A neveket még meg kell változtatnom. Úgy érzem, jobb lenne külföldi nevekkel...

***

Mártonhalom hajdanán egy virágzó kisváros volt. Mostanára azonban a terjeszkedés leállt, a kisváros megfagyott. Utolsó elkezdett építkezése félbehagyva állt nyugaton, nem messze a vallásos közösség egyetlen méretesebb gyülekező pontjától, a Szent Mihály templomtól.
​​​​​​​Gábor atya azon a péntek reggelen szokás szerint a templom lépcsőjén állt, friss levegőt szívott és közben a gyér gyalogos forgalmat szemlélte. Megjegyezte magában, hogy az idős Misi bácsi ma nem jelent meg friss gyümölcsért a szemközti piacon. Talán elaludt.

A pap ismét tiszta elmével lépett be a templomba, ahol 3 mindennapos látogatója szokás szerint a harmadik jobb oldali sorban foglalt helyet. A negyedikük Misi bácsi lett volna. Gábor atya a hívek mellé sétált és barátságosan mosolygott az ismerős arcokra, akik viszonozták a gesztust.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt! – köszönt egyszerre Sári néni, Jancsi bácsi és a fél szemére vak Juliska néni.
– Misi bácsit tán' elhagyták? – tréfálkozott a pap.
– Meglehet – ismerte be Juliska néni, – viszont tegnap este furcsa álmom volt róla. A régi építkezésnél találtam rá. Végül hamarabb felkeltem minthogy kideríthettem volna mi történt... – A néni Misi bácsi helyét nézte maga mellett, közben keresztet vetett.
A komoly kis társaság utánozta a mozdulatot, aztán közös megegyezés alapján az ülők lassan felálltak mind, majd Gábor atyának biccentve elhagyták a templomot és nyugat felé indultak. Juliska néni álmait nem szabadott félvállról venni, sokszor jósoltak már előre eseményeket. De ha nem is így lett volna, akkor is felkerekednek, hogy elűzzék a szürke hétköznapok unalmát. Tehát Sári néni, a vastag keretes szemüveges Jancsi bácsi és Juliska néni útra keltek a szinte üres utcán, át a pékség két helyes parkolóján, keresztül a sétálóutca gyenge őszi nappal alig sütött járdáján, megkerülve a Baros falatozót, nehogy elcsábítsa őket a rengeteg ínycsiklandó illat, mely a hely félelmetes szakácsának köszönhető. A spanyol származású tulajt biztosan megszállta egy démon, hiszen nem elég hogy amint betette a kisvárosba a lábát, azonnal fellendült az üzlete, de ráadásul még tetoválások is borítják két zömök karját és vaskos nyakát is. Az idős hívek szerint ez csakis a gonosz jele lehet.

Alig fél óra múlva a három öreg megérkezett az építkezés szürke drótkerítéséhez, amit már elkezdett a növényzet is kóstolgatni a rozsda mellett. A tökéletes közbiztonságnak köszönhetően a kapu nyitva állt Juliska néniék előtt, akik egymás után becsoszogtak a sáros, tócsás udvarra. Az állványzattal együtt összeomlott épület maradványai egy mély lyukat öleltek körbe. Ilyen nedves, nyirkos időben épeszű ember nem közelítette ezt meg, de Misi bácsi még mindig annak a vakmerő tinédzsernek gondolta magát akit 40 éve maga mögött kellett volna hagynia. Mivel Juliska néni mászott még betegsége ellenére is a legjobban, ő próbált meg letekinteni a lyukba, de Misi bácsi sehol sem volt.
– Nincs itt – szólt vissza barátainak, de tovább nyújtogatta ráncos nyakát, két kezével csipkés szoknyáját fogva.
– Hogy hogy nincs ott? – kérdezte Jancsi bácsi. – A kedvenc kalapja pedig ott van azon a kövön, ni! – Juliska néni mellé mutatott, ahol csakugyan egy kalap csücsült a törmeléken, kopottan a több tízéves viseléstől.
Juliska néni összevonta a szemöldökét és még jobban nyújtózkodni kezdett a lyuk fölött.
– Bele ne essen, drága! – Sári néni aggódó hangja hallatszott, aztán közelebb húzódott férjéhez. – Jöjjön inkább le, keressük Misi bácsit valahol máshol! Lehet csak elfújta a szél a kalapot.
A félig vak asszony azonban nem hallgatott barátnőjére, közelebb lépdelt a lyuk széléhez és tovább vizsgálódott, próbálva lelátni legalulra. Nehezen fogadta el, hogy jóslata nem vált valóra, bár tudta hogy jobb is így, mert akkor valószínűleg semmi baja sincs annak a kedves kis bácsikának. Vetett egy utolsó pillantást a mélységbe, aztán megfordult, hogy lejusson a biztonságos talajra. Ám épen maradt szeme becsapta, megcsúszott és egyetlen hang nélkül esett hátra, le a lyukba. Jancsi bácsi és Sári néni kiabálva indultak neki a törmelék falnak, egymást húzva ahogy egyikük fentebb jutott. A lyuk szélénél mindketten körbetoporogtak, barátnőjük nevét kiabálva. Válaszul csak fájdalmas nyöszörgés jött, aztán kövek pattogása, végül egyszerre több kísérteties hang bugyogott elő a mélyből. A környék összes állata mintha megszűnt volna létezni, egyetlen hangot sem lehetett hallani tőlük. Sári néni halálra rémülten sopánkodott egy kőtömbnek támaszkodva, Jancsi bácsi pedig kereste a megfelelő helyet, hogy jobban lelásson. Hirtelen a hangok abbamaradtak, csend lett. Még az öreg házaspár is elnémult odafent, meg sem mertek moccanni. Percek teltek el, majd újra kövek pattogása hallatszott. Valaki sebesen mászott felfelé. Jancsi bácsit olyan rossz érzés fogta el, mint még soha életében. Összeráncolt homlokkal megragadta felesége kezét és együtt lebotladoztak az udvarra, aztán amilyen gyorsan csak egy rémült nyugdíjas pár tudott, elmenekültek és meg sem álltak a templomig.

