Bétázásért köszönet IrnBak  Millió csók a fáradozásaidért!

Lassan nyitottam ki a szemem, de még az is kegyetlenül fájt. Nem értettem, hogy miért csipognak körülöttem a gépek, ahogy azt sem, hogy még ha homályosan is láttam, miért vesznek körül emberek. Próbáltam összeszedni a gondolataim, de a kín, mi a koponyámba hatolt megakadályozott benne. Éreztem, hogy még húz lefelé a sötétség, de erőm nem volt ellene, így magával ragadott.

Különleges álmot láttam, amiben kívülről szemléltem önmagam, és valószínűleg az utolsó tetteim. Zokogva ültem a szobám egyik sarkában, és a karomból folyt a vér. Elmélyülten bámultam a friss sebet, amelyből vörös folyadék szivárgott. Szememből könnyek folytak ugyan, de mosolyogtam. Valamin, amit nem értettem, de akkor egy különös érzés magával ragadott. Hirtelen lett hideg. Láttam a leheletem a levegőben, amitől megijedtem. A mellkasom fájni kezdett, és a váratlanul megjelenő fény magába szívott.

Újra ébredezni kezdtem, de nem sikerült a felszínre jutnom. Egy láthatatlan fátyol mintha az utamat állta volna. Hallottam már a beszédfoszlányokat, és a fény sem bántotta annyira a szemem. Szólni szerettem volna, de nem tudtam. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Végül a sötétség megint elragadott.

Újra abban a különleges álomban találtam magam. Már nem csak egy sebből folyt a vér, és már nem zokogtam. A szemeim félelmetesen üresnek látszottak, és előre néztem. A tükörből láttam saját magam. Megrémültem a képtől, ami elém tárult. Oda akartam menni, hogy megrázzam önmagam, de egy láthatatlan fal nem engedett közel. Hiába küzdöttem, üvöltöttem, meg sem hallottam. A fény ismét magába szívott, és én nem tehettem semmit.

Felébredtem, de bár ne tettem volna! Minden érzés, amit az álom és a valóság között megtett úton elnyomtam, kétszeres erővel támadott meg. Éreztem a kínt, a szenvedést, amit nem akartam tovább elviselni. Ezért tettem, amit tettem, és akartam véget vetni az életemnek. A könnyek elkezdték marni a szemem. Felüvöltöttem a bennem tomboló mérhetetlen fájdalomtól, amivel magamra vonzottam a többiek figyelmét.

Anyám azonnal a nyakamba borulva zokogni kezdett, apám szomorúan, könnytől csillogó szemekkel nézett. A bátyám, na, ő volt a legrosszabb. Soha nem nézett rám olyan szánakozóan. Tudtam, hogy mit gondol: csalódott bennem, mert nem mondtam el neki, hogy mi bántott. Kérdezte, de soha nem akartam megosztani vele, hogy volt valaki az életemben, aki rengeteg átsírt éjszakát okozott, millió heget a karomon, és egy törött szívet, amit úgy éreztem, hogy senki nem tud feléleszteni. Segíteni nem tudott volna, így be sem szerettem volna avatni szívem utolsó dobbanásaiba, hogy terveztem befejezni az életet.

Anyára emeltem a tekintetem. Még mindig a mellkasomon zokogott, így nem láttam belőle sokat. Ő sem volt boldog attól, hogy engem egy kórházi ágyon kellett látnia. Engem viszont nem érdekelt, meg szerettem volna halni, és bántott, hogy még ez sem sikerült. Ez sem akart sikerülni! Nekem miért nem sikerül semmi? Miért vagyok ilyen elbaszott? Eltoltam anyám, és úgy fordultam, hogy ne lássák az arcom.

– Josh, figyelj rám! – kezdte el Dylan, a bátyám. – Itt vagyok, miért nem meséltél nekem arról, hogy ennyire rosszul vagy?

– Minek meséltem volna? – kezdtem el üvölteni, amitől anyu ijedten pislogott le rám. – Miben tudtál volna segíteni? Mit tudtál volna tenni, hogy nekem jobb legyen? Egy csődtömeg vagyok! Egy kétlábon járó senki, aki mindig csak a rosszat kapja!

