[chansung] [stray kids] [skz] [bangchan] [han jisung] [már majdnem fluff] [csak mégsem elég rózsaszín] [de azért remélem, hogy tetszik majd] [igazából elég nyálas lett] [de néha ilyen is kell] [Lili, remélem, hogy tetszik majd 🖤]

Jisung ujjai idegesen dobolnak a kormány langyos bőrborításán. Immáron negyvenkettő perce ül a dugóban úgy, hogy a motor már nem jár, ugyanis a sor egyetlen lépést sem halad. Úgy érzi, hogy a körülötte elhangzó, folyamatos dudálások és a lehúzott ablakoktól hallatszó ideges szitkozódások lassan az őrület határára sodorják. Megígérte Chrisnek, hogy ötre kiér Incheonba, de az autó kijelzője nem ennek a sikerét jósolja, pedig a kék hajú fiú becsületesen elindult már négykor a belvárosból, ezért pedig már három óra negyvenhét perckor befejezte a munkát, hiába tudta, hogy másnap ezért a főnöke biztosan le fogja szúrni.

"Ezek az extrém kölykök mind megbízhatatlanok, ráadásul a munka is büdös nekik."

Igen, biztosan ezt fogja majd mondani a kissé kopaszodó, lassan nyugdíjas korú férfi.

Az óra 16:53-at mutat, ilyen csúszásban viszont már akkor sem érne ki időben, ha hirtelen minden autó eltűnne az utakról, mellé pedig minden lámpa zöldre váltana valami hihetetlen csoda folytán, így az álló forgalomnak hála, a büntetéstől nem félve kotorja elő a telefonját, hogy szóljon az idősebb fiúnak, hogy ne várjon rá feleslegesen, ugyanis nem ér oda időben.

Tudja, hogy nem az ő hibája, amiért immáron sokadszorra jelenti be a késést; ahogy azt is, hogy a forgalom ellen nem tehet semmit; meg persze a munkáját sem hagyhatja ott órákkal hamarabb, mégis furdalja a lelkiismerete. Utál ilyen híreket közölni, meg persze az sincs igazán ínyére, hogy minden egyes dugóban töltött perccel egyenesen arányosan csökken azoknak a száma, amiket a másikkal tölthet.

Túl sokáig tartja bent a levegőt, ahogy a kicsörgő telefont a füléhez emeli. Neki fel sem tűnik, pedig a gerince is merevebbé válik, ráadásul pislogni is kevesebbet sikerül.

Tudja, hogy Chris nem fog kiakadni; amúgy sem olyan ő, hogy hülyeségeken bosszankodjon, meg ha valami komolyabb probléma merül is fel, akkor is inkább a nyugodt megbeszéléseknek a híve, Jisung torkában ez mégsem oldja a feszültségtől keletkezett, diónyi gombócot.

Kínosan sokáig tart, amíg végre létrejön a kapcsolat a két telefon között, de Chris végül felveszi.

- Szia Hannie - szól bele ő először, a hangja szinte csilingel a vidámságtól, Jisung pedig szinte már látja az előtte -nem- haladó kocsi hátsó szélvédőjének tükröződésében, ahogy az idősebb ajkai mosolyra húzódnak.

- Szia Chris - mosolyodik el ő is, ám ez inkább sugall keserűséget, mint vidámságot, és talán épp ez az oka annak is, hogy nem bánja, hogy egyedül ül az autóban. Így senkiben nem kelt aggodalmat. - Figyelj, ne haragudj, de beragadtam a dugóba. Megyek, ahogy tudok, de fogalmam sincs, hogy mikorra keveredek ki innen. Még mindig a belvárosban vagyok és lassan egy órája meg sem mozdult a kocsisor - hadarja az információkat, ezzel szabadulva meg attól a sok felesleges levegőtől, amit ki tudja, mennyi ideje tartott már bent.

- Hé, néha azért lélegezni se felejts el - nevet fel a másik. - Figyelj, semmi gond, majd hívj fel, ha eléred Incheon határát, és akkor majd lemegyek eléd a parkolóhoz.

- Tényleg ne haragudj - motyogja Jisung, ahogy szomorúan előre billenti a fejét, így érve el, hogy az addig hátratúrt kék tincsei a szemeibe lógjanak.

- Miért haragudnék? - kérdi Chris kissé komolyabb hangon, de a fiatalabb esküdni merne, hogy most is vigyorog. Látni akarja a másik arcán előugró gödröcskéket, amiket úgy imád.

- Mert folyton elkések...

- Direkt csinálod? - kérdi hirtelen, mire a fiatalabb a bal kezével ismét dobolni kezd a kormányon.

- Dehogy! - vágja rá.

- Na látod.

Végre Jisung arcára is őszinte görbület szökik, ezzel pedig szinte egyidőben indítja be a motort az előtte lévő, így a telefont kihangosítva helyezi a mellette lévő ülésre, majd tekintetét ismét a forgalomra szegezi.

- Na, Chris, elindultunk - kiált fel boldogan, de az öröm nem tart sokáig, mert nagyjából tizenhét másodperccel később egy igencsak szívből szóló "basszameg" hangzik el az autóban.

Jisung néha elgondolkozik, hogy hogyan nem szokott még rá a cigarettára, amikor néha az arcát is le tudná kaparni a helyéről az idegtől. Most is ilyen néhai alkalom van.

- Azért nem kell azonnal káromkodni - dorgálja meg Chris. - Amúgy milyen napod volt? - kérdi, hogy addig se a forgalommal törődjön a fiatalabb.

- Igazából elég borzalmas, de reméltem, hogy legalább hozzád kiérek időben - feleli Jisung szomorúan.

Aztán beszélgetnek. Az autóban rostokoló is elmeséli a reggel óta történteket, meg az otthoni ablakon kitekintő is. Mindketten elmondják, hogy ment a munka, milyenek voltak a többiek, volt-e bármilyen különleges esemény. Kiderül, hogy Jisungnál minden, ami csak tönkremehet, az meg is tette, sőt, a hófehér ingét még kávéval is leöntötte. Tipikusan olyan nap volt ez, amikor semmi nem sikerül, ha meg mégis, akkor többnyire rosszul.

17:13. A forgalom továbbra sem óhajt elindulni.

- Hannie, figyelj, van egy ötletem - jelenti be az idősebb.

- Éspedig?

- Bebizonyítom, hogy még egy rossz napnak is lehet gyönyörű befejezése - jelenti ki boldogan.

- Azt pedig hogyan is tervezed? - kérdi Jisung mostanra tényleges kíváncsisággal. Érdekli, hogy mi járhat Chris fejében.

- Látod az eget?

- Látom.

- Milyen színű?

- Narancsos. Talán kicsit rózsaszín.

- Na, amíg nem mozdul a forgalom, figyeld a színeket. A naplementék mindenhonnan, mindig nagyon szépek. Még a legrosszabb napok végén is. Én például most is azzal vidítgatom magam, hogy ha még nem is vagy itt, de úton vagy, most pedig ugyanazt az alkonyt csodálod, mint én.

Aztán percekig csak némán várják, hogy a Nap lebukjon a horizont mögött. Nem szólalnak meg. Jisung talán még a dudálásokat sem hallja. A vonalat viszont nem bontják, mert hiába nem beszélnek, és hiába nincsenek egy légtérbe, mégis együtt élvezik ki ezeket a szekundumokat.

A Nap végül eltűnik, a kocsisor pedig elindul.