[Yuta] [Doyoung] [Nct] [gimnázium!au] [focista!Yuta] [stréber!Doyoung] [bully!Taeyong] [boldogszülinapotSzuhi]

A gimnázium mindenkinek olyan időszak, amikor görcsösen igyekszik megtalálni önmagát, közben pedig megállás nélkül hajtogatja, hogy "ő bizony más, mint a többiek". Végül persze mindenki rájön, hogy van olyan réteg, csoport vagy állatfaj, amelyikbe tökéletesen passzol.

Koszos folyosók, izzadság szagú öltözők, telefirkált padok, felhajló linoleum a padlón és fertőtlenítőt sosem látott mosdók. Ezek a paraméterek jellemzik a tinédzserek poklát és mennyországát egyaránt.

Az immáron kétszeres matek-diákolimpikon Doyoung is ugyanígy volt ezzel; imádta, hogy a tudása kiteljesedhet a kényelmetlen székek közé zárva; hogy a tanáraival bármikor megbeszélhet bármit; hogy elismerik, amikor annyira kattog az agya, hogy néha már-már a Pitagorasz-tételt lélegzi ki, aztán be.

De persze nem lehetett minden tökéletes. Az okostojások és a stréberek minden valamire való közoktatási intézményben ki vannak téve a buta, de annál ambíciózusabb sportolók egrecéroztatásának. Épp ez volt az oka annak is, hogy volt, hogy Doyoung szendvicsét - amit az édesanyja extra szeretettel ízesített minden áldott reggel - valamelyik üresfejű focista fogyasztotta el, méghozzá hatalmas étvággyal.

Szegény fiú egy idő után átszokott arra, hogy a könyvtárban ebédelt, ennek pedig nem az volt az oka, hogy Hollywood is felkapta ezt a megoldást, hanem az, hogy a focisták még a könyvtár folyosóját is hatalmas ívben elkerülték. Inkább az izmaikat gyarapították a tudásuk helyett.

Legalábbis a legtöbben.

Persze mindig van egy különc, aki remekül teljesít minden sportágban, mellette pedig - a többiek legnagyobb meglepetésére - nem egy kőbunkó. Az már csak hab a tortán, ha jól is néz ki.

Doyoung épp egy kevéssé ismert Tolsztoj könyvet lapozgatott, miközben a szendvicsét majszolta, amikor egy kedves hang megkérdezte, hogy leülhet-e a vele szemben lévő székre. Doyoung eleinte fel sem pillantott, hagyta, hogy a homlokába omló sötét, félhosszú tincsek eltakarják előle a másik látványát. Meg amúgy is, a Szevasztopol című mű sokkal jobban lefoglalta, mint a barátkozás lehetősége olyasvalakivel, aki szintén a könyvek körében töltötte az ebédszünetet.

Két stréber egykupacon csak dupla szekálást jelentett a matematikája szerint.

- Az egy egész érdekes könyv, bár a fordítással nem voltam kibékülve. Oroszul sajnos nem tudok, szóval muszáj voltam angolul elolvasni - mondta az ismeretlen fiú, ezzel felkeltve a másik figyelmét, de az még mindig nem volt hajlandó a másikra nézni.

- Ja, elég király mindkettő elbeszélés benne - helyeselt Doyoung.

- Igazából három - javította ki az ismeretlen.

Doyoung itt felkapta a fejét. Nem hitte, hogy tényleg olyasvalaki ült le vele szembe, aki olvasta a kezei közt tartott könyvet, elvégre a legtöbben a létezéséről sem tudnak.

Ezen megállapítása után viszont konstans verte le a hideg verejték.

Az új srác ült előtte, aki év elején érkezett a másik osztályba. Még meg sem voltak a válogatók, de rajta máris a focisták egyenpulóvere díszelgett. A haja vörös volt, amit hátul összekötve hordott, de a frufruja így is az arcába lógott.

A sötét hajú fiú egyszerre akarta leejteni az állát, amiért a másik egyszerre volt szép és olvasott, és akart elmenekülni, amiért a búvóhelyén sincs már biztonságban.