Dylan barna szemeiből, amelyek ugyanolyanok, mint az enyémek, könnyek kezdtek csorogni, velem egyforma arcáról le az állán át a földre. Sajnáltam, de én akkor is csak meg szerettem volna halni! Nem érdekelt semmi más! Dy és én ikrek voltunk, ezért sem értettem, hogy miért nem működött közöttünk soha az a bizonyos telepatikus kapcsolat, amiről mindenki olyan sokat beszélt. Éreznie kellett volna, hogy nem vagyok jól, akkor miért nem tette?

– Amúgy meg az ikertestvérem vagy, érzed, amit én, vagyis neked tudnod kellett volna, hogy valami nem kerek! – fordultam felé, és hagytam, hogy az én szemeim is könnyesek legyenek. – Látod? Megmondtam, hogy én egy senki vagyok! Ha még az ikertesóm sem veszi észre, hogy fáj nekem, akkor mit várjak másoktól?

Dylan egy pillanatra úgy nézett rám, mint akit pofon ütöttek. Fájtak neki a szavaim, de nem érdekelt. Ott fekve a kórházi ágyon, karomban a csövekkel, nem igazán izgatott semmi. Tekintetem végig pásztázta a bent lévőket, de valahogy az a tekintet, amivel mindenki engem nézett, sem hatolt a szívemig. Már nem volt mit elérniük. Kitépték a mellkasomban dobogó szervet, még ha nem is szó szerint. Nagyot kellett nyelnem, mikor anyu helyét apa vette át.

Végigsimított az arcomon, és nekem ennyi elég volt, hogy remegni kezdjek. Az a féltés, amivel nézett rám, a lelkem legmélyén bujkáló, halovány boldogságot simogatta meg, amiről azt hittem, hogy elveszett, meghalt, mikor szerelmes lettem. Könnyek gyűltek a szemében, ami újfent meglepett, de akkor éreztem igazán, hogy engem is arcul csap az élet, mikor ki is potyogtak. Soha nem láttam őt sírni, mindig erősnek láttam, nekem ő volt a váram, a védőbástyám. A karjaiban gyerekként úgy éreztem, hogy védve vagyok. Senki nem bánthat, és apa majd megvéd.

– Sajnálom, Töki, most nem láttam a démonokat. – szipogta, amitől bennem az utolsó mécses is szilánkjaira tört. – Nem vettem észre, hogy neked fáj! Rettenetesen sajnálom!

Apa szavai kicsit felnyitották a szemem. Éreztem, hogy a bűntudat elárasztja a testem. Olyan mértékben rohamoztak meg tettem következményei, amire nem számítottam. Azt sem hittem, hogy valaki megmenti az életem, így nem gondoltam arra, hogy mi lenne, ha szembe kellene néznem a családommal. Egyszerűen csak a halál járt az eszemben, hogy mindenkinek könnyebb lenne, ha én nem lennék, ha megszűnne a szívem dobogni, ha a tüdőm nem jutna több levegőhöz, és én sem kelnék fel reggel. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam nekik, és hogyha kiengednek, minden lépésem figyelni fogják. Vége a nyugodt délutánoknak, amiket a szobám falai közt olvasással, zenehallgatással töltöttem.

Anya kiment, mert szeretett volna nekem venni valamit enni, apa pedig elkísérte. Azt mondták az orvosok, hogy pótolták az elvesztett vért, de anyu úgy vélte jónak, ha eszem is valamit. Ellenkezni szerettem volna, hogy nem kell, nem igazán vagyok éhes, de nem mertem. Már eleget bántottam őt. Dylan maradt bent velem, aki félénk mozdulatokkal közeledett az ágy melletti szék felé. Remegő térdekkel ült le és fogta meg a kezem.

– Szólnod kellett volna! – törte meg a percek óta ránk nehezedő csendet. – A bátyád vagyok. Tudod, azt hittem, hogy nem éled túl. Mikor megtaláltalak, már alig éltél.

– Tudod, hagyhattál volna meg is halni! – vetettem oda csupán félvállról, amire felszisszent. – A fasz sem akar élni, ha csak teher vagyok! Én nem vagyok olyan jó, mint te, vagy Victor.

– Elárulnád, hogy mit tett az a rohadék? – hangját átszőtte a féltés, de én nem akartam, hogy értem aggódjon. – Megölöm!

– Nem tett semmit. – nyeltem egy nagyot, és úgy fordultam, hogy a tenyerét rátehessem az arcomra. – Én voltam a hülye, hogy elhittem, többet érek!

