Remélem tetszeni fog a történetem, bocsánat, hogy a végét eléggé szentimentálisra írtam meg. A magyar tanárunk fogalmazás órája miatt jutott eszembe ennek a történetnek az alapötlete. (Szeretünk Judit néni.)
                          ***
Jártam egy kisvárosban, ahova véletlen tévedtem el. Sok ember biztosan nem tudja, hogy ez a település hol helyezkedik el, sőt vannak, akik sose hallottak még róla. Mivel nem szeretem a tudatlanságot, ezért szeretném elmesélni ezt a kis történetet.
A szüleim és a tanáraim rettentő szigorúak voltak velem. Mivel barátaim se voltak, ezért egy nap úgy döntöttem, hogy búcsút vetek az eddigi életemnek és elszököm. Nem bírtam már azt a stresszt, ami nálunk folyt.
Egyedül bandukoltam egy rejtett úton az erdőben, mikor hirtelen hangokat hallottam. Nem az állatok zaját, hanem emberekét. (Legalábbis ezt gondoltam, de később kiderült, hogy mégsem teljesen így történt.)
Követni kezdtem ezeket a titokzatos morajlásokat. Mikor megérkeztem arra a helyre, ahonnan hangoztak, fénypompát láttam és kiértem egy rétre, de azért persze itt is volt néhány fa. S akkor leesett az állam: a fák fordítva helyezkedtek el, a lombkoronájuk volt alul, a törzsük középen és a gyökereik felül! Hogyhogy nem dőltek el a fák? Egyszerű a válasz: itt teljesen más volt a gravitáció, de ez a másmilyen vonzás-taszítás nem hatott rám.
- Ezt meg hogy? - kérdeztem magamtól.
- Úgy hogy ez itt Csodaváros - válaszolta egy leánynak kinéző lény mellettem. Külsőleg embernek tűnt, ám éreztem, hogy nem teljesen az. A lány (ha nevezhetem így) minden színben pompázó hajjal dicsekedhetett, (de ő nem kérkedett, mert ennél szerényebb volt) magas volt, majdnem két méternyi és a szép hosszú, estélyinek kinéző ruhát viselt teli színekkel.
Ekkor vettem észre, hogy nem csak ő áll körülöttem, hanem rengeteg érdekes emberféleség. Jó, nem mindegyik állt, valamelyik repült szárnyak nélkül! Voltak itt fiúk, lányok egyaránt, viszont az utóbbiakból több létezett. Voltak lények, akik kék ruhát viseltek szürke és zöld csíkokkal. Természetesen a hajuk és a szemük színe is szürkéstürkiz volt, a bőrük azért nem. Voltak ugyanilyen fajok, annyi különbséggel, hogy tiszta tűzpiros volt mindenük. Meg láttam egy csoportot, aminek mindene barna színű volt, őket földlényeknek hívták. Nagyon színes ruhásokból rettentő kevés volt.
Mondanom sem kell, hogy ámultam és bámultam.
- Látom tetszik a városunk - szólt az előző lény. - Hadd mondjak el valamit: mi vagyunk a csodaemberek, akik a természeti jelenségeket mutatják be az embereknek. Tőlünk származtok, ti emberek. Kérdeznéd, nektek miért nincsenek képességeitek? Ti attól a csodalénytől származtok, aki visszaélt a hatalmával (sanyargatta a többieket), ezért elvesztette azt a dolgot, amiben tehetséges volt. - Meg akartam kérdezni, hogy ez a hely tiltott-e az emberek számára, de egy szó se jött ki a torkomon a meglepettségtől.
- Hogy tiltott-e? Nem az, az emberek egyszerűen nem kerülnek ide.
- Honnan tudod, hogy ezt kérdeztem? - szólaltam meg végre.
- Mivel én vagyok ennek a helynek a vezetője, ezért én kaptam még egy képességet, a gondolatolvasást.