- A nevem Yuta, nemrég költöztünk ide Japánból - mondta, majd kezet nyújtott, amit a másik kicsit félve fogadott el, de végül tettetett magabiztossággal rázott meg.

- Az én nevem Doyoung - felelte a másik.

- Hogy-hogy itt ebédelsz? - kérdezte a japán fiú, mire a másik kissé elszégyellte magát.

- Itt senki nem veszi el a kajámat - motyogta.

- Gyakran veszik el?

- Amikor lent ennék, akkor majdnem mindig.

A vöröshajú elgondolkozott. Nem kellett sok, hogy magától is rájöjjön, hogy a leendő csapattársai azok, akik hobbiból vegzálnak másokat.

- Holnap ebédelj velem - mondta hirtelen.

- Mi? - szalad ki Doyoung száján, a hirtelen jött döbbenettől pedig félreszalad egy falat, majd megakad a torkán, amitől látványos fuldoklásba kezd.

- Holnap mi a szünet előtti utolsó órád? - kérdezte, miközben az állát megtámasztotta az egyik öklén, ahogy felkönyökölt az asztallapra. Doyoung csak ekkor vette észre, hogy a másik előtt ott sorakozik vagy hat válogatásban a teljes orosz irodalom fele.

- Kémia - felelte.

- Remek. Hol?

- A hatosban.

- Még remekebb. Én a hetesben leszek, szóval óra után tali a termetek előtt - kacsintott a másikra. - Ja, és ha nem leszel ott, tudom, hol keresselek - mosolyodott el, majd felmarkolta az előtte heverő vaskos köteteket, aztán magára hagyta a koreai fiút, aki többé képtelen volt az általa már többször is elolvasott Szevasztopolra koncentrálni.

Azon az estén Doyoung csak álmatlanul forgolódott. Folyamatosan azon kattogott, hogy vajon milyen hátsó szándékai lehetnek a másiknak, mert kizártnak tartotta, hogy valaki szimplán csak ennyire jófej legyen.

Másnap gyomorgörccsel mászott ki a paplanok közül. Tényleg egyetlen percet sem tudott aludni.

Az átlagosnál egy kicsivel nagyobb gonddal válogatta ki a ruháit indulás előtt, sőt a haját is kétszer fésülte át.

Valahogy vágyott arra, hogy a második benyomása túlszárnyalja az elsőt.

Talán egy kicsit tetszeni akart Yutának, elvégre neki is tetszett annak a gondolata, hogy valaki esetlegesen tényleg foglalkozik vele.

Sose érzett ilyesmit.

A diáktársai sosem kezelték őt a helyén.

Egész délelőtt attól tartott, hogy a szíve kiugrik a helyéről. Elég régen merészkedett már a menzára, emiatt pedig félt az esetleges konfliktusoktól, meg persze attól is, hogy mi van, ha Yuta is csak le akarja járatni.

Annyira izgult, hogy kémián az egyik számolás kivételével az összeset elrontotta.

Aztán arról az óráról is kicsöngettek.

Lassan, sőt, borzalmasan komótosan pakolt össze. Folyamatosan húzta az időt. Maga sem tudta miért. Aztán, amikor végre kilépett a teremből - teljesen utolsóként - Yuta az ajtó mellett a falnak dőlve várta.

- Egy pillanatra azt hittem, hogy felszöktél a könyvtárba - vigyorodott el -, de örülök, hogy nem lett igazam.

- Nem hittem, hogy tényleg itt leszel - vont vállat Doyoung. Igazából hazudott, mert számított rá, csak kicsit bízott abban, hogy nem lesz igaza.

Aztán elindultak a kantin irányába. Yuta léptei magabiztosak voltak, nem hagyta, hogy Doyoung lemaradjon.

A lengőajtókat sikerült konfliktus nélkül elérniük, de a fiatalabbik tudta, hogy az igazi megpróbáltatás csak azokon túl vár majd rájuk. Hirtelen attól is rettegni kezdett, hogy mi történhet a japán fiúval? Mi van, ha őt is kinézik maguknak? Ha őt is piszkálni kezdik?

