Janice nem szerette a földimogyorót. Felsóhajtott, majd a tálkába nyúlt, hogy kivegyen újabb pár darabot, és szórakozottan a szájába tömje őket.
Nevetés.
Nevetés vette őt körül. Beszélgetés, vidámság, feloldódott hangulat. Janice nem érezte magát feloldódva. Mármint a kifejezés ilyenkor használt értelmében nem. Inkább úgy érezte, mintha szó szerint feloldódna egy adag folyadékban, melybe mint apró alumíniumdarabot dobták bele. Abba a keserű savba, amelyet magánynak hívnak. Lassan feloldotta mindenét, elfolyósítatta lelkét, s belső szerveit.
  Még egy mogyorót a szájába vett. Hallgatta a ropogását; visszhangzott a csendben, mely az elméjében honolt.
  Beszélgetések kereszttüzében ült – egy kicsit rádöbbent, milyen érzés lehet a raboknak közvetlenül a kivégzésük előtt... Úgy érezte, folyamatos lövések dördülnek körülötte, s a lövedékek egyenként hatolnak át rajta. Mégis nyugodt volt. Tudta, hogy ez olyan, mint a halál... de aki már ilyen sokszor meghalt, többé nem fél tőle.
Valaki szólt hozzá. Felnézett, bele a fakó érdektelenséggel átitatott szemekbe, halkan elhadarta a választ, s a tekintet már rebbent is tovább róla. Már nem fájt. Nem fájt jelentéktelennek lenni. Megszokta, s most csak mosolygott magában. Az emberek látják, de nem veszik észre. S hogy ezen mi mosolyognivaló van? Semmi. Pont ezen mosolygott, de persze csak magában, a lelke legmélyén. Ó, az ő halovány, megfakult lelke, melyet a tapasztalat és keserűség ötvözte áthatolhatatlan páncél védett. Már nem tudott vérezni – nem, amíg egy rést nem talál valaki a páncélzaton, s tőrét ott nem szúrja bele. De... akkor mi ez az apró, szúró fájdalom, mely mégis ott van a lelke mélyén? Félt. Féltette a lelkét. Egyedül az életét nem féltette – mit féltsen rajta, ha egy kicsit máris elveszítette?
  Igaz az, hogy társaságban a legmagányosabb az ember. Olyan tapasztalat ez, mely Janice egész életfelfogását meghatározta.
  Jól vagyok – jelentette ki magában. Miért? Miért akarja meggyőzni magát, s legfőképpen miről? Hogy él még? Hogy nem veszett oda még teljesen a méregcseppekkel átitatott lelke? Megremegett. Nem lehet gyenge. Újra földimogyoróért nyúlt; egy apró, elvétett mozdulat, egy rezzenés, s a tálka máris felborult. A rá szegeződő tekintetek ellenére nyugodt volt. Olyasmi hűvös nyugalom volt ez, amely képes magasról tenni arra, hogy épp mákdarálóként őrlik fel őt a pillantások. Már így is apró darabokban van. Nem mindegy, hogy ezek a darabok mekkorák?
  Mosolygott. Felállította a tálkát, összeszedte a mogyorószemeket, a keserűség szétterjedt az egész lényében, de még mindig mosolygott.
  Nem szerette a földimogyorót.

_ _ _ _

(Sum 41 - Goddamn I'm dead again)