Ez valójában egy fogalmazás órára készült történet. Nemrég fejeztem be, úgyhogy lehet, hogy lesznek benne hibák a késői és gyorsan írt fogalmazásban.
A magyar tanár megadta a címet:

Sikerült!

Varázsló vagyok, a gondolataimmal megalkothatok érdekes tárgyakat. Viszont ezek csak akkor sikerülnek, ha eléggé összpontosítok.
Ma elhatároztam, hogy festek egy szép, képzeletbeli tájképet, de nem akármilyet, hanem olyat, amibe az ember bele tud sétálni. Ilyet még sosem csináltam, úgyhogy nem voltam benne biztos, hogy menni fog, viszont azért bíztam benne.
Nekiláttam a festésnek, a kép egy lila lombkoronájú fát ábrázolt piros törzzsel. A háttérben még láthatóak voltak hasonló élőlények, például festettem egy kék színű rókát és rózsaszín felhőket. Azt elmondhatom a képemről, hogy jó színes lett, de szerintem így lett szép.
Most következett a legnehezebb lépés: el kellett képzelnem, hogy ezen az érdekes tájon járok. Végül is sikerült, mivel egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy belepottyanok a képbe! Megérintettem a lila fa egyik levelét és észrevettem, hogy rettentő puha és selymes. A festményben járni sokkal érdekesebb volt, mint azt csak úgy szemlélni, de hát ez nyilvánvaló.
Egyszer csak eszembe jutott, hogy csodálatos ez a hely, viszont haza kellene mennem és ekkor tudatosult bennem a kérdés: 'hogyan?'. Elkeseredtem, de aztán erőt vettem magamon és rágondoltam a hazámra, hogy oda szeretnék jutni. Ám semmi sem történt, már nem volt visszaút. Ekkor rájöttem, hogy így jár az, aki telhetetlen, hiszen én az voltam, a saját csapdámba estem. Mielőtt cselekedsz, gondold végig annak következményeit, ez egy nagy tanulság számomra. Igen, sikerült egy kísérletem, de balul, félig-meddig, esztelenül.
Így hát örökre itt ragadtam, az általam festett világban.

Ha ideértél, gondolom elolvastad, kérlek mondd el a véleményedet.