Nagyot sóhajtott, ahogy a karomra nézett. A fehér kötés már átvérzett, itt-ott vöröslött a textil. Észbe kellett volna kapnom, felfigyelnem arra, hogy nem tehetem meg megint, mert vannak olyanok, akiknek számítok, de a bennem tomboló fájdalom hangja, ami szüntelen dobolt a fülemben, hangosabbnak bizonyult. Azt hittem, hogy erősebb lélekkel áldottak meg, hogy nem leszek gyenge, és minden terhet széles vállal tudok hordani, de nem számítottam arra, hogy a le nem tett súly csak gyarapodni fog.

Egyre nehezebbnek éreztem a szemhéjam, és egy idő után már nem bírtam kinyitni a szemem. Mikor kinyitottam, egy fura ösvényen találtam magam. Tőlem balra egy hatalmas rét terült el, életem minden szakaszából egy-egy jelenetet láttam, balra az elmúlt fél év minden kínját az öncsonkítással bezárólag. Balra mentem. Meg kellett értenem, hogy mi vezetett engem odáig, hogy véget szerettem volna vetni az életemnek. Anyu és apu arra nevelt, hogy senki nem értékesebb nálam! Az első mindig is én legyek önmagamnak! Tudnom kellett, hogy hol siklott ki annyira az életem, hogy mást helyeztem előtérbe.

Egy pillanat alatt találtam magam a megismerkedésünk napján. Kedvesen mosolygott rám a bárpult másik oldaláról. Rögtön éreztem, hogy a gyomromban ezer pillangó kel életre, a szívem százzal vert. Testem felhevült, de nem a bent tomboló kellemetlen melegtől. Leszállt a bárszékről és elindult felém. Tekintetében ott égett a vágy, a szenvedély. Barna szemeiben, amelyek a fényben egészen feketének látszottak, készültem elveszni. Bennem felmorajlott egy hang: meg kellett szereznem, ha csak egy éjszakára is, de kellett nekem!

Azon az estén sikerült is. Haza tudtam vinni, és le is feküdt velem. Életem egyik legjobb szeretkezésében volt részem! Csókja égette az ajkam, tenyere a bőröm. A mennyben éreztem magam! Akkor még nem sejtettem, hogy a menny egyszer maga lesz a pokol! Nem sejtettem, hogy beleszeretek.

Később szereztem tudomást arról, hogy velem csalta meg a párját, ami az első tőrdöfés volt a szívembe. A kép, ami bennem életre kelt, egy pillanat alatt tört millió darabra. Rögtön megszakítottam vele a kapcsolatot. Nem bírtam úgy vele lenni többet, hogy tudtam, számára csak egy eszköz vagyok, semmi több. A szerelmet, amely bennem valós volt, ő hazudta, a szíve nem értem dobbant. A gondolat is fájt, hogy hazudott!

A következő pillanatban az a nap kezdődött, amikor újra láttam. Azt hittem, hogy túl vagyok rajta, de mikor megpillantottam, minden addig elfeledettnek hitt érzelmem: szerelem, fájdalom, megvetés, felszínre tört. Tudtam, hogy nem kellene ismét szóba állnom vele, de egy hang a fejemben szinte üvöltötte, hogy adjak neki még egy esélyt. Megtettem. Újabb boldog napok következtek, amelyek észrevétlenül újra átmentek lidérces álomba. Már nem foglalkozott velem annyit, mint az elején, nem írt, és nem hívott. Én írtam neki, és válaszolt is, de már nem olyan hangnemben, mint azt előtte tette. Nekem meg sikerült újra beleszeretnem, így nem vettem észre a változást.

Haladtam volna a következő fontosabb periódus felé, de hirtelen felébredtem. A kórházi szobában találtam magam, ahol anyu és Dylan voltak. Üveges szemmel néztem őket. Láttam, hogy mozog a szájuk, de nem hallottam egy szavukat sem. Megsüketültem, vagy mi a halál? Ez volt az első gondolatom, aztán a csend kezdett elszállni, helyét lassan vették át a természetes zajok, amelyeket beszédfoszlányok követtek. Dylan hangja volt az első, amit tisztán hallottam. Értettem, hogy mit mondott.

