Lassan lépkedek. Talpamat fűszálak simogatják. Fakó lelkem cseppfolyóssá válva csorgott le a földre. Gázolok benne tovább. Most minden érzésem kívülről mászik a testemen. Kitárulkoztam. Csupasz lettem, a belső, dédelgetett érzéseim, álmaim nélkül. Ijesztő. Minden él körülöttem, csak én vagyok legbelül egy kicsit halott. Egy kicsit üres. De nem fáj. Talán néha üressé kell válnunk ahhoz, hogy értékelni tudjuk azokat a pillanatokat, amikor nem vagyunk azok. Jó érzés megtisztulni. Jó hallgatni a csendet magamban. Az üregben, ahol a szívem dobog. Elmémben is leülepedett a sok gondolat. Már nem kavarognak bennem őrült viharként, most csend van. Talán félnem kellene, félnem ettől a halotti csendtől, mert ennek a csendnek is súlya van. De én most súlytalan vagyok. Mintha lebegnék a mindenségben. Csak a lábam alatt zizegő fűszálak emlékeztetnek arra, hogy még a Földön járok.
A szél sem fúj. Szélcsend van. Bennem is, és körülöttem is. Kívül mégis élő ez a csend, és jó hallgatni, mert még emlékszem, milyen volt az, amikor én is éltem. Nem haltam meg – még nem. Csak szünetet tartok. Most olyan félállapotban lebegek valahol, a végtelenben. A lét és a nemlét határán. Innen még bármelyik irányba zuhanhatok. És egy kis részem talán reméli, hogy az élet lesz az. Élni nehezebb, az igaz, ám a maga módján kellemesebb is. Meghalni könnyű... Meghalni bármikor lehet. Élni nem.
És én élni szeretnék. De most még nem... Csak eddig a néhány percig még nem. Csak létezni szeretnék. Lélegezni. Az kevésbé nehéz.
Tovább lépkedek. Mosolygok. Egyszer majd újra életben leszek.

. . . . .

(Ez... nem tudom, mi. Novellának talán túl rövid, de... csak úgy kijött belőlem.)