Az igazgatói irodából halk beszéd szűrődött ki. Egy feketehajú fiú ült szemben az iskolát irányító férfival, és hallgatta a rá kiszabott büntetést. Semmi kedve nem volt ott ülni, de amint megszületett az ítélet már az iskolát is szívesebben hagyta volna el, mintsem belépjen oda. A színházszakkör kegyeit kellett ugyanis élveznie. Szerette ő, nem azzal volt a baj, inkább azzal, hogy az iskolában lévő diákok nem értek fel az ő ízléséhez. A hangjuk fals, tehetségük meg annyi, mint krokodilnak a repüléshez. Illedelmesen biccentett, és elhagyva az irodát indult, hogy bemutatkozzon a diliseknek. Útközben elővette táskájából kedvenc kötetét. Kezében megforgatta Shakespeare egyik művét, aminek borítóján látszott, hogy az évek során nem egy kézben járt már. Óvatosan nyitotta ki, és olvasott bele. Mint mindig, mikor elővette, megszállta a nyugalom és béke, ami a terem ajtaja elé érve úgy szállt el, mint a füst. Hangos durranással vágta ki az ajtót és lépett be. Sötétbarna szemeiből sütött a harag és gyűlölet. Ő nem akart ott lenni. Nem szerette volna hallani, ahogy egy remek színházi darabot elrontanak, de ez volt a kirótt büntetés, így kénytelen elviselni.

***

Halkan zúgott a színjátszó terem, ahol már mindenki várta, hogy elkezdődjön az első próba. Beszélgettek a fiatalok. Egyedül egy vékony, kockás inget viselő fiú maradt ki ebből. Zöld tekintete szaporán járt a többiek arcán. Nem is értette, miért nem ő kapta Romeo szerepét, mikor ezerszer jobb volt a végzős, fekete hajú fiúnál. Mély levegőt vett, és idegesen beletúrt világosbarna tincseibe, amelyek már így is ezer felé álltak. Csalódottnak érezte magát. Ő ezzel szeretett volna foglalkozni. Színházban játszani, de kételkedett benne, hogy van tehetsége, ha ezt a szerepet sem kapta meg.

Újra a fekete fiúra nézett, aki átölelte a Juliat játszó lányt, aki majd elalélt ettől. Dühösen szusszantott. Karjait összefonta maga előtt. Ekkor csattant nagyot az ajtó. Arra fordult ő is. Meglepődött, mikor meglátta a talpig feketébe öltözött fiút, aki morcosan jártatta sötét tekintetét a bent levőkön. Kerek arcán undor ült, szája remegett. A fiú tudta, hogy küzd a szavaival, nehogy káromkodjon, mint szokott. Mindenki meglepődve figyelte, mire felmordult, hogy mit bámulnak. Ijedten fordultak el tőle. A barna fiú sem akart vele foglalkozni, de valamiért egyenesen őt célozta be a másik. Nekidőlt mellette a falnak, és pofátlanul végigmérte, amitől kényelmetlenül érezte magát.

A világosbarna hajú fiún egy pillanatig időzött csak a jövevény tekintete. Szemei szomorúságtól csillogtak, amit nem értett. A fülét sértő mondatokra a párra nézett, akik a szerepet kaphatták, és elhúzta a száját. Ennyire béna, tehetségtelen senkikre osztani ki egy ekkora szerepet. Sőt, nem is egyet, de rögtön kettőt? – futott át az agyán. A fiatalok tragikus véget érő szerelme nem valami olyasmi, mint egy focimeccs, elbagatellizálva is el lehet lenni a pályán. A Rómeó és Júlia maga volt a megtestesült szentség, legalábbis szerinte. A rosszul kivitelezett érzelem-előadás bántotta a fülét, a szaggatott mozgások, amivel a színpadnak közel sem nevezhető porondon bohóckodtak, a szemét bántotta kegyetlenül.

– Ez minden csak nem színjátszás! – morogta oda a világosbarna fiúnak. – Ezek meggyaláznak mindent, amit Shakespeare írt.

