Meghalt. Végleg elment. Az utolsó, akit szerethettem. Hol lehet most? A mennyben? A felhők fölött? Soha nem tudom meg. Csak a halálom után.-Ilyen gondolatok keringenek mostanság a fejemben, még itt, az autópályán, vezetés közben is. A barátaim mindig ellenezték azt, hogy részegen autóba üljek. De ők hol vannak most? Mind meghaltak, vagy eltávolodtak tőlem. A világ kicsit homályos most körülöttem. Olyan érzés minden, mintha hánykolódnék a tengerben. A mérhetetlen mennyiségű fájdalom, amelyet a gyász okoz szétszakítja a bensőmet. Úgy érzem, mintha folyamatosan futnék, de sosem jutok előrébb. Mindenkit elvesztettem, aki fontos volt nekem.-ezek a gondolatok ködösítették elmémet, és nem láttam, hogy is láthattam volna azt a fényszórót, ami velem szemben közeledett. Viszont mire feleszméltem, már csak azt érezhettem, hogy a kormány nekinyomódik a tüdőmnek, kipréselve belőle minden levegőt. Úgy éreztem magam, mintha egy hűvös medencébe dobtak volna. Először frissítő érzés volt, de aztán jött a fájdalom, mely beférkőzik minden porcikámba. A levegőm fogytán volt, de kinyitottam a szemem, mely időközben lecsukódott, és már láttam a felszínt, ami nagyon messze volt. Úsztam felfelé, a tűdőm már szomjazta a levegőt, a fejem szét akart robbanni, a szemeim elhomályosultak, de ekkor átszakítottam a víztükröt és beszippantottam az életet adó oxigént. Viszont nem éreztem a testem részeit. Mintha mindenem párává vált volna. Körülöttem köd volt, a víz melegebb lett, újra lebuktam, de ekkor nem láttam mást, csak a szeretteimet. A barátom karjaiba estem, reménykedtem, hogy ez nem csak egy álom. De rá kellett jönnöm, hogy a baleset túl valódi volt.

Viszont abban a pillanatban, vagy órában lassanként minden kirepült a fejemből, minden, ami rossz emlék, szállt, akár egy csodás repülőgép. És úgy emlékeztem vissza a földi életre, mintha semmi negatív tényező nem keserítette volna meg azt. Ez lenne a túlvilág?

💦💦💦💦💦💦💦
💦💦💦💦💦💦💦

Sziasztok! Ez a novella egy jövőbeli könyvemhez kapcsolódik. Ha tetszett, hpjelezd kérlek egy kommenttel!