Odabent kellemes csend, nyugalom és meleg ölelte körül a híveket, akik mind az ajtó felé kapták fejüket amint Jancsi bácsi és Sári néni lihegve, sípolva berontottak és becsapták maguk mögött az ajtót. Ijedtségük ragályos volt, hamarosan mindenki felállt és feléjük indult, köztük Gábor atya is.
– Magukat meg mi lelte? Ennyi idősen már nem szabad maratont futni, Jancsi bácsi! – A pap ideges hangon oldani próbálta a hangulatot, de a bácsi erősen megfogta a karját.
– Itt van.... Eljött értünk! Zárkózzon be! – lihegte sűrű bajsza mögül.
– Kicsoda? Ki van itt? – kérdezte tőlük egy ismerős hang Gábor atya mellől.
– Mihály! Hát élsz? Juliska látott téged álmában ás azt hittük... – lepődött meg Sári néni.
Misi bácsi arcán egy pillanatra zavartság ült ki,mintha nem tetszett volna neki hogy az öregasszony látta álmában, de az aggódó tekintete hamarosan visszatért és közelebb lépett barátaihoz. Jancsi bácsi karjára akarta tenni a kezét, hogy megnyugtassa, de az megpördült és a régi időkből hátra hagyott méretes ajtó reteszt rádöntötte a tartóira, ezzel bezárva a templom ajtaját. Pont időben, mert ekkor valami vagy valaki hatalmas erővel nekicsapódott, többször is. Jancsi bácsi szigorú szemekkel fordult vissza a pap felé, aki azonnal megértette, hogy nem tréfál. Ezután minden ajtót bezártak és eltorlaszoltak, majd a padoknál gyülekeztek, szorosan egymás mellett. A félelemtől egy szót sem mertek szólni.
Gábor atya félrehívta Jancsi bácsit, hogy megtudja mi is történt mialatt Mihályt keresték. A férfi elmondta, hogyan vezettek az események idáig és hogy fogalma sincs, mi jött fel, de abban biztos, hogy nem Juliska. Mindketten egyetértettek abban, hogy ennek utána kell járni, így az utólag az épülethez csatolt külön, ablakmentes dolgozószobába mentek, ahol rengeteg vallásos könyv volt a polcokon. A bőrkötéses régi könyvek sajátos illattal töltötték meg a kis teret, a sárga burás asztali lámpa pedig meleg fénnyel világította meg a magas polcokat.
Több órába is beletelt, de végül megtalálták a választ arra, mi is jöhetett fel abból a sötét lyukból az építkezésen. Gábor atya egy dísztelen, cím nélküli, vastag könyvet tartott a kezében és hangosan olvasni kezdett:
– "Igid, egy démonná alakult emberi szellem, aki tudatát megosztva több élő embert is képes irányítani. Míg élt, Igid egy bátor férfi volt, aki semmitől sem félt. Számos nagyvadat terített le egymaga, égő házakba és sötét barlangokba is bemerészkedett teljesen egyedül, hogy életeket mentsen. Ám egy nap, mikor egy mélységes lyukba esett gyermeket igyekezett kimenteni, egyetlen barátja irigységből elárulta. Bevallotta hogy valójában nem volt megmentendő gyermek, aztán hidegvérrel letaszította Igidet, míg a többi társa beavatkozás nélkül végignézte. A férfi bosszút esküdött minden ember ellen, amiért hőstetteiért cserébe meggyilkolták. Démonná válása óta ott lakozik az összes mély szakadék, lyuk, kút mélyén és aki csak beleesik egy ilyenbe, haláláig az ő szolgája lesz."
Csend telepedett a két férfi közé. Mozdulatlanul álltak egymással szemben és megpróbálták feldolgozni az információt, miszerint egy valós démonnal van dolguk, aki nem nyugszik addig, amíg be nem jut ide és meg nem öl mindenkit. Utána pedig valószínűleg az egész kisváros lakosságával végezni fog és mindketten tudták, hogy még itt sem áll majd meg.
Jancsi bácsiban már éppen megfogalmazódott volna egy kérdés és szólásra nyitotta a száját, de ekkor sikításokat hallottak odakintről.
– Maradjon itt és keressen valami módszert hogy megállíthassuk! – Jancsi bácsi kitartotta a kezét a pap felé és kisietett. – Az ajtót pedig zárja be! Tudni fogja ha én jövök. – szólt vissza az ajtón túlról.

