Tekintete lassan siklott végig a szemei előtt elterülő meseszerű tájon.
  Felsóhajtott. Milyen gyönyörű is a birtok a maga tavaszias ragyogásában; az aranybarnán összeolvadó szántóföldek, az üde, zöldellő legelők, a gyönyörű, sudár jegenyefák, melyek védelmező sort alkotva kísérik végig az ezüst szalagként csillámló, békés patakot.
  És az ő lelkét mégis a bizonytalanság és az aggodalom nehéz béklyói tartják fogva, elviselhetetlen súlyként nehezedve rá.
  Lelki szemei előtt felsejlett egy arc – egy nyílt, barátságos tekintetű arc, meleg barna szemekkel, amint szívből jövő, szerető mosollyal pillant rá.
– Ó, merre jársz, kedvesem... – suttogta maga elé alig hallhatóan. – Mondd, merre jársz?
Élsz-e, halsz-e...? – folytatta gondolatban, fájón sajgó lélekkel. – Tested vajon immár a poros földön hever, véresen, megtaposva, elfeledve? Vagy életben vagy, s hevesen dobogó szívvel ragadsz puskát a kezedbe, hogy azzal ártatlan életeket ölj, csak azért, hogy a sajátodat védd?
– Ó, a háború... – sóhajtott fel, s elgyötört sóhaja sírásba fulladt. Nem bírt parancsolni a szemét elöntő könnyeinek, melyek oly hűséges, visszatérő társai voltak az elmúlt hónapokban. – Miért...? Mi értelme van? – kérdezte halk, remegő hangon attól a feketerigótól, aki épp az imént szállt le elé a tornácra.
Érdeklődő szemeivel furcsán vizslatta a megtört nőt. Az lassan, szívszorítóan elmosolyodott.
– Lám, te szabad vagy; nyugodtan röpködsz, kertről kertre, rovarokat és férgeket keresve; aztán párt találsz, fészket raksz, gondozod a fiókáid... de aztán elmúlsz. Úgy, hogy nem csináltál az életedben semmi fontosat, semmi érdemlegeset. Elégedett vagy te ezzel? – A rigó meredten figyelte a halkan, lágyan beszélő emberi lényt. Ez nem zavarja el őt. Ez nem akar közelebb férkőzni hozzá, és nem akarja megérinteni őt. Ez csak áll, furcsán fénylő, nedves szemekkel, és beszél hozzá. – De mégis van küldetésed... még neked is. Hogy továbbadd az életet. Fiókákat nevelj, etesd őket, gondoskodj róluk, míg elég nagyok nem lesznek ahhoz, hogy kirepüljenek a biztonságos családi fészekből. Ez a te léted értelme. Fenntartani a fajodat. Ám mi, emberek, elvileg többre lennénk hivatottak. De nem arra, hogy öljük, pusztítsuk egymást, és magunk körül mindent, igaz? És mégis, mit csinálunk? Éppen ezt. Háborúzunk. Folyton. Ártatlan öl ártatlant, csupán azért, mert a felsőbb hatalmak ezt kívánják. Aki nem ott hull el a csatamezőn, az is úgy jön haza, hogy nem csak testi veszteségei, hanem a lelkében is súlyos sebei vannak. Szerinted van ennek értelme, kis rigóm? – kérdezte elfúló hangon, könnyes szemmel, s a fejét csóválta. A rigó látszólag nem tudta, mit feleljen. Fejét oldalra fordította, és egyre érdeklődőbben vizsgálgatta a szelíd, lágy hangú emberi példányt, kinek kifejező, mélykék szemeiből patakként csordogáltak a könnyek.
  A nő lepillantott, és kezével megérintette a saját gömbölyödő hasát, mely tagadhatatlan jele volt a közelgő boldogságának.
- Mi van, ha ő már sohasem láthatja a születendő gyermekét...? – kérdezte halkan, remegve. Apró mocorgást észlelt a méhében; elakadt a lélegzete, szíve nagyot dobbant. – Nem nőhet fel apa nélkül... – suttogta. Tekintetét lassan felemelte, és újra a feketerigóra nézett. – Kérlek, ígérd meg nekem, hogy te sohasem hagyod el a családodat semmiért. Bármerre is vezet utad, térj vissza hozzájuk...! Légy okosabb, mint az emberek.
  A madár eltűnődve, oldalra billentett fejjel nézegette őt. Majd, mintha csak az ő tanácsát akarná megfogadni, hirtelen felröppent.
Ő némán, könnyes szemekkel nézett utána, s figyelte, amint apró, fekete foltként eltűnik a fák lombjai között.
  Nemsokára halk, andalító madárdal hangzott fel a közelből, mintha a drága kis állat őt vigasztalná.
  Bensőjébe a metsző félelem és aggályok közé furcsa, reményteli melegség férkőzött.
Talán van még remény... talán nem szabad feladnom. – Megérintette a hasát. – Nem... azt hiszem, tényleg nem szabad. Edward sem akarná, hogy feladjam.
  Szemeiben újra gyülekezni kezdtek a forró könnyek, elhomályosítva előtte a mesebeli tájat. Lassan csorogtak végig sápatag, aggodalom övezte szép arcán.
  Nem tudta, valaha lesz-e még alkalma a férjével kettesben állni az erkélyen, csodálva a birtok szépségét, gyermekükkel kézenfogva – úgy, ahogy azt már magában oly sokszor elképzelte.
Tüdejéből mély, reszketeg sóhaj tört fel. Könnyes szemét lehunyta egy pillanatra, majd ellépett a tornáctól.
  A kis rigó töretlenül énekelt. Az élet szépségéről, a reményről, a családról szólhatott – talán a saját családjának dalolt, de talán egyben neki is. Biztatta, hogy tartson ki. Hogy lesz még jobb is... Hogy lesz még olyan, mint régen.
  Az édes madárdal még akkor is a fülében csengett, mikor kinyitotta az ajtót, és belépett a ház melegébe.