A másik fiú felvont szemöldökkel nézett rá, de egyet kellett vele értenie. Az a nyivákolás, amit ők színjátszásnak hívtak messze állt egy órai szavalástól is. A Romeot alakító fiú vihogott, mint egy hiéna, a lány pedig még ezen is nyígott, amit utált hallgatni. Ismerte a lányok ezen viselkedését. Ha teheti ez a díszpéldány, elráncigálja " párját" az öltözök felé. A gondolatra elfintorodott, amin nem segített a további nyávogás sem. Istenkáromlásnak érezte, amit egy ennyire szép darabbal tettek épp.

– Mrs. Jackson – lépett előrébb. A szemüveges nő ránézett. – Nem a darab vége lesz tragikus, hanem ez az előadás mód.

– Megszólalt a homokhuszár – nyerített fel a fekete hajú fiú. Iskolatársának szeme se rebbent. Már megszokta az elmúlt egy év alatt. Még mindig rosszul esett neki, hogy ezen viccelődnek, de már nem mutatta ki. – Fáj, hogy nem te kaptad a szerepet, Jamesike? – lépett közelebb hozzá. Mindenki kuncogott. – Tudod, férfinak kell lenni ahhoz, hogy eljátszd. – A nevetés fokozódott, de James nem hátrált. Ha szembe tudott nézni haditengerész apjával, és elmondani az igazat, ettől már meg sem ijedt.

– Már ne is haragudj, de amit te csinálsz, az nem színjátszás – köpte undorodva Derek, a büntetett fiú, és James mellé lépett. – Tehetséged nulla, a hangod is inkább egy hiénára hasonlít, a kiscsajé pedig szerintem azért ilyen, mert bent maradt a vibrátor – kuncogta el magát és az idősebb nőre emelte a tekintetét. – Ha ezek ketten a legjobbak, akkor én köszönöm, de inkább nem hallgatom. – indult el a kijárat felé, de vállat vonva még visszanézett: – Nem várom el, hogy színházi szinten legyenek, de azt talán el lehet, hogy ne úgy nyerítsenek, mint akik baszni mennek.

A nevetés elhalt a teremben. Senki nem számított ilyenre a sötét ruhás fiútól, aki nem beszélt, csak ha kellett, azt se szépen. James kifejezetten meglepődött az undortól, és csalódottságtól csillanó tekintettől. Nem feltételezte volna a másikról, hogy ért az ilyesmihez.

– Akkor mutassátok meg hogyan kell – vetette fel dühösen „Romeo". – Te leszel Julia – ragadta karon Jamest –, úgyis csak az különböztet meg a nőktől, hogy farkad van.

– Na, de Mr. Donald – szólt rá szigorúnak szánt hangon a tanárnő, de célt nem ért.

– De tanárnő – nézett vissza negédes mosollyal –, tanulni lehet, nem?

– Végül is – vonta meg a vállát a nő –, James a legjobb irodalomból. – A fekete hajú fiú gonoszul elvigyorodott, miközben James elsápadt. – Mutasd meg, hogyan kell – kérte kedvesen.

– Derek meg segíthet neki – vigyorogta gúnyosan a fiú –, úgy néz ki, mint aki olvas is néha.

– Veled ellentétben nem csak a farkam élezem, hanem az eszem is – ment el mellette, vállával meglökve a feketehajú fiút. Nem szerette, ha valakit azért piszkálnak, amiről nem tehet. Élesen nézett körbe, ezzel is jelezve, hogy aki megszólal, azt cafatokra cincálja. – Nem lesz semmi baj. Náluk bárki jobb lehet – mosolyodott el biztatóan és James elé állt. Nézte a fiút, kinek nem tetszett, hogy ő kapta a női szerepet. – Amúgy meg Mr. Donald, hápogj már arrébb, mert zavarod a köreimet.

James nagyot nyelt. Ránézett a tőle alig magasabb fiúra, akinek sötét haja nem mostanában látott utoljára fésűt. Közelebbről nem tűnt annyira barátságtalannak. Sőt! Rá egészen emberien nézett, amitől vonási megváltoztak, kifejezetten csinosnak találta. Körbenézett a teremben. Mindenki csendben várta reakcióját. Beharapta a szája szélét, de eszébe jutott, hogy az ókorban is férfiak játszották a női szerepeket. Kicsit ijedten, de felmászott a színpadra. Felé nyújtották a szöveget, de ő fejrázással elutasította.