Gábor atya szót fogadott és visszatért a kutatáshoz, de nehezére esett a koncentrálás. Kintről dulakodás, ordítozás és sikolyok szűrődtek be az ajtón, fa recsegése ahogy széttörik, aztán halálhörgés egyre közelebb a dolgozószoba ajtajához. Minden más hang lassan elhallgatott, és végül csak az ajtó előtti halálhörgés, messzebbről pedig közeledő határozott léptek zaja maradt.
– Megvan! A gyertya! – kiáltott fel Gábor atya, de rögtön a szájára tapasztotta a kezét.
– Tedd... meg... – hallatszott a nyöszörgés. – Tedd meg! Már... nincs kit... menteni... Mihály és Juliska...
A pap döbbenten meredt az ajtóra. Nem akarta elhinni amit hallott. Két legkedvesebb barátja démoni bábbá lettek volna? Lassan körbenézett a helyiségben és a tekintete megakadt egy eldőlt gyertyán a sarokban, a Biblia egyik régebbi kötete előtt. Szíve hevesen kalapált. Tett pár tétova lépést a gyertya felé, de megtorpant. Odakintről hallotta, ahogy az előző magabiztos léptek megálltak, egy másik pedig közeledett. A dolgozószoba ajtajának kilincse lassan lenyomódott, de az ajtó nem nyílott. A kilincs felemelkedett, közben megérkezett a másik "lény" is. Pár másodpercig néma csend volt. A pap halálsápadtan nézte a kilincset. Ekkor az ajtó rázkódni kezdett, a kinti jövevények együttes erővel rángatni kezdték. Gábor atya megugrott. Odarohant a gyertyához, felkapta és az asztalhoz vitte. Az egyik fiókban talált gyufát, azzal próbálta meggyújtani, de túl ügyetlen volt. Csak ötödjére lobbant lángra a fa. A pap odatartotta a gyertyát, ami szinte azonnal meggyulladt. Abban a pillanatban az ajtó megadta magát és kicsapódott. A démon két bábja ismerős arcaikkal nézték a papot és a gyufát. Senki sem mozdult.
– "Igid csak úgy semmisíthető meg végleg, ha két bábját gyertyalángok emésztenek el, amit egy önmagát feláldozó, tiszta lélek gyújtott." – idézte Gábor atya.
A bábok szeme kitágult, futni kezdtek, de késő volt, a pap feléjük hajította a gyertyát, ami a levegőben kettévarázsolódott.

A lángok csak később váltak láthatóvá az utcáról, de eloltani már nem tudták. A mártonhalmi Szent Mihály templom teljes egészében leégett, a tűz valódi okát pedig sosem derítették ki. A maradványokkal feltöltötték a régi építkezésen a lyukat, aztán új templomot építettek a régi helyére és Szent Gáborról nevezték el.