A férjemmel egy tónál sétálgatunk egy új nap kezdetekor. Ránézek a vízre: nem a saját tükörképem látom, hanem egy kisfiúét. A fiúét, akiről majdnem minden éjszaka álmodom. A gyermekét, akit nem is ismerek. Kérdőn pillantok a férjemre: vajon ő lesz majd a gyerekünk? Habár az élettársam velem él együtt, nem tud felelni.

Fúj a szél, a hullámverés csalogat, a képmás vonz, a víz jól esne. Készülök bedőlni a tó habjai közé, a férjem visszatart. Viszont azt, aminek történnie kell, nem képes megakadályozni, csak esek és zuhanok.

A víz édesdeden simogat, cirógatja az arcomat. Egy hang finoman súgja:
- Nem a gyermeked a fiú, hanem te leszel ő.

Most nem gondolkozom olyasmiken, hogy mégis hogyan, egyszerűen elhiszem az arctalan hangnak az állítását.
Ezután a mondat után fulladozni kezdek: meghalok.
____________________________________

Nem volt igaz a nézetem: egy idealizált Földön élek. Ez a bolygónknak a második változata. Mindenkinek két verziója létezik: egyszerre csak egy él igazán, a másik félrevonultan pihen. Mivel én eljöttem az eredeti Földről, ezért valószínű, hogy a másik önmagam most készül egy újabb életútra. Az emberpárok sosem találkozhatnak egymással, mivel rettentően kiakadnának. Csak azért vagyok tisztában a kettős létezésről, mert megtaláltam a férjem itteni relaxáló verzióját, elég bizarr mindez. És tudom, hogy ő nem halhatott meg.

A Föld 2.0-án pihenünk egészen addig, amíg nem indulunk el a következő küldetésre.
____________________________________

Mostanra már valóban a korábban általam említett kisfiúként élek. Ezzel együtt a régitől különböző a környezet: egészen más szülők, másmilyen barátok és iskola; nagy házak...