Zuhanás. Ez lesz a sorsom. Te, aki ezt a levelet olvasod - már ha bárki el fogja olvasni - , tudd, ez egy búcsúszó. Kitől búcsúzom? Nem tudom én sem, hiszen senkim sincsen már.
Nem magamtól fogok felmenni arra a tetőre, a hangok utasítanak. Igen, megőrültem. A gyilkosságokra is a hangok beszéltek rá. Az ismerőseim csak a mosolyt fogják látni az arcomon, mikor ,,leesek" a tetőről, s okosan megállapítják: Halálomig boldog voltam. A boldogság érzetét régóta nem ismerem. Ők megakadályozták, hogy ismerjem. De márt tudom, nem ők voltak azok, a bűnösök, hisz őket megöltem mind, s még mindig nem múlt el a fojtogató érzés, mindig, mikor levegőt veszek, s még mindig egy kő nehezedik lelkemre, s egy kötél húzza össze szívem annak minden dobbanásánál. A magány, bűntudat, gyanusítgatás, tanuskodás, és a hangok felemésztenek. Nekem nem való ez a földi világ, érzem. Régóta tudom ezt.
Nem tagadom: én is bűnös vagyok, de miattatok, emberek miatt nem vagyok normális, mint ahogyan a drága édesanyám mondta.
Jól megfontoltam a döntésem, és a halálom teljes tudatában fogok lelépni a panelház tetejéről, miközben azt kiáltom: AZ ÉLET SZÉP. Ez így van, használjátok ki az időt, amíg élhettek, nem tudhatjátok, mikor lesz vége. Engem nincs, ki szeressen, senkinek sem fogok hiányozni, s ez már nem élet, csak lét.