélek, majd megyek ha minden megvan.A bejárati ajtó becsapódott a huzattól Damien után én pedig egyedül maradtam a pincében. Ahogy átfutottam a szekrények és egyéb halmok tartalmát a lista elemei után kutatva, észre se vettem se az idő múlását, se azt, hogy milyen mélyen bent vagyok már a helységben. A leghátsó fal állított meg. A hosszú fal mentén sehol egy fal vagy kacat nem volt, csak előttem egy antik tölgyfa akasztós ruhás szekrény, gondosan faragott növénymintákkal. Tökéletes állapotban volt, mintha csak nemrég kerültvolna ide, de tudtam, hogy az lehetetlen. Nem csak hogy nekünk nem volt soha ilyen gyönyörű bútordarabunk, de nem is ismertem senki mást akinek lett volna. Kíváncsian vizsgáltam meg mindhárom látható oldalát, aztán elfordítottam a zárjában hagyott kulcsot és kinyitottam a két magas szekrényajtót. Egy fuvallat meglibbentette a pólómat és a nadrágomat a jobb oldalamon, de nem törődtem vele. Jobban érdekelt az, hogy a szekrény teljesen üres volt. Hát ez fura, gondoltam, aztán visszazártam az egyik ajtót, a másik szárny azonban beragadt, nem mozdult. Megrántottam egyszer, semmi, kétszer, semmi. Végül harmadjára hangos reccsenéssel engedett. Egy pillanatig lehettem azonban csak boldog. Amint az ajtószárny beljebb hajtódott, valami nekem rontott és akkora erővel vágott neki a szekrény mellett a falnak, hogy azonnal összeestem.

Egyszerűen csakfájdalom és sötétség, ennyire emlékszem.

Mikor felkeltem, még mindig ott hevertem a falnál, a szekrény viszont eltűnt. Még csak a nyoma sem maradt meg a porban, mintha nem is létezett volna. Meglepő módon a fejem egyálalán nem fájt, a szívem viszont így is hevesen vert. Bármi történt is, újra megtörténhetett, ki kellett jutnom.

A pince csendes volt. Rágcsálók eleve nem voltak, de a különböző csövek zaja és zúgása sem hallatszott körülöttem. A lehető legóvatosabban, hangtalanul siettem a lépcső felé. Minden falnál megálltam és hallgatóztam. Féltem hogy az a valami újra megtámad, de reméltem hogy csak valami állat volt, a szekrény meg csak álom, amit akkor láttam amikor elájultam és összegyúrta az agyam a kettőt. Persze mélyen legbelül tudtam, hogy ezek hazugságok.Fel sem tűnt, hogy sötétben botorkálok szinte, csak akkor amkor pont a fejem felett felgyulladt a lámpa a lépcső alján és megláttam Damient amint lefelé jön. Annyira megörültem neki, hogy azt hiszem pár könnyem is kicsordult.– Damien! – kiáltottam. – Valami lehet idelent! Épp a listához kerestem a dolgokat és már csak egy kellett volna, aztán ott volt aza szekrény - vagy nem, én már nem tudom, de valami nekivágott a falnak és- – Térdre estem, mintha egész testem mindn porcikáját egyszerre ütötték volna meg.... Damien egyszerűen átsétált rajtam.A földre meredtem, ez nem lehetséges. Felálltam és néhány lépést oldalra tántorodtam. Damien hátal állt nekem egy láda előtt és a fejét vakarta.– Minek jöttem le ide? – Nem emlékezet, így hát megfordult és felment a lépcsőn, majd bezárta a pinceajtót. Döbbenten néztem utána és én is felkapaszkodtam a konyhába. Mindig is furcsálltam, hogy a pince pont innen nyílik. Miért akarná ezt bárki is? Nem voltak valami okosak a tervezők az biztos. Az ajtót nehéz volt kinyitni, de sikerült kijutnom. A nappaliból az esti hírek bemondója sorolta a mai történéseket, a mikróban pedig pattogatott kukorica készült, ínycsiklandó vajas illattal csábítva minden közeli embertés úgy tűnt állatot is, mert Honey feszülten figyelte a gépet, miközben nagyokat nyelt. Én azonban nem hallottam semmit és nem éreztem semmilyen illatot. Mikor megszólalt a csengő, a kutya talpra ugrott és farkcsóválva vakkantott egyet, mire Damien kedvenc medvés pizsamájában besétált és megsimogatta a fejét, a kukoricát pedig egy nagy műanyag tálba öntötte és Honeyval az oldalán a nappaliba mentek. Nem akartam őket követni. Damien az imént sétált át rajtam, mintha nem is léteznék és még csak nem is hallottt engem. Ráadásul egyedül csak a szemem működik, a többi érzékszervemet mintha elvágták volna, semmit sem érzek. Se a talajt a lábam alatt, se a meleg levegőt a bőrömön, se a kukorica illatát, se az össze-vissza hazudó hírmondó rikácsoló hangját, még a vacsorára evett szalámi íze sem volt már a számban. Utolsó kétségbeesésemben odarohantam a hálószibai hatalmas tükörhöz, ami az egész beépített szekrényt és a falat is eltakarta az ággyal szemben. – Nem... Nem ez... – Ott álltam a tükör előtt. Kinyújtottam a kezemet és meg is érintettem, valóságos volt tehát. Damien sétált be a szobába, Honey hűségesen követte. Végignéztem a tükörbe meredve, ahogy oda vissza járkál a szobában, rendet rak, leoltja a lámpát és betakarózik. Az egészet végig kísértem, mint egy tévéműsort. Ekkor tűntek fel a hiányosságok is a szobában.A falról és az íróasztalról minden közös képünk eltűnt, szerény kristály gyűjteményemnek nyoma sem volt, kedvenc nyuszi plüssöm nem volt a helyén, nekem pedig nem volt tükörképem és talán soha nem is léteztem.