Derek mosolyogva nézett az előtte álló fiúra, akin látszott, hogy nem igazán találja a helyét. Mély levegőt vett, és kívülről kezdett bele a szövegbe. Nem figyelte, hogy honnan kezdi, sem azt, hogy mennyire éli bele magát. Szívből adta elő, hangja átéléssel telt meg, ahogy Jamest nézte, úgy, mint aki tényleg szerelmes belé. Nem figyelte a körülötte el-elakadó lélegzeteket, a megdöbbent feketehajú fiút, aki kiharcolta, hogy ők álljanak ott és mutassák be, hogy is kell rendesen előadni egy darabot. Csak a kép lebegett a szeme előtt, amit látott. Egy fiatal fiúról, ki az ellenséges család lányába szeretett bele.

James szíve hevesebben dobogott, ahogy felállt a színpadra. Mikor elé állt a másik, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elszalad. Ekkor kezdett bele a másik az erkélyjelenetbe, abba, amit már ezerszer elképzelt, ezerféleképpen látott feldolgozva. Nem kellett segítség a másiknak, kívülről tudta a szöveget. Végig őt nézte, tekintete vágyakozva csillogott. James nagyot nyelt. Egy pillanatig azt szerette volna, ha ez valódi, nem egy színdarab. Vágyott arra, hogy valaki úgy szeresse, ahogy Romeo tette ezt Juliával. Mikor ő következett, nem hezitált. Megszakítás nélkül vette át a szöveget. Hangja magabiztosan csengett, olyan tónust ütött meg, amibe belevegyült egy csipetnyi szerelem. Talán tényleg megérezte ezt, annak a színműnek a nyomán, amit a romantikus darabok vezéralakjának ítélt. Újra a másik beszélt, majd ismét ő. Érezte a vibrálást, talán azt, amit Julia is érezhetett azon az éjjelen. Szíve a torkába ugrott, ahogy a másik közelebb hajolt, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy hagyja elcsattanni a csókot, de az utolsó pillanatban felébredt a kábaságból, és eltolta a másik fejét.

– Szóval? Jók voltunk? – kérdezte Derek, és körbenézett a teremben. Megdöbbent, mikor mindenki tátott szájjal nézett rájuk. Ő csak mondta a szöveget, a szívéből adta elő a számára oly fontos darabot, mit még a mamája mutatott neki annak idején. Elmosolyodott a reakciókon, és ellépett James mellől. Leült az egyik sarokba és igyekezett nem arra gondolni, hogy majdnem megcsókolta a fiút. Nem tehetett róla, vitte a darab varázsa, az érzések, amit át kellett adnia.

James nem bírt megszólalni, ahogy körülnézni sem igazán. Mikor felcsendült az első taps, szívében az idegesség mintha eltűnt volna. A hangok arról árulkodtak, hogy kitűnő munkát végeztek. Ahogy a taps erősödött, úgy emelte fel a fejét és nézett körbe. Mosolyogtak rá az emberek, még a fekete hajú fiú is elhúzott szájjal ugyan, de tapsolt.

– Újra osszuk a szerepeket! – hallatszott a tanár hangja, túlkiabálva az éljenzést! – James és Derek játssza a főszerepet!

– Meg a faszomat! Nem vagyok... – Tanára szúrós tekintete belefojtotta a szót. Nem akart ennél is rosszabb büntetést, így kelletlenül, de bólintott. – Értettem – morogta és felállt. Megropogtatta ízületeit és elindult kifelé a teremből. – Ha minden igaz, ma már nincs próba és a tanításnak is vége. Mennem kell az öcsémért és húgomért az óvodába.

– Ne már! – fakadt ki James, miközben odaszaladt a tanárhoz a döbbent diákok tekintetének kereszttüzében. Cseppet sem érdekelte, hogy a másik lelép, az annál inkább, hogy a maradék férfiasságát épp földbe akarják döngölni. – Nem játszom nőt!

– Hány, meg hány színész húzott szoknyát már – vágott vissza a nő. – Ez egy szerep, fogd fel így.

– Másnak az, de én csak céltábla leszek! – fakadt ki a fiú.

– Színházban akarsz játszani, akár el is kezdheted – vitatkozott tovább a nő.