- Gondolatolvasáson kívül még mit tudsz? És hogy hogy nem találunk rá erre a helyre? Valami mágia védi ezt a területet? Akkor én hogyan jutottam ide? - bombáztam a lényt a kérdéseimmel izgatottan.
- Válasz az első kérdésedre: szivárványlány vagyok, szóval én és a társaim alakítják a szivárványt. A nevem, ha érdekel Lili. Hallottam róla, hogy nálatok van valami előnév féleség, viszont nálunk ilyen nincs. Térjünk vissza a tárgyra, mindenki, aki színes ruhában jár az valójában szivárvány. Akik kékes-szürkés-zöldes öltözéket hordanak, azok vízlények, ők mindenféle vizet alkotnak, tavat, tengert, óceánt, folyót, esőt. Akik piros ruhát viselnek, ők a tűzlények, van egy csoport, akiknek világoskék ruhájuk van, széllényeknek hívjuk őket. Meg vannak a földlények, ők a talajért felelősek. Kimaradtak a sárga ruhások, ők a fénylények, ebből két alfaj létezik: a naplény és a holdlény. Ők az eredeti vezetők, de mivel az egyikük a Holdon lakik, a másik meg a Napon, (ami valójában csak egy sima bolygó, nem csillag) ezért itt én vagyok a főnök vagy valami olyasmi. Belőlük azért elég kettő, mert rájuk nagyon hosszú élet vár. Olyan egymillió év múlva fognak meghalni és akkor a Föld is elpusztul. Egyébként már több billiárd esztendősök.
- Hogy miért nem találtok rá a kis kiépítményünkre? - folytatta Lili. - Erre egyszerű a válasz, itt olyan bűbájt használunk, ami távol tartja a rosszakaratúakat, ide egyetlen fajta ember juthat el, a tisztaszívű, azok közül is csak azok, akik nagyon elkeseredtek és segítségre van szüksége.
- Én tisztaszívű vagyok?
- Úgy van. Elmondom, neked rajtad kívül csak egy húsz éves fiú és egy öt éves lány jutott ide. Te most mennyi idős vagy és mi a neved?
- Tizennégy éves vagyok és Olíviának hívnak - mondtam.
- Még valamit meg kell kérdeznem: mi rossz az eddigi életedben?
- A szüleim és a tanáraim nagyon szigorúak velem, az iskolatársaim meg zaklatnak, aki békén hagy az meg rám se néz.
- Mondok én valamit, ha majd hazamész, minden meg fog változni, ezt garantálom. Most még három napot itt alhatsz, ha szeretnél közelebbről megszemlélhetsz minket, megnézheted, hogy hogyan készítjük a jelenségeket és amíg itt vagy az otthonodban minden meg fog változni. Még egy dolgot ígérj meg nekünk: soha ne említsd, hogy létezik egy ilyen hely és hogy jártál itt. Ha ezt megszeged, akkor nagy baj fog történni.
- Rendben, itt maradok még egy picit és esküszöm soha senkinek nem említem ezt a helyet.
- Akkor jó, Cintia, mutasd be magadat és a településünket Olíviának.
- Rendben. Olívia, a nevemet már hallottad, én vagyok a vízlények vezetője. Minden fajnak külön vezetője is van. Most pedig induljunk körbe.
Cintia bemutatta nekem a vezetőket, a tűzlények vezetőjét Balázsnak hívták, a széllényekét Szellőkének, a földlényekét meg Annának.
Este Cintia bekísért az egyik fordított fába:
- Itt fogsz aludni, egyébként eddig az összes ember, aki idetévedt annak ezt a lakosztályt adtuk. Ez direkt embereknek lett kialakítva, a mi szobáink teljesen másmilyenek. Jó éjszakát! - köszönt el Cintia és kiment a faházból.
