Megfakultam. Az első gondolatom ez volt, amikor belepillantottam a tükörbe. Sápadtabbá festette az arcomat az élet, tompaságot csempészett a szemem csillogásába, ürességet a mosolyomba. Már nem az vagyok, aki voltam.
  Sőt, egyáltalán voltam én valaha bárki is?
  Emlékszem, amikor az első randevúnkon vörös rózsát hoztál nekem. Azzal a mosollyal nyomtad a kezembe a csokrot, amit azóta sem tudtam elfeledni, s soha nem is leszek képes, azt hiszem.
  De azok a rózsák halottak voltak. Megölték őket, csak azért, hogy aztán ideig-óráig majd díszként tündökölhessenek. Hamis ragyogás lengte körül őket. Tökéletesek voltak, illatosak, csodálatosak. De halottak.
  Talán én is közéjük tartozom. Talán én is egy halott rózsa vagyok, vagy legalábbis utánad az lettem. De akkor ezt még nem tudtam, és te sem, mert azt hiszem, akkor még nagyon is életben voltam. Csak később öltél meg. Később metszettél el keresztbe, akár a virágárus azokat a rózsákat, miután szépen lefejtetted a védelmező tüskéimet, és védtelenné, sebezhetővé váltam előtted – csak azért, hogy aztán leszaggasd lelkem virágait, majd mosolyogva az arcomba dobd őket, és azt hazudd, hogy még életben vagyok.
  Tudod, ennél még az is jobb lett volna, ha csak egyetlen levelet hagysz magad után, mielőtt lelépsz. Mert gyűlöltem azt a mosolyt, azt a megbocsátást remélő – sőt, elváró – mosolyt, amivel elém álltál, és azt mondtad, sajnálod, de vége. Ó, igen, azt az átkozott, "ugyan már, nincsen semmi baj, hisz tudhattad volna, hogy úgysem tudok örökké megállapodni nálad!"-mosoly.
  Akkor összetörtem. A házam üres, kongó folyosójának közepére roskadva sírtam, és üvöltöttem, mert gyűlöltelek téged, de talán a hiányérzetet, azt a betöltetlen űrt, ami utánad maradt, még annál is jobban.
  De tudod, az egyetlen, amit a mai napig nem tudok megbocsátani neked, az az, hogy arra késztettél, hogy önmagamat is gyűlöljem. Mostanra már tudom, hogy egyetlen személy sem érdemes arra, hogy megutáljunk magunkat miatta. Talán ezért még hálás is lehetek neked, amiért ezt megtanítottad. De ez az érzés még régebbre nyúlik vissza... Már azelőtt elhintetted bennem az önbizalomhiány, az önutálat, s önmagam megkérdőjelezésének magvait, mielőtt vigyorogva kisétáltál volna az életemből. Azt éreztetted velem, hogy nem vagyok elég. Sosem vagyok elég. Csak egy nő vagyok, aki arra született, hogy beleszeressen egy férfiba, s akinek ezzel be is teljesült az életcélja, a létének értelme. És hogy nagyon hálás lehetek neked, amiért ez a te személyedben történt meg.
  Ó, Istenem, most, ahogy a tükör előtt állva ebbe ismét belegondolok, nem bírom ki, hogy el ne nevessem magam. Őszinte, jóízű, ám egyúttal mégis kétségbeesett és keserű nevetés ez. Olyan, amilyenné utánad vált a nevetésem. Még a legvidámabb kacajom mögött is ott húzódik egy árnyék – nem a szomorúság, nem a csalódás, a fájdalom árnyéka, ó, nem. Azért ne örülj, nem bírtál engem így tönkretenni. Csak épp a bölcsesség, a tapasztalat keserédes árnyéka.
Azt hiszem, nem te kellettél ahhoz, hogy megtaláljam önmagam, hanem a hiányod. Csakhogy be kell vallanom, egy kicsit még most is kételkedem. Nem tudom, hogy valójában ki is vagyok én; hogy az ember, akivé váltam, egy új énem-e, vagy épp mindig is bennem lakott.
