[hunhan] [exo] [fluff] [halálvágyam ezzel a ficivel csillapítanám]

Nem tudom, hogy az emberek többsége pontosan miként viszonyul az ősz beköszöntéhez, de engem valahogy minden évben elvarázsol.

Már szeptember elsején kedvem lenne tököt faragni, jelmezt tervezni és Tim Burton filmeket nézni, ez pedig napról napra csak fokozódik. Szeretem, amikor a hűvösödő idő miatt libabőrrel reklamáló végtagjaimat a hatalmas pulóvereim egyikébe menekíthetem, ahogy azt is, ahogy a nyáron megszokott, egyhangú zöld fokozatosan fordul át a melegebb színek minden árnyalatába csak azért, hogy novemberre mindent szürkeségbe taszítson. A változás ideje ez, meg a kapucnis felsőké, meg a csíkos, hosszú ujjú pólóké, meg a teáké, a viharos éjszakáké, a nappal is szemerkélő esőé, a pocsolyákban éláztatott cipőké, a délután már vaksötété, na meg persze a kedvenc italomé.

Egyetemistaként persze némi keserűség is érkezik az enyhe időjárással, ugyanis a szeptember már katalógusos órákkal kecsegtet, az október pedig már egyenesen a zárthelyi dolgozatokkal nevet arcon.

Kicsit olyan, mint egy szeszélyes szerető, aki eljátssza, hogy utál, te pedig mégis minden éjjel magadhoz öleled.

Lassan készen állok, hogy elinduljak az egyetemre. Igazából legszívesebben még visszafeküdnék, hogy aztán negyven percen keresztül csak győzködjem magam, miszerint fel kellene kelni, de ez ma nem igazán jelent opciót, ugyanis baromira késésben vagyok már most is, pedig az első előadásom jelenlétis, szóval muszáj lenne beérnem.

Persze már most is tudom, hogy nem fogok, de hadd hitegessem magam azzal, hogy nem vagyok teljesen esélytelen.

Nem csinálok magamnak reggelit, nem csomagolok kávét, a hűtőben felejtem az energiaitalom is, ahogy a lábamra cipőt erőltetek, majd megtapogatom a zsebeim, hogy a papírjaim és a telefonom a helyükön vannak-e. A hátamra csapom a táskám, aztán már indulok is.

A lakópark külső ajtajából még vissza kell fordulnom, felrobogni a másodikra, aztán ellenőrizni, hogy bezártam-e az ajtót.

Nem, nem zártam, de most megteszem. Azért előtte persze belépek, aztán körbenézek, hogy az alvásparalízises démonom nem maradt-e a lakásban és engedett-e be valami sötét bérgyilkost, akit az exem bérelt fel egy rosszabb pillanatában.

Igazából csak azt ellenőrzöm, hogy amíg leértem, aztán vissza, addig nem jutott-e eszébe valakinek belépni a lakásba és ellopni az xbox-om. Az kínos lenne. Az az egyetlen dolog az életemben, ami sosem hagy szomorkodni, ha meghúznak a szociológia vizsgán.

Na, most, hogy minden a helyén, ideje futnom, hogy kettő perc alatt elérjem a tőlünk öt percre lévő buszmegálló felé tartó szerződéses járatot, ami - akármennyire is sietek - gombnyomásra indul, engem pedig már nem vesz fel.

Talán épp ezen okból kifolyólag szalad ki a számom egy igencsak jóleső "bazdmeg".

Tudva, hogy már úgysem érek be, mert ez lett volna az utolsó esélyem, már nem kapkodok. A buszmegálló padjára leülve várom az öt perc múlva érkező járatot, hogy majd azzal folytassam az utam.

Közben figyelem az embereket; őszi kabátokat és kötött pulóvereket hordva karolnak egymásba. Néhányukon még sapka is van, vagy sál. A nyálasabb párok egy sálon osztoznak.

Hogy van az, hogy szingliként szinte mindenhol csak boldog párokat látok?

Végre beér a busz, amin már helyet kap néhány szintén szenvedő társam is.

Kicsit elgondolkozok; ha már úgyis kések, akkor illene legalább egy tizenöt-húsz percet, de jelenleg csak öt extra perccel rendelkezem.

Eszembe jut, hogy egy megállóval az iskola előtt van egy Starbucks, ahol elüthetném a maradék időmet.

Igen, pontosan ezt fogom tenni.

Le is szállok, meg is indulok az épület felé, majd nagy lendülettel lököm be az ajtót, ami megmozgatja az apró csengettyűt a bejárat fölött. A helyiség kellemes, zöld falakkal szegélyezett, minimalistán berendezett. Máskor akár órákig is el tudnék itt üldögélni.

A kellemes hangra a pultban álló fiú felkapja a fejét, majd szélesen mosolyogva köszönt. Nem láttam még itt korábban. Magas, meglepően. Megszoktam, hogy az emberek többsége pontosan csak a mellkasomig ér, de nála nem ez a helyzet. Sötét szemei vannak, szőke haja és szerintem a világ legfehérebb fogsorával rendelkezik. Szép gyerek, az egyszer biztos.

- Jó reggelt! Mit adhatok? - kérdi, ahogy a pultnak támaszkodik.

- Jó reggelt! - köszönök vissza, majd a névtáblájára pillantok. - Nos, kedves Luhan, egy Pumpkin Spice Latte közepes méretben tökéletes lenne - mosolyodok el.

- Kedves neved szabad? - kérdezi, miközben filctollat ragad.

- Sehun, ha pedig már így bemutatkoztunk, akár a számod is ráírhatnád - kacsintok rá. Helyes srác, én meg amúgyis depis vagyok a sok enyelgő pártól, akiket korábban láttam, szóval egy próbát bőven megér.

- Na, normális randira hívni ki fog? - kérdi nevetve, ahogy elkezdi a tejet habosítani.

- Ebben az esetben elárulhatnád, ho— - itt félbeszakít.

- Négykor. Ne késs! - mondja, ahogy ajkait féloldalas mosolyra húzza, majd lerakja elém a kész kávét. - Kedves egészségedre, Sehun.

- Köszönöm szépen! - mondom, ahogy a pohárért nyúlok. - Azért a számodat majd készítsd be, mert ha este sem kapom meg, akkor morcos leszek.

Aztán nevet, ahogy továbbindulok az előadásomra.

Húsz percet kések, az előadó viszont egy szót sem szól. Nálunk már csak így megy ez.

Én pedig minél tovább vagyok bent, annál inkább gondolkozok a délutáni és az esti programon a tananyag helyett.

____

Na hát ez lenne az a kis fluff, amit MinBekka kisasszonynak ajánlva igyekeztem kierőszakolni magamból. Ez a műfaj igazán nem az erősségem, de azért remélem, hogy lesz majd, akinek tetszik~