Épp megtorpant volna; mondani akarta, hogy ez mennyire nem jó ötlet; hogy menjenek inkább mégis a könyvtárba, de az idősebb a csuklójára fonta az ujjait, majd - nem erőszakosan - maga után húzta, az ajtókon túl pedig elengedte a kezét.

Yutának is csomagolt ebédje volt, így a sort nem kellett kiállnia egyiküknek sem, csupán üres asztal után kellett nézniük, amit viszonylag gyorsan találtak is.

Leültek egymással szemben, előpakoltak, majd enni kezdtek.

Doyoung kicsit feszült volt, de úgy tűnt, hogy ezalkalommal minden rendben lesz.

- Mondták már, hogy nagyon hasonlítasz egy nyuszira? - kérdezte a japán fiú szélesen vigyorogva.

- Nem, még nem - felelte halkan a koreai.

- Pedig így van. Szerintem nagyon aranyos - vont vállat, majd visszatért az evéshez.

Doyoung egyre kevésbé értette, mi a helyzet, ennek pedig voltak látható nyomai is, mint például az, hogy még fültövei is felöltötték az arcán kivirágzott pipacsok színét.

Aztán kicsapódott a vele szemben lévő ajtó, majd besétáltak a focicsapat tavalyi tagjai.

- Basszameg - szaladt ki a fiatalabb száján, mire az idősebb is hátrafordult, hogy megnézze, mi is a helyzet.

- Ne aggódj miattuk.

- Könnyű azt mondani. Akkor is legyél ilyen magabiztos, ha az a seggfej a falka elejéről idejön.

Aztán Doyoung félelmei beigazolódni látszottak, amikor Taeyong - aki minden évben csapatkapitány volt - elindult az asztaluk irányába.

- Nézzenek oda! Doyu, csak nem találtál magadnak egy havert? - kérdezte szánalommal a hangjában, amikor melléjük ért. - Mondd csak, a te legjobb barátod is az anyukád? - kérdezte szélesen vigyorogva, majd felnevetett a saját beszólásán.

- Oh, hadd mutatkozzak be! - pattant fel Yuta mosolyogva, majd kezet nyújtott. - Az én nevem Nakamoto Yuta, és idéntől én leszek a focicsapat új kapitánya. - Erre a kijelentésre minden környező asztal némaságba borult, Doyoung pedig a szája elé kapta a kezét.

- Sajnálom, de az a helyzet, hogy—

- Hogy eddig minden évben te voltál. Láttalak játszani, és igazán nem akarok tolakodó lenni, de a lábmunkád csak egy erős közepes, irányítani pedig egyáltalán nem tudsz - mosolygott tovább. - Azért áruld már el, hogy a kaput néha sikerült eltalálnod? Csak azért kérdem, mert gólt rúgni még nem láttalak - azzal visszaült a helyére. - Most pedig, ha megbocsátasz, befejeznénk az ebédünket, és hiába nincs kiírva, de ez seggfej mentes övezet, szóval jobb lenne, ha visszahúznád a beled az idióta haverjaidhoz. Ja! Tessék egy szendvics, nehogy már azt higgyék, hogy egy stréber meg a noname haverja hagytak üres kézzel lelépni. - Azzal a másik irányába hajított egy, még becsomagolt szendvicset.

- Baszódj meg - sziszegte Taeyong, majd a szendvicset az asztalra csapta, aztán visszakullogott a többiekhez.

Doyoung az egész eszmecsere alatt félt levegőt venni, így az egykori kapitány távozása után szinte kilyukadt a tüdeje a hirtelen beáramló rengeteg oxigéntől.

- Te nem vagy normális - pislogott a vörös tincsekkel keretezett sötét szempárba. - Ki fog csinálni.

- Nem fog - vont vállat. - Mellesleg holnap lesz a válogató, eljöhetnél megnézni.

- Sose szoktam. Nem nekem való.

- Tehetnél kivételt.

- Mégis miért?

- Mert szeretném, ha ott lennél. Téged is szórakoztatna Taeyong képe, amikor nekem ítélik a karszalagot.

- Még meglátom.

- Addig nem hagylak békén, amíg igent nem mondasz.

- Miért?