  De hát mit számít? Akárki is vagyok én, ilyen vagyok, ilyenné váltam, ilyenné lettem. Voltam, aki voltam, és leszek, aki leszek – én nem tehetek mást, mint hogy megtanulom szeretni ezt az ént.
  Halványan, bágyadtan rámosolyogtam a tükörképemre, ám ez az erőtlen mosoly valahol mélyen, legbelül mégiscsak egyfajta láthatatlan erőt sejttetett.
  Erős vagyok. Igen, erős vagyok, és tudod, miért? Mert az tett erőssé, hogy mertem gyengének lenni. És bátor is vagyok, igen, jól sejted: azáltal váltam bátorrá, hogy megengedtem magamnak a rettegést.
  A családom nagyon odavolt érted. Valósággal körülrajongott téged. És te élvezted, ó, de még mennyire élvezted a figyelmüket, azt az áhítattal telt szeretetet, amellyel hozzád viszonyultak – minden bizonnyal hízelgett az egódnak. És ők valóban nagyon boldogok voltak, amiért "megtaláltam az igazit", és irigyeltek is, amiért "ennyire szerencsés nő vagyok". És én ezt akkor nem kérdőjeleztem meg.
  De ma már igen. Valóban szerencséssé tesz egy nőt az, ha talál egy elbűvölő férfit? Valamiféle áldás ez, amihez merő véletlenségből jutott hozzá, anélkül, hogy ki kellett volna érdemelnie? És ha nem talál magának ilyet, akkor tényleg szerencsétlen? Emlékszem, hogy sok embernek a környezetemben megnőtt a tisztelete irántam, miután bemutattalak nekik téged. Jobban kezdtek figyelni rám, jobban megbecsültek.
  Hát tényleg ez kellett hozzá? Találnom kellett egy férfit, egy partnert, mert anélkül kevésbé voltam értékes?
  Gúnyosan felhorkantam, és a fejemet csóváltam. Higgye csak ezt az, aki ebben akar hinni. Aki ahelyett, hogy önmagát próbálná megtalálni, egy másik felet keres, aki majd önmaga helyett is szereti őt. De annak, aki esetleg hallgat rám, megsúgom: ez lehetetlen. Önmagad szeretetét senki nem tudja pótolni. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg.
  Aztán amikor elhagytál, mindenkinek leesett az álla. S hát, nos, amikor azokat soroltam, amiket kiváltott belőlem ez a szakítás, egy dolgot kifelejtettem. A büszkeségemet. Szegény, elnyomott kis büszkeségemet, akit igaz, hogy te elfojtottál bennem a kapcsolatunk alatt, de azért mélyen, legbelül még mindig ott rejtőzött bennem. Ezzel a húzásoddal alaposan megtépáztad őt. Úgy éreztem, nem vagyok képes többé a családtagjaim, az ismerőseim szemébe nézni. Az egyetlen biztos pont az életemben, akiért ők is úgy odavoltak, egyszer csak fogta magát és eltűnt. Megszűnt ezzel nemcsak az a hamis biztonságérzet, amit bebeszéltem magamnak, de egyúttal az emberek nagy tisztelete is irántam. Csak sajnálat maradt. Sajnálat, pedig, ó, hogy gyűlöltem én már akkor is, hogyha sajnálnak!
  Hetekig csak vegetáltam. Élőhalottként jártam-keltem a házamban, hol zokogtam, hol csak érzéketlenül léteztem, vakon mindenre és mindenkire.
  De aztán valamiért elegem lett ebből. A remeteéletből, önmagam emésztéséből, az önsajnálatból és önutálatból. Lassacskán elkezdtem visszaszivárogni az életbe és egyúttal a köztudatba. Mindazt az elképesztő, láthatatlan energiát, amit a fájdalom és a csalódás felszabadított bennem, a munkámba fektettem. Egyre több ember elismert engem a munkakörnyezetemben, majd a családomban is – és ez most más volt, mert ezt az elismerést nem te, nem egy másik személy, hanem én magam váltottam ki. De mégsem ez volt a legszebb az egészben: nem, az egészben az volt a legszebb, hogy egy idő után már nem is vágytam mások elismerésére. Büszke voltam önmagamra, ezért nem volt szükség arra, hogy mások, kívülről erősítsenek meg.