Már a folyosó gyönyörű volt, az az ízlés, ahogy berendezték elképzelhetetlen volt eddig számomra. (Az eddigi szobám nem volt a legszebb, rendben is csak azért volt, mert a szüleim utasítottak rá.) Hát még a nappali! Egy nagyon elegáns kanapé volt berakva, gyönyörű csillár világította az egész szobát, biztosan kristályból készült. A helyiségben állt még egy könyvespolc is és egy szép kerek asztal. Odasétáltam a könyvekhez és belelapoztam pár könyvbe: a Csodaváros érdekességei, az Ünnepek Csodavárosban, a Hogyan változunk át jelenséggé? és a Varázslataink című könyvek tetszettek a legjobban. Ezeket a remek műveket sajnos most nem fogom részletezni, mert akkor nagyon hosszúra nyúlna a történetem.
A kerek asztalhoz is odamentem és megállapítottam, hogy valószínűleg márványból és üvegből készült.
Ezután beléptem a hálószobámba és megszemléltem a gyönyörű baldachinos ágyat. Az ágyon egy hálóing volt kikészítve, ami puha levelekből és indákból készült.
- Hogy fogom én ezt hordani? - gondoltam.
De azért óvatosan megfogtam a ruhát és bevonultam a fürdőszobába. El se kell mondanom, hogy ez a helyiség is nagyon szép volt az elegáns kádjával és mosdókagylójával.
Amikor fölvettem a pizsamát, láss csodát, pont rám illett. Nagyon jól aludtam mindezek után.

                            ***

Másnap megnézhettem a szivárványlények, vízlények és a naplény bemutatóját. Igen, a naplény is eljött a Földre csak miattam! Telhetetlen voltam és vártam, hogy a holdlényt is láthassam, de ez nem következett be. Persze a naplény nagyon elegánsan lebbent le a földre. Aranyszőke, fenékig érő, hullámos hajjal büszkélkedhetett, olyan három méter magas lehetett és karcsú volt. Továbbá rendkívül helyes arca volt.
- A nevem Aranyszösz - mondta nekem. Juj, hozzám szólt!
- Izé, örülök neki, hogy ta-találkoztunk - dadogtam.
Ezután Aranyszösz mellé léptek a szivárványlények, köztük Lili és a vízlények, élükön Cintia. A naplény méltóság teljesen fellebbent a levegőbe, Cintia meg a tizenöt vízlény (mert annyian voltak) köré repült. A vízlények egyre közeledtek a vezetőhöz, a végén már hozzá is értek, ekkor eső zúdult a talajra. Aztán a négy szivárvány lény (ők ennyien voltak) is felszárnyalt a magasba. Ők azért egy picit alacsonyabban megálltak, mint a naplényék és szivárványt formáztak.
Nemsokára mindenki leszállingózott a földre. Mivel rendkívül gyönyörű volt az előadás, bántam, hogy vége lett.
Ezután a szép alkalom után könnyen elaludtam.

                         ***

Másnap délelőtt a tűzlények bemutatóját nézhettem meg. A vezetőn kívül tizenhárom ilyen lényt szemlélhettem meg az előadás közben. A legtöbb lény lány volt, mivel ezen a helyen a női nemnek a száma előnyben részesülhetett.
Elkezdődött a bemutató: A tűzlények kecsesen felrepültek a levegőbe és elkezdtek táncolni, miközben tűzgolyókat lőttek fel, így tűzijáték keletkezett. Sokkal szebbek voltak a tűzijátékok, mint otthon. (Szilveszterkor néha kimentem tűzijátékot nézni, legalább akkor nem kellett a családommal lennem.)
Nagyon élveztem a bemutatót, csodásra sikeredett. Persze az ez előttit nem tudta felül múlni.
Pihentem egy picit, ebédeltem, aztán meg megcsodálhattam a széllények bemutatóját.