- Mert te hozol majd nekem szerencsét - vigyorgott megint, Doyoung pedig kezdte úgy érezni, hogy van valami abban a mosolyban, mert képtelen volt így nemet mondani.

- Rendben.

- Király - kiáltott fel Yuta, majd az asztalon áthajolva ölelte meg a koreai fiút.

Doyoung pedig csak döbbenten pislogott, ahogy a japán fiú a gesztus után mindkettejük szemetét összeszedte, majd elvitte őket kidobni.

Az asztalhoz már nem tért vissza.

Másnap szinte nem is látták egymást a folyosókon, pedig mind a ketten kitartóan forgolódtak, amikor egyik teremből a másikba vándoroltak. Órákon se nagyon tudtak figyelni, mert Doyoung gondolatait lekötötte a japán fiú, Yuta gondolatait pedig a koreai.

Ha Doyoung nem élt volna totális tagadásban, akkor talán eszébe jutottak volna a vonzás törvényei valami gusztustalanul romantikus módon kicsavarva,

Lassan vánszorogtak az órák, lassabban, mint valaha.

Ebédszünetben sem találkoztak, mert a fiatalabb a könyvtárba ment, az idősebb pedig a focipályára.

Aztán eltelt a nap, Doyoungnak még volt ideje hazamenni és lepakolni a válogató előtt, ezért pontosan így is tett.

Ott persze az édesanyja megkérdezte, hogy hova siet annyira, aztán boldogságában elpityeredett, amikor a fia még visszaszólt az ajtóból, hogy egy barátjának a válogatóját megy megnézni.

A fiának sosem voltak barátai.

Yuta már stoplisban, fekete rövidnadrágban, fehér tesipólóban, és gondosan felhúzott lábszárvédőben állt a pályán, szemben Taeyonggal, amikor a fiatalabb fiú megérkezett a lelátókhoz, amiken a legnagyobb meglepetésére nem csak a helyi buta libák foglaltal helyet, hanem szinte mindem diák; családtagok és egy csapat ismeretlen is.

Valahogy előre verekedte magát a tömegben, majd az első sorban foglalt helyet, ahonnan tökéletesen rálátott a pályára és Yutára, meg ahol őt is könnyen kiszúrhatta a japán fiú.

Sosem értett a sportokhoz, de az világos volt számára, hogy Yuta a legjobb a pályán. Ő rúgta a legtöbb gólt, ő cselezte ki a legtöbb ellenfelet. Csak Johnny, a kapus nyújtott hasonlóan jó teljesítményt, míg Taeyong a második kihagyott tizenegyesénél hisztirohamot kapott. Olyan Ronaldosat. Aztán elhagyta a pályát, amikor az edző rákiabált.

Yuta lett a csapatkapitány, a helyettes pedig Johnny lett, vagyis Taeyong csak egy egyszerű középpályás lett ebben az évben.

Ez azt is jelentette, hogy a csapat többi tagja onnantól Yutának leste minden szavát.

Ettől még persze a japán srác nem szállt el; amikor mindenki ünnepelte, hogy bejutott a csapatba, ő csak kisétált a lelátókhoz, majd leült Doyoung mellé, megkérdezni, hogy szerinte milyen volt.

- Király voltál - felelte a fiatalabb lelkesen. - Lehet, hogy a jövőben még a meccseidre is kijövök majd.

- Az szuper lenne - reagálta az idősebb, majd egy puszit nyomott a másik arcára. - Köszönöm a szurkolást!

- U-ugyan - jött zavarba Doyoung.

- Tudod, azon agyaltam, hogy nincs-e kedved beülni velem valahova, hogy megünnepeljük a csapatkapitányi címem?

- Nem igazán szeretem az alkoholt, ha arra gondolsz - motyogta Doyoung, továbbra is elvörösödve.

- Akkor palacsinta?

- Arról lehet szó - mosolyodott el zavartan.

- És hívhatom randinak, Nyuszi? - kérdezte, de a másiknak az álla majdnem lyukat ütött Európára a becenév hallatán.

- I-igen, ha szeretnéd.

- Szeretném - mondta, majd elment átöltözni.