A földön térdelek. Mellettem régi gramofon, az a fura, nagy fekete lemez, amely nagyanyáink korának kedvelt újítása volt, amelyre megannyi titkos randevún lejtettek keringőt a párok, amely belengte egykor a szobákat. Néha meg-megreccsent, hiába, az idő az, ami mindig legyőz mindent. Hiába nyersz is csatát, a háborút örökké az idő fogja megnyerni.
Régi, különös, átszellemült csend telepedett a szobára. Lehunyom a szemem egy pillanatra, majd nagyot sóhajtva ismét kinyitom, és az előttem felhalmozott dobozokra szegezem. A nagyszüleim régi holmijai. A szemem kiszúr egy megfakult fényképet - érte nyúlok, és akár valami törékeny értéket, óvatosan megforgatom a kezemben. A nagyszüleim azok, fiatalon, és úgy tűnik, boldogan. A nagyapám átkarolja a nagyanyámat, aki a saját, domborodó hasán nyugtatja kezét. Mosolyognak. Én is elmosolyodok. Anya az a hasában, fut át rajtam a gondolat, és olyan boldogság járja át a lelkem, mintha az ő izgatott várakozásuk közepébe csöppentem volna.
Azok a fránya könnyek, hát nem bírnak magukkal. Lassan csorognak végig az arcomon. Remegő sóhaj hagyja el az ajkaim.
- Miért mentetek el? - kérdezem halkan, bele a szoba csendjébe, amellyel tökéletes szinkronban áll a régi lemezlejátszó tompa, átszellemült hangja. Valami lassú, régi dal.
Visszagondolok a csillogó szemekre, az öregként is ragyogó mosolyokra, a kedves hangjukra, ráncosodó kezekre, amelyekkel a legutolsó pillanatig is szorították egymásét. Ha nem ismerném a nagyszüleimet, talán nem is hinnék a szerelem rendíthetetlen erejében. S talán most sem teljesen - a hajdani szerelmet a mindenen áthidaló szeretet tette erős, átvághatatlan kötelékké kettejük között.
Elmentek... Együtt mentek el.
Rám maradt a feladat, úgy fél év múltán, hogy rendberakjam a sok holmit, amik maguk után hagytak.
A könnyeimet nyelve pakolászom. Kezeim szorgosan járnak, ám a gondolataim ismét a múltba veszve kalandoznak.
Számukra a jelen volt a jövő, és a múlt volt a jelen. Ám az eltérő generációnk sosem jelentett áthidalhatatlan különbséget köztük és egy szem unokájuk között.
Pótszüleim voltak. Megértettek, és én megértettem őket; gondoskodtak rólam, és én gondoskodtam róluk; szerettek, és én is szerettem őket.
És a legutóbbi az, amelynél nem is szabadna múlt időt használnom. Mindig fog tartani ez a szeretet - örökké, a síron is túl. S ha már belőlem is csak halvány emlékfoszlány marad csupán, hát majd az emlékfoszlányink tovább szeretik egymást.

_____

(Máté Péter - Most élsz)

--

(a zenét persze nem engedi berakni.🙄 Love you, Wattpad.)