– Hazamegyek! – csattant fel a fiú, és kisietett a teremből. Amennyire szeretett ott lenni, most annyira messze akart kerülni tőle. Átcsörtetett az iskolán, ki a tavaszba öltözött udvarra. Főszerepet akart, de nem így! Mit nem lehet azon megérteni, hogy mindezzel belé rúgnak ismét? Fiúként, lányt játszani önmagában is agyrém, nem mégha meleg is az ember. Soha az életben nem mossa le magáról ezt, mindig a szoknyás buzi fog maradni. Nem értette, hogy a másik miért nem tiltakozott. Nem olyannak ismerte, aki csak úgy magában tartja a gondolatait. Fortyogott benne a düh, úgy cikázott testében, mint a villámok a nyári, viharos égen.

Ahogy hazaért, berontott a házba. Apja kérdezte azonnal, hogy sikerült-e neki, mire ordítva közölte, hogy igen, megkapta Julia szerepét, majd becsapta az ajtót, kizárva a családját lelki vívódásából.

Ahogy levetette magát az ágyra, telefonja megszólalt. Felemelte, hogy megnézze. Az iskolai fórum már attól zengett, hogy ő játssza Juliat, mindezt megtűzdelve azzal a képpel, amin Derek majdnem megcsókolja.

Dühösen csapta le a telefont. Idegesítette ez az egész, az kiváltképp, hogy miért nem engedett akkor és ott a pillanat történéseinek.

***

Derek mosolyogva ment végig az utcákon, ami az óvoda régi, omladozó vakolatú épületéhez vezetett. Kívül még nem újították fel, de belül már a legkorszerűbb dolgok álltak a gyerekek rendelkezésére. Az emeletes építmény ajtaján belépve fordult el jobbra, majd a lépcsőn fel. Leült és várta kisebb testvéreit. Ahogy kiléptek az ajtón ismét elmosolyodott. Az ikrek mindenben rá hasonlítottak. Öccse haja ugyanolyan kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, mint neki, húga sötét fürtjeit csak a gumi tartotta össze, ami már félig ki volt szedve belőle. Szemük boldogan ragyogott fel, mikor megpillantották a bátyjukat.

– Elmegyünk egyet sétálni, mert anyu még nem készült el a meglepetésetekkel – segített felöltözni nekik, átvenni a váltócipőt, majd mind a két kezét nyújtotta a kicsiknek. – Felolvassak nektek megint?

A két gyerek boldogan sikkantott fel, mire Derekből kibuggyant a nevetés. Imádott velük lenni, olvasni nekik és rajzolni velük. Az óvodát elhagyva kerestek egy padot, elővette az egyik kedvenc meséjüket és elkezdte felolvasni. Azonban mindig eltévedt a gondolataiban. Megkapta Romeo szerepét és James Juliat fogja eljátszani. Az a majdnem csók úszott be lelki szemei elé. Sajnálta, hogy nem hagyta a másik, hogy eltolta magától. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy kívánja, hogy meg kell kóstolnia a másik ajkait. Mélyet sóhajtott. Minden igyekezete ellenére nem tudott az olvasásra koncentrálni. A másik izzó tekintete járt folyamatosan a fejében, hogy neki el kell játszania az egyik főszerepet és ráadásul egy fiúval. Hogy fogja ő tényleg megcsókolni több tucat ember előtt?

***

James, mikor felébredt, már tudta, hogy nem lesz kellemes napja. Nem elég, hogy szakaszosan aludt, és újra meg újra a majdnem csókig jutott, de a telefonja sem akarta abbahagyni a rezgést mihelyst internetelérést kapott. Nem akart iskolába menni, de apja azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Semmi baja, hívja a kötelesség, de azért az ajtóban még hozzátette, hogy hívja nyugodtan, ha valaki értetlen. Az apja kiállt mellette, mikor elmondta az igazat, akkor is csak legyintett, hogy a seregben sem egy meleget látott már. Édesanyja tanítóként nehezebben fogadta. Az volt a legnagyobb baja, hogy a tanár kollégai mit szólnak majd hozzá, így egy éven át hazudott, hogy még nincs készen a barátnőre. Ez addig működött is, míg barátja nem lett. Onnan muszáj volt neki is őszintének lennie. Kapcsolatuk normalizálódott, bár a régi soha nem lett.

