Csak egy csattanást hallottam. Egy tompa ütés kapta el az oldalam, másra nem emlékszem. Tudom, hogy a kezemmel próbáltam védeni az arcom az aszfalttól.

Most nem érzek semmit. Távolból hallok valami üvöltést, nem értem. Fények pislákolnak előttem, olyan, mintha ez csak a szemhéjamon bejutó fény lenne.

Léptek hangja üti meg a fülem. Nem tudom, hol vagyok.

Emelni akarom a szemem előtti palástot, ami eltakarja a világot, azonban bármennyire is koncentrálok, nem megy. Talán ez nem is a testem. Talán egy szemüveg van rajtam, az takar el mindent. Most a kezem mozdítom, hogy megszabaduljak ettől a borzalomtól. Semmi.

Erőltetem a testem, várom, hogy történjen valami, és hirtelen minden megváltozik.

Egy folyosón állok, aminek nem látom végét, csak a távolban egy pontban összeforró két falat. Hátrafordulok, és ott is ez a látvány tárul szemem elé. Várok. El kell gondolkodnom, mert ez kizárólag egy álom lehet. Talán semmi sem igaz, és hazaértem az iskolából, sőt, álomba is merültem rég.

Függőben hagyom ezt a kérdést, a kiváncsiság erősen vonz a vérfagyasztó végtelen felé. Elindulok.

- Hahó! – szólok, de pusztán a saját hangom hallom újra. Ő válaszol nekem ezerszer, ám ez azt jelenti, teljesen magam vagyok egy végtelen, ürességtől kongó folyosón, ami csak Isten tudja, hová vezet.

Mire magamhoz térek, egy ajtóra ismerek. Önkéntelenül is odalépek, óvatosan nyomom le a kilincset. Félek, mi vár rám, s mégis megyek.

Én vagyok.

A testem eszméletlenül fekszik egy ágyon, öt ember áll körülötte, óriási figyelemmel kisérik.

- Hahó! – mondom újra. – Itt vagyok!

Minden erőmet belepréseltem a második mondatomba, ennek dacára senki sem méltat válaszra. Miért ott néznek engem, ha itt vagyok? Talán nem látnak, nem hallanak. Én lennék a hamis? Szellem vagyok?

Tehát ez nem egy álom. Ez a valóság, amelyben áthajtott rajtam egy autó.

Nem tudom, hogy történhetett ez meg. Én a zöld lámpán jöttem át, mégis most itt fekszem.

Foyamatosan csipog a szívritmust figyelő szerkezet, lassan kezdem megszokni, de a csipogásból hirtelen sípolás válik, a monitoron ugráló hegyek helyén egyetlen sivár vonal lesz. Nincs időm megijedni sem, úgy érzem, mintha egy hatalmas fényörvénybe kerülnék, elhomályosodik a világ körülöttem.

Félek, hogy meg fogok halni, még nem állok rá készen. Annyi mindent szeretnék még elérni az életben, annyi mindent megtenni, amihez nem volt bátorságom, amire azt mondtam, majd holnap. Honnan tudtam, hogy lesz holnap? Senki sem tudhatja biztosan. Bármilyen tragédia történhet, ami meggátolja a holnap eljövetelét. De ha felkelek, másképp élek tovább. Megteszem azt, amit szeretnék, még ha félek is a következményektől. Majd odamegyek Hozzád, és elmondom, mit érzek. Azt, hogy a kékeszöld szemeidet kutatom minden lehetetlen helyen, a metrón, az utcán, minden kis szegletben. Azt, hogy Te még a nevemet sem tudod, de én tudom a Tiédet.

Tudnod kell azt is, egyszer már találkoztunk, elég régen, és azóta el is felejtetted a létezésem. A Te arcod az, amit először megpillantok, ha felébredek, és az utolsó, amit elalvás előtt látok. Szeretlek, pedig alig ismerlek. Napjában számtalanszor nézlek, pihentetem Rajtad a szemem, mert lángba borítod a szívem és megnyugtatsz egyszerre. Te azonban ezt mind nem tudod. Nem veszel észre, pedig itt vagyok. Csak most jöttem rá, mennyi időt fecséreltem el arra, hogy összegyűjtsem a bátorságom. Hiába tudok már mindent, két part közt vergődöm, nem tudom, merre kötök ki. 

Mindeközben a fény magába nyelt, annyira vakít, hogy behunyom a szemem. Szemhéjamon átüt a világosság, majd megszűnik. Újra sötét van.

Pulzusom ritmusára csipog egy gép. Fel tudom nyitni a szemem. Ágyon fekszem, egy kórteremben vagyok.

Bejön egy nő, ápoló lehet. Leül mellém egy székre, engem néz.

- A műtét sikeres volt – mondja. A szája még jár, én nem figyelek. Boldog vagyok. Kaptam egy második esélyt, s megígérem, mostantól minden másképp lesz.