Fogod a kezem. Ujjaid kecsesen ölelik gyenge kézfejem, ezzel erőt adsz nekem. Sétálunk a parton, lassú lépéseink sorozata következik hosszú másodpercek eltelte közben. Csend van, óriási hangtalanság. Se autók zöreje, se metró, se semmmilyen nagyvárosi dolog. A patak halk zúgása, és lépteink zaja alatt tisztán hallom a lélegzésed, ki, majd be.

Megállsz, és szembe fordulsz velem. Kezedben egy szál rózsa, gyönyörű, vörös, mint a romantikus filmekben. Azokban a jelenetekben szokták alkalmazni a hatását, ahol az ember elsírja magát, olyan boldog minden szereplő.

Szemedre nézek. Lehető leghatalmasabb figyelmemmel követem apró ráncaid, amelyekből összeáll az arckifejezésed, a mosolyod. Kicsiny részletekben látom az arcod. Világosbarna hajad fürtjei árnyékot vetítenek a homlokod bal oldalára, ez majdnem a szemedig húzódik. Visszatekintek a kék szivárványhártyádra, tekinteted megőrjíti a lelkem. Felemelkedik a szívem a torkomig, és ez drogként emészti a testem.

Szarkalábak díszítik halántékodat, ettől látszol olyan tökéletesnek, meg persze a holdacskától, amely csak a jobb oldalon ékesít téged. Elfojtott mosolyodnak csak a fele látszik, de tudom, benned megvan az egésze.

Fejed közelebb billented hozzám, és a rózsát közénk emeled. Néhány centiméter választ csak el tőled, ahol a rózsa nyugszik pár pillanatig. Mert megfogom, közben végigsimítok a karodon, majd magam mellé engedem a kezem a virágot szorítva.

- Nem folytathatod így - mondod.

- Miért nem? – úgy csinálok, mintha fogalmam se lenne róla, mit akarsz közölni velem.

Olyan racionális vagy, de tudom, hogy a lelked mélyén hiszel a tökéletes pillanatban. Ez egy olyan pillanat addig, amíg bele nem rondítasz.

- Mert te is ember vagy. Nem vagy képes ennyi mindent elviselni, ezt te is tudod.

Fontos, hogy az eszedbe vésd, én tudom, hogy igazad van. Mégsem érdekel, hogy tönkre teszem az életem, hiszen máskülönben értelme se lenne a napjaimnak. Ezt pedig te nagyon jól tudod.

- De nem baj, mert megéri – nem akarok veszekedni veled, most olyan kellemes volt minden. Végre.

- Nem éri meg! - felemeled a hangod, de közben mégis gyengéd vagy. Nem ijedek meg, inkább elszomorodok egy kicsit.

-De. Mert nem volt búcsú, csak minden szertefoszlott. Ha lett volna, most nem érezném magam ennyire széttörtnek.

Ekkor még közelebb jössz, és megcsókolsz. Beleremeg a lábam is, szeretném, ha ez örökre tartana. Vagy ha minden este így tudnék elaludni, pillangókkal a gyomromban. Vagy, ha ezt álmodnám minden éjjel, utána pedig mindig erre kelnék fel. Azonban képtelen vagyok befolyásolni az álmaimat.

Elkezd esni az eső, hallom, hogy a köveken kopog. Úgy törik a csendet, mint bennem szívem szilánkjai. Csontjaimba vájódva koppannak nagyokat, s minden kis zörejjel egyre gyengébb és fájdalmasabb leszek.

- Akkor ez lesz a búcsú - mondod. Összeszorul a szívem, holott tudtam, hogy egyszer majd elkövetkezik ez is. Ha nem történne meg, nem is tudom, mi lenne velem. Talán meg is őrülnék.

Eltávolodsz, egyre messzebb látlak. Nem tudok elindulni utánad, valami visszatart, mert nem mozdul a lábam. Becsukom a szemem, s mikor kinyitom ismét, már nem veled vagyok.

Nem hallom a patakot, nem esik az eső. Arcom könnyekkel áztatott, a szád izét már nem érzem. De a kezemben még mindig a rózsát szorítom, az egyetlen dolgot, amit megőrizhettem. Előretekintek, a kőtömbre, amin a neved áll, s az, "Élt: 23 évet". A sírod őrzöm. Hetek óta, minden nap itt vagyok, órák hosszán át figyelem. Azóta, hogy beléd hajtott a kamion. Nem tudtál elbúcsúzni akkor, s ez csak egy illúzió volt, amit magamnak kellett kreálnom. De tudom, hogy figyelsz. Tudom, hogy olvasod.

A rózsád lapok közt fog pihenni a kedvenc könyvedben, az éjjeli szekrényere teszem, s mellette hajtom majd álomra a fejem. Onnan vigyázhatsz rám, őrizheted az álmom, mert hiszem, s tudom, a rózsa a te lelked.