– Nem stimmel vele valami! – nézett anyára, aki megijedt a bátyám szavaitól. – Eddig nem figyeltem fel rá, mert nem gondoltam, hogy nagy jelentősége lenne, de zajlik benne valami.

– Köze lehet hozzá Victornak?

Anya szavaira kővé dermedtem. Honnan a faszomból tud róla? Megölöm a bátyám, ha egyszer begyógyul a sebem!

– Pedig olyan boldog volt! Mosolygott, kimerészkedett a szobájából.

– Most is boldog lennék, ha nem élnék, de persze, nem minden jöhet össze, nem? – a hangomat megvetés szőtte át, tekintetem haragosan csillogott. – Ha megkérhetlek, legközelebb ne beszéld már ki a szerelmi életem! Ha azt szerettem volna, hogy anyu tudjon róla, beszámolok neki én magam! Ki a geci hatalmazott fel arra, hogy kiteregesd a szennyesem?

– Én csak jót akartam! – hajtotta le a fejét Dylan. – Nem hittem volna, hogy ezzel megbántalak!

– Mindig jót szeretnél, de nem kértem, hogy most próbálkozz! – kiabáltam el magam. – Amúgy meg nem kellene azzal a koszos kis kurvával lenned, aki miatt nem értél rá, mikor zokogva hívtalak fel!

Anya már emelte a kezét, hogy megüt, de a bátyám megállította. Szomorú szemekkel nézett rám, de már nem érdekelt.

– Igaza van. Nem voltam mellette azon a napon. – nagyot nyelt, hangját még a gépek folytonos búgása mellett is hallottam. – Felhívott nem sokkal azelőtt, hogy majdnem megölte magát, de én Mary társaságát élveztem. Nem voltam ott, mikor az öcsém sírva felhívott.

– Most azt várod, hogy megsajnáljalak? – kérdeztem ridegen. Nem akartam veszekedni, nem akartam én már semmit, csak meghalni. – Nem foglak! Elviekben neked az első a család, most bebizonyítottad, hogy nem! Csak nem értem, hogy mikor kellett volna, hogy segíts, és nem voltál ott, miből gondoltad, hogy örülni fogok, ha életben maradok?

Anya és a bátyám is sírva fakadtak. Ha nem abban az állapotban lettem volna, talán megszántam volna őket, de nem érdekelt a nyomoruk. Őket sem érdekelte, hogy én szenvedek. Elvárták volna, hogy elfelejtve minden engem ért sérelmet, majd a nyakukba borulok, de nem akartam megtenni! Fejemre húztam a takarót, jelezve, hogy nem kívánatos személyek. Értették a célzást, elmentek.

Magamra maradtam a gondolataimmal, a vágyaimmal. Sírni szerettem volna, kiadni magamból mindent, de nem ment. Már nem volt könnyem, nem maradt bennem semmi érzelem. Üresnek éreztem magam, mint a váza, amiből kiszáradt a virág, vagy a meder, amiben már nem folyik a patak.

Nem gondolkoztam, kitéptem a tűt a karomból, leszedtem a tappancsokat a mellkasomról. A gép, amely a szívverésem jelezte, azonnal sípolni kezdett. Gyorsnak kellett lennem, ha nem akartam lebukni. A ruhákat, amiket a bátyám hozott be nekem, az ölembe vettem és elhagytam a kórtermet. Mikor befordultam a folyosón, láttam, hogy egy csapat nővérke rohan be. A mosdóban átöltöztem, a kórházi köpenyt a kukába dobtam, és elhagytam a hatalmas épületet. Pénz nélkül nem tudtam, hogy merre is mehetnék, így az első gondolatot követtem, ami beugrott. A nagyihoz indultam, aki nyolc kilométerrel lakott arrébb, egy másik kisvárosban. Mikor meglátott, megijedt, mert mire odaértem, anyáék már értesítették, hogy mi történt velem. Megeskettem, hogy nem szól senkinek.

Végül az ő segítségével álltam talpra. Támogatott, és mellettem állt. Mikor készen álltam elmondani Dylannek, hogy hol vagyok, már nem gyötörtek öngyilkos gondolatok. Ő nem szólt anyunak, sem apunak a hollétem felől, de rendszeresen meglátogatott.

Végül kerek hat évembe került, hogy újra a szemük elé kerüljek.

Sziasztok! Hoztm egy rövidebb novellát!  Remélem, hogy tetszeni fogh nektek!