Némán rohantam végig a sötét, kihalt utcában. Zaklatott lépteim ütemes kopogása volt talán az egyetlen hang, amely kívülről körülvett. A néma, néma csend gonddal, fájdalommal volt terhes, és teljes ellentétben állt belső, üvöltő gondolataimmal, amelyek belülről marcangoltak, s úgy éreztem, szép lassan megfulladok a hálójukban.
  Remegve, nagyot lélegeztem, holott tüdőm elszorult, s éreztem, amint a csípős könnyek elöntik a szemem. Elindultam hát a lejtőn, azon a lejtőn, amelyen nincs megállás. Úgy éreztem, minden egyes pillanatban újra és újra meghalok, hallani véltem a szívem törött üvegdarabjait a lépteim alatt.
  Nem tudtam, mikor kezdtem el zokogni, ám a vállam rázkódott, nehezen lélegeztem, s azt kívántam, bárcsak belefulladnék a könnyeimbe. Fájt, úgy fájt, mint talán még soha, mélyről, belülről égetett ez a fájdalom, s legszívesebben ordítottam volna. Megálltam, lábaim remegtek, nem bírtak már el — lerogytam a földre, akár egy élettelen test. Belülről talán az is voltam. Bámultam magam elé, nem mintha a sötétségtől és a könnyeim fátyolán át bármit is képes lettem volna felfogni.
– Miért? – suttogtam elfulladó zokogással. – Miért...?
  Kérdésem ott függött a levegőben, megválaszolatlanul, a nyomasztó csend búrájában. Aztán feltámadt a szél, elsodorta magával, s a hajamat cibálta. Azt kívántam, bár felkapna engem is, és elvinne magával messzire, ahol soha, senki nem találhat rám. Halványan világított a hold, s ezüstös fénye, amely máskor balzsamként hatott sebzett lelkemre, most hideg, idegen, fémes csillogás volt.
  Egyedül, egyes-egyedül voltam, csak én, és a nagy semmi – s a földre rogyva zokogtam, hangos, kusza gondolataim tombolva akartak kitörni belőlem.
  Egy napja még minden rendben volt; egy napja még egyben volt a tökéletesen felépített kis világom – és lám, most alapjaiban rengették meg, amelytől az egész összeomlott, akár egy régi téglaház. És én alá szorultam; úgy éreztem, megfulladok, s tudtam, talán örökre meghalok ott, egyedül, mert senki nem talál rám. Miért, miért kellett mindennek összetörnie? Miért veszítek el egy nap alatt mindent, ami valaha is számított? Talán így volt megírva valahol, fent, a Nagy Könyvben. Talán mind szenvedésre lettünk teremtve. Talán megérdemeltem... és talán soha nem érdemeltem meg azt, amim eddig volt.
  Bénult testtel, vérző lélekkel, szívem törött szilánkjai közt térdepelve megváltásként ért a váratlanul felvillanó, éles fény, amely hirtelen elvakított. Fékcsikorgás... erős, furcsa fájdalom, amely egyetlen pillanat alatt végigcikázott a testemen...
Kialudtak a fények. Csend lett, ismét néma csend.
  Elapadtak a könnyeim.

_ _ _

(Three Days Grace - Tell me why)