Állunk a ház előtt. Hosszú, eseménydús este volt a mai, azt akartam, hogy sose legyen vége. Sosem akartam elbúcsúzni. Most sem akarok. Mindjárt tíz harminc, akkorra kell hazaérnem. Gyorsan nyomunk egymás arcára egy puszit, aztán előhúzom a telefont a zsebemből. Tíz huszonkilenc. Érzem a pillantásod a kijelzőn.

-Még egy ölelés belefér, nem? – ejted ki lágyan. Elmosolyodok, a szívem nagyot dobban.

-Persze.

Magadhoz szorítasz, mint még soha, és csak állunk ott, hosszú másodpercek telnek el. Öröknek hat a pillanat. Érzem, hogy nem akarsz elengedni, és ez melegséggel tölt el. Mert én sem akarlak. Nyomsz egy puszit a nyakhajlatomba, amitől felpezsdül a vérem. Nem gondolkozok, azonnal viszonzom. Azután uralkodunk a vágyainkon, és én elindulok a kapu felé.

A lábaim csak mennek, mennek előre.

Megfordulok végül. Nem bírok ki ennyi időt nélküled, több, mint egy hét rengeteg idő. Számomra igen. Tudom, hogy hiányozni fogsz rettenetesen, épp ezért már most mardossa a lelkem a hiányod.

Sietve lépdelek feléd, a nyakadba kapaszkodok. Nem mondok semmit, csak vagyok, nézem a sötét homályba burkolt tekinteted. Meglelem benne a vágyat. A vágyat, ami engem akar, minden porcikámat. Ajkam majdnem a tiédhez ér, de mi szótlanok vagyunk. Olvasunk egymás gondolataiban, mindez szinte felfoghatatlan. Végül megteszem. Meglépem azt, amit régóta szeretnék, lerombolok egy határt. Nem érdekel, milyen következményei lesznek, mennyire bántódok meg a végén. Most ez számít. Az, hogy az ajkaim lassan szántják fel a tiédet, és az, hogy nem ellenkezel. Magadhoz szorítod a derekam erős kezeddel, én a hajadba túrok, és egyre nehezebben veszem a levegőt közben. Lihegve, mosolyogva szakadok el tőled, látom a szemedben a csillogást, fenekemnél fogva emelsz fel. Tartasz, tovább szorítasz magadhoz, a lábaim átkulcsolják a törzsedet, karom a nyakadban nyugtatom. Lehajolok a fejemmel, épp, hogy szám a szádat érje. Tüzesen csókollak meg, tele minden eddig elfojtott érzelemmel. Szívem ezerrel zakatol, szabadon járja be a dobbanás a mellkasom, érzem, hogy felszabadul bennem minden, ami eddig a legnehezebb vaslánccal volt lerögzítve, nehogy bajt okozzon.

Becipelsz a házba, ott leengedsz a földre. Kibújok a cipőmből, te is követsz. Biccentek a fejemmel, megfogom a kezedet. Elindulsz a szobámba, velem.

-Szeretlek – mondom, és újból megcsókollak. Elmosolyodsz, nem kell semmit se mondanod, hisz minden ott van a szemedben.

Pólóm alatt fogod meg a derekam, hosszasan megcsókolsz, közben ujjaid felakadnak a pamutban, és óvatosan emeled le rólam. Eldobod. Végigmérsz rajtam, sosem láttál így. Egy pillanatra elveszel a gondolataidban, én meg kapok az alkalmon. Lehúzom a pólót rólad, majd végigsimítok meztelen felsőtesteden.

Nem bírsz magaddal. Felkapsz, megint, majd pillanatokkal később az ágyra döntesz.

Felnyitom könnyes szemem. Bezárom a kaput, fellépdelek a teraszra. Vágyaim egy vasládába zárom, a kulcsot eldobom. Marad a kín, és az utolsó pillantásod. Rám mosolyogsz, és nem kell semmit sem mondanod, ugyanezt pörgeted a fejedben. Mindent látok ott, a csillogó, zöldesbarna szemedben.