Szellőke hat széllánnyal és három fiatal fiúval besétált kegyesen a bemutatótér közepéhez. Aztán fellebbentek az ég felé. Egy gyönyörű táncba vágtak bele, miközben a szelet kavarták. Először még csak egy kicsi szellő keletkezett, ezután nagyobb erejű szél jött létre, aztán pedig már orkán és engem is felrepített. A többi lény, aki velem együtt nézte az előadást, ők a talajon maradtak, mivel valahogy megtanulták az ellenállást. Összevissza reptettek a levegőben a széllények, rendkívül élveztem. Egy olyan öt percig részesültem ebben, azután kezdett elmúlni a szél erőssége és leengedtek szép lassan a földre. Azt hiszem ez volt életem egyik legnagyobb élménye.
Miután vége lett a műsornak, pihentem, vacsoráztam és elaludtam. Felpörögtem egy picit ezért az alvás nehezen sikerült, de egy óra után már ment.
Másnap az utolsó bemutatót tekinttethettem meg, a földlényeké. Ez is fergetegesre sikerült, nagyon tetszett.
Anna és a tizenegy társa (fiúk és lányok egyaránt) besétált a térre. A vezető feltartotta a kezét és kis homokbuckák keletkeztek, aztán ezek dombokká alakultak át, és most csatlakoztak be a többiek is. Így már könnyedén hegyek képződtek, meg nem álltak addig míg magas hegységekké változtak. A földlények még fákat, bokrokat is varázsoltak a földrajzi képződmények felszínére. Hirtelen a naplény is előbukkant és melegíteni kezdte a fákat. Aztán a vízlények folyadékot juttattak a növények számára. Ezután a tűzlények leégették a fákat, bokrokat. Azután a vízlények és a széllények elkezdtek hordalékot hordani a hegyekről, a magas hegységek lassan szertefoszlottak.
Az előadás után Lili, a szivárványlény hozzám szólt:
- Remélem tetszettek az előadások és hogy értetted, hogy mi mit szeretett volna szimbolizálni.
- Igen, imádtam az összes bemutatót és megértettem, hogy mi mit szimbolizált. Ez például a hegység képződési folyamatot és gondolom nekem felgyorsítottátok ezt.
- Nagyon örülök neki, hogy tetszettek neked a műsorok. A másik mondatodra meg azt mondanám, hogy igen, ez így van. Most pedig ideje lenne hazamenned, már biztos mindenki aggódik miattad.
- Nem, biztosan nem izgulnak, sőt örömködnek.
- Majd meglátod, most indulj el, még pedig úgy, hogy kivetítünk neked lidércfényeket, így egyszerűen hazatalálsz majd.
Hazaindultam, valóban láttam a fényeket. (Itt jöttem rá, hogy még ezeket is a csodaemberek készítik.) Bevallom megfordult a fejemben, hogy az ellenkező irány felé menjek. Viszont valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem, illetve mintha Lili hangja csengett volna a fülembe.
Megérkeztem a kis családi házunkhoz, kopogtam és anya nyitott ajtót. Olyat csinált, amit még eddig soha, átölelt, sőt meg is puszilt.
- Édes, jó kislányom, sajnálom, hogy nagyon csúnyán viselkedtünk veled.
Ekkor már apa is rohant lefelé a lépcsőn és ő is ugyanazt tette, mint anya.
- Csak akkor jöttünk rá, hogy mennyit érsz, mikor már azt hittük, hogy örökre elvesztél. Szeretünk nagyon!
Könnyek csordultak le a szemeimből és mondtam:
- Nagyon imádlak titeket!