  A családom, főképp a távolabbi rokonaim, de kollégáim, az ismerőseim is folyamatosan kérdezgetnek, mikor megyek férjhez. Van-e már valaki az életemben, mikor jegyeznek el, mikor házasodok meg.
  Én pedig ezen már csak mosolygok. Eltelt négy év. Harmincéves vagyok. Egyedülálló, és azt hiszem, a magam módján még boldog is.
  De ez még nem minden. Valamiért furcsa, mélyen burjánzó jókedv kezdett szétterjedni bennem, miközben a tükörhöz közelebb hajolva megigazítottam a rúzsomat. Aztán hátrébb léptem, és megszemléltem a tükörképem – az elegáns szabású fekete kosztümöm, a vállamra omló szőke hajam. A sápadt, keserédesen mosolygó arcomat. De valami mégis megváltozott: már kevesebb ürességet láttam a szemeimben, a mosolyomban. Talán mégis újra életben vagyok?
  Nos, igen, ez ugyanis még tényleg nem minden. Harmincéves vagyok, egyedülálló és boldog, az addig rendben... de egyúttal a vállalatunk valaha volt legfiatalabb vezérigazgatója is; mi több, az első női vezérigazgató a vállalatnál.
  És ez most az én estém lesz. Még szélesebbé vált a mosolyom. Látod? Hát ez lett belőlem. Abból a bizonytalan lányból, akivel elhitetted, hogy gyenge, hogy nélküled egy senki, mostanra vezérigazgató lett. És mindössze hat évébe került, na meg egy keserű csalódásába, ami az elmúlt négy évben keményebb munkára sarkallta. Tudod, mit gondolok? Azt, hogy ha valamiért, hát ezért igazán megérte minden, ami korábban történt.
  Hamarosan ki fogok lépni ebből a mosdóból, végig fogok sétálni egy folyosón, majd belépek egy díszterembe, ahol az estélyen engem fognak ünnepelni. Pezsgőspoharak koccannak majd össze, öltönyök és selyemruhák suhognak majd, halk morajlás és zene tölti majd be a termet. Amint be fogok lépni a terembe, és végigsétálok, egyenes háttal, az államat felszegve, jópár középkorú férfi felvonja majd a szemöldökét, és azt gondolja magában, mit keres itt ez a nő. Vezérigazgató... na de egy nő? A testvérvállalatunk idegen, meghívott tagjai majd odamennek hozzám kedvesen gratulálni, és valamelyikük biztosan meg fogja kérdezni, hogy férjnél vagyok-e.
  És én a legszélesebb mosolyommal fogok nekik nemmel felelni. A legszélesebb mosollyal fordulok mindenki felé – azok felé is, akik tisztelnek és felnéznek rám, és azok felé is, akik nem értik, hogy mégis mi a fenét keresek ott.
  A te emlékedet pedig továbbra is őrizgetem. Aki azt mondja, nem lehet elfeledni a szerelmet, annak igaza van. Na de miért kéne egyáltalán? Én nem akarlak elfelejteni. Én emlékezni akarok. Mert csak így fogom örökké tudni, hogy milyen hosszú és nehéz kellett végigjárnom ahhoz, hogy most itt legyek.
  Szóval tudod mit? Köszönöm. És ezzel elég időt és gondolatot is fecséreltem rád.
  Ez most az én estém. Az enyém.
  Azon az első találkozásunkon halott rózsákat adtál nekem. Aztán egy halott rózsává tettél engem is.
  De ma? Ma igenis egy élő, tündöklő rózsa vagyok, és mostantól mindig is az leszek.