Várom a vonatot, ülök a peronon, lábam lóbálom, és mélyen szívom be az orromon a levegőtömeget, megfordítom a tüdőmben, s sóhajtva engedem ki. A Te vonatod várom.

Tudom, hogy jönni fogsz, hisz mindig ezzel érkezel. Cipeled magad után hatalmas sporttáskád, benne a heti holmiddal. Nem kémkedek Utánad, kukkolok, vagy bármi más, egyszerűen csak vagyok. Ne érstd félre! Megteremtem a lehetőséget, hogy hozzám szólj, hisz oly régen nem tetted. Évek óta. Azóta, hogy útjaink elváltak alsóban. Azonban most újra összehozott az élet, újra idegenek vagyunk. Ha egyszer egyikőnk megszólalna, fellobbanna egy emlék és folytathatnánk, ahol abbahagytuk. Akkor még fiatalok voltunk a szerelemre, mára megértünk hozzá. Talán elfelejtettél, de én azóta is várok Rád. Éveken át kerestelek mindenhol, mintha esélyes lett volna, hogy pont ott bukkansz fel. Ismét egy városba kerültünk, sőt, egy iskolába, és ez a sors ajándéka volt felénk.

Sóvárogva figyelem a síneket, emberek százai állnak mellette, de ők csak a vonatot várják. Én vagyok itt az egyetlen, aki hetek óta, minden vasárnap pontban háromkor kijön, és nem száll fel a 15:30-kor befutó gőzösre.

Még hosszú perceket kell várnom, hogy újra lássalak, addig is nyugodt vagyok, gombócot érzek a torkomban. Olyan, mint egy odaszorult pingpong-labda, úgy érzem, elszorítja a hangszálaimat, és a vér szállítását megakadályozza az agyamba. Megnémulok és lebénulok egyszerre, mégis pihentető, idilli lebegésben vagyok.

Megszólal a hangosbemondó. Egy géphang csendül, női, ő teremt csendet az emberek között. Azt mondja, a vonatod hamarabb fut be.

Bámulhatom a sínek közé nőtt árva gazvirágot, amely pompásan érzi magát ott. Áthajtanak rajta a vasparipák, de túléli a csapásokat.

Tekintetem ezután egy anyára irányul, gyermeke másodikas lehet. Annyik voltunk mi is, mikor elszakított az élet. Már nem is emlékszem, miért mentél el. Talán nem is számít most, csak az, hogy ma itt leszel.

Már csak öt perc, és nézhetlek. Megérkezel, és újra nézhetem, hogyan hagysz itt ismét. Minden alkalommal ez vár rám. Itt maradok egyedül, s nem moccanok. Mindig lesokkol, hogy elmész. Mindig elidőzöm itt, figyelem a síneket, mint érkezésed előtt. Aztán hazaballagok. Otthon már semmi értelmes nem jut eszembe. Tudom, így lesz ez most is. Miért vagyok itt? Miért rostoklok itt minden vasárnap délután, mikor annyi sok mással lefoglalhatnám magam? Mert nem bírok a lényemmel. Megőrülök a pillantásodért, de Te ezt nem tudod. Nem is sejted, hogy én várok Rád. Vagy mégis? Nem akarsz engem? Gyötörnek a gondolatok, kétségek verődnek a fejembe. Ám én is odamehetnék Hozzád.

-Roy, te vagy az? Ezer éve nem láttalak! Minden rendben veled?

Félek. Félek attól, hogy nem ismersz fel. Már borzongok a gondolattól is, hogy legszívesebben átnéznél rajtam. Elvégre nyolc év alatt sokat változtunk mindketten, ez nem vitás. Talán egy bunkó lett Belőled. Nem tudhatok semmit. Idegen vagyok.

Hallom érkezésed hangját. A kerekek suhognak, egyre hangosabban és lassabban. Megjelenik a mozdony, megáll. Kínyílnak az ajtók, és megkezdődik a le- és felszállás. Minden embert jól megnézek, szememmel áttúrok mindent. Megtalállak. Hozod a sporttáskád. Hajadban megcsillan a nap, majd világosbarna árnyatatú fürtjeid tovatűnnek Veled. Pólód a mellkasodra feszül, idomaid kidomborulnak alóla. Elmélyülten szuggerállak, és akkor idetekintesz. Szívem dobban. Kihagy egy ütemet utána. Zöldeskék szemeid elolvasztanak, mint mikró a vajat. Erre fordulsz, elindulsz felém. Ideintesz, s mosolyogsz közben. A gombóc a torkomban feloldódni kezd, ahogy közeledsz. Felállok, és én is Feléd indulok. Visz a lebegés, leblokkolja az agyam a logikát.

-Rachel? – kérdezed. Hát megismertél!

-Roy, rég láttalak – amint megszólalok, kebledre ölelsz. Érzem a szíved dobbanásait, a parfümöd bársonyos illatát, amitől valamilyen hormon megemelkedik bennem. Az endorfin. Nem tudom, mennyire vagy idegen, nem számít. Itt vagy. Nekem vagy itt. Itt leszel sokáig.