Másnap mosolyogva indultam az iskolába, bíztam benne, hogy amit tönkretettem, azt még jóvá tehetem. Mikor beléptem az ajtón, a többieknek leesett az álla amiatt, hogy boldognak látnak. Eddig nem nagyon voltam vidám, csak egyszer volt igazi barátom, de vele összevesztem és magamba zuhantam, nemcsak azt gondoltam, hogy őt vissza nem kaphatom, de már más barátom se lesz. Ezt a régi barátnőmet, Lujzát a többiek el kezdték zaklatni és én nem álltam ki mellette, ezt szörnyen bánom. Lujza nem bírta már a nagy terhet és elment másik iskolába. Ha most így visszaemlékezem rá, még mindig fáj egy picit, de nemcsak ez, hanem az is, hogy engem mindenki utál. Viszont most rájöttem, hogy valószínűleg nem az van, hogy nem kedvelnek, hanem az, hogy utálják, hogy nincs életkedvem. A lelkes hozzáállás a dolgokhoz nagyon fontos és belőlem ez hiányzott.
Térjünk vissza a tárgyra. Az osztálytársaim boldogan üdvözöltek:
- Szia, Olívia! Hogy vagy?
- Úgy aggódtunk érted!
- Már minden rendben van?
- Sajnálom, hogy gonosz voltam veled és nem tudtalak elfogadni úgy ahogy vagy.
- Leszünk barátok?
- Sajnálom, hogy eddig nem szóltam hozzád.
- Tudom, hogy megviselt Lujza elvesztése, ezért segítek neked megkeresni őt.
Ilyen mondatok szálltak felém, rettentő boldog voltam már attól is, hogy hozzám szóltak. A kis kiruccanásomat titokban tartottam a többiek előtt, mivel megígértem, hogy senkinek se mondom el. Lett három igaz barátom, Réka, Timi és Robi, a négyesünk nagyon összetartó volt. Avagy nem kellene a volt létigét használnom, mivel mai napig egyetértünk szinte mindenben és segítünk egy másnak. Csináltam magamnak facebook profilt és rákerestem Lujzára. (Hogy ez eddig nem jutott eszembe az hogy lehetséges?) Küldtem a volt legjobb barátnőmnek egy üzenetet:
Kedves Lujza!
Sajnálom, hogy csak most írok rád, viszont ahogy a mondás mondja jobb később, mint soha, eddig sajnos túl gyáva voltam ehhez. Bocsánat, hogy amiatt a kis apróság miatt összevesztem Veled. (Fel se szeretném hozni, hogy mi volt az.) Azért is szeretnék elnézést kérni, hogy nem védtelek meg téged, amikor a többiek rettentő gonoszok voltak Veled. Ma (sőt régebb óta) már nagyon bánom, hogy undok voltam Veled. Utána persze én húztam a rövidebbet, de most már minden rendben van és még nagyobb rendben lenne, hogyha újra barátok lehetnénk. Kérlek bocsáss meg nekem.
Olívia

Másnap válaszolt nekem az én kedves barátnőm:
Drága Olívia!
Megbocsátok neked, sőt azt kérem, hogy te bocsáss meg nekem. Valójában az én hibámból történt meg Veled az, hogy a szüleid megutáltak, mert mindenféle hazugságot mondtam rólad. Ezután azt éreztem, hogy már nem érdemlem meg a barátságodat és kitaláltam egy rossz indokot, amin összeveszhetünk. Annyira éretlen voltam, hogy restellem.
Lujza

Természetesen megbocsátottam Lujzának és újra legjobb barátnők lettünk. Az életemben szinte minden jóra fordult. Persze előfordultak a kisebb-nagyobb veszekedések a barátaimmal, de általában hamar megbocsátottunk egymásnak. A szüleimmel és a tanáraimmal is néha voltak nézeteltéréseim, de milyen tinédzsernek nincsenek?
Egyszer Lili hozzám szólt és ezt súgta a fülembe:
- Én nem csináltam semmit azért, hogy a te dolgaid megváltozzanak, csak azért fordult jóra minden, mert te hittél bennük, hogy ez megtörténhet.

                         ***
Köszönöm mindenkinek, aki végig olvasta. Aki idáig eljutott, az ne felejtsen véleményt írni kommentbe.