Mikor az iskola közelébe ért, megállt egy fa mögött. Megvárta a csengőt, csak utána indult be órára. Inkább vállalta a késést, mint az éhgyomri beszólásokat. Osztálya kuncogva figyelte minden mozdulatát, a tanár rá se hederített. Ez volt a jobbik hozzáállás. Azonban az óra hamar véget ért, és ki kellett lépnie a folyosóra. Még a szekrényéig sem ért el, mikor több irányból is hallotta, hogy itt jön az új Julia.

– Édes – karolta át hirtelen egy végzős fiú, akit csak látásból ismert –, felszabadult egy hely a pompon csapatban, azt nem vállalnád be? – röhögte.

– Baszódj meg! – lökte el a kezét.

– Az nem az én műfajom – nevette a fekete bőrű fiú, miközben a fiú keze után kapott. Erősen megszorította a csuklóját, de James meg se rezzent. Túlélte apja szombat hajnali őrjöngéseit, edzés címszó alatt, ez meg se kottyant neki. – Oh Júlia, miért növesztettél te farkat? – vihogta kigúnyolva a színművet, ami jobban sértette Jamest, mint az ő személyének bántása.

***

Derek nyűgösen kelt. Semmi kedve nem volt iskolába menni, de kénytelen volt. Betegnek sem érezte magát, így felöltözött és felkeltette a kistesóit is. Az anyjuk már elment dolgozni. Elkészítette reggelit, csomagolt uzsonnát, és kézen fogva elindult velük az óvoda felé. Felkísérte őket és tovább indult az iskola felé. Felvette a megszokott mogorva arcvonásait, ahogy belépett az épületbe, hogy senki még csak véletlenül se közelíthesse meg. Az első óra eseménytelenül telt, a szünetben azonban fültanúja volt, hogy Jamesnek valaki beszól.

– Oh, faszkalap, miért vagy te faszkalap? Vedd le róla kezed és húzz innen a faszba. Vagy én leszek, ki beleveri a fejed a falba – lépett James mellé. Szúrós tekintettel figyelte a srácot, ki megszeppenve nézett vissza rá.

– Megjött a Romeod – fintorogta. – Remélem már megkefélt a szerep tiszteletére.

– Na, most figyelj te baromarcú! – kiáltott fel Derek. Hangja rideg volt, tekintete villámokat szórt. Mély levegőt vett és leemelte a másik kezét Jamesről. – Szar lesz úgy bejárni iskolába, hogy az egyik karod törött nem? Vegyél vissza a pofádból, mert a betonba leszel temetve. – Egész testében remegett a dühtől. Elengedte a fiút, miközben egyet taszított rajta. – Most meg takarodj innen, mielőtt tényleg megteszem! – A sötét bőrű fiú undorodva nézett Derekre, akit ez meg sem hatott. Jamesnek már nem volt kedve senkihez sem szólni. Elfordult " színésztársától", egy szót se szólva hozzá elment a szekrényéhez kivenni a cuccait. Magán érezte a diákok tekintetét, ugyanúgy cirkuszi látványosságnak érezte magát, mint hónapokkal korábban. A gyomra liftezett, a szíve olyan hevesen vert, hogy csak egy lépésre volt attól, hogy sírva fakadjon.

Kivette a matek cuccait a szekrényből és elindult órára. Magához ölelte a mappáját, és nem nézett semerre. Tudta, hogy mocskosul hosszú napja lesz, de álmában sem gondolta volna, hogy fárasztóbbra sikerül, mint egy évvel korábban.

Nem telt úgy el szünet, hogy valaki ne szavalta volna kifordítottan a színművet. Savanyúan vette tudomásul, hogy így legalább beleolvastak diáktársai. Ami szintén bosszantotta, az Derek volt. Bárhová fordult közel találta magához. A fiú nem szólt, csak csendben figyelt, vagy beígért pár törött csontot annak, aki nem hagyta békén.

Derek egész nap a fiú nyomában járt. Megjegyezte azok nevét, akik beszólogattak neki, vagy kigúnyolták a darabot, de nem tett semmit. Egyre mérgesebb lett így, mikor az utolsó órának is vége volt, már sebes léptekkel haladt a próbaterembe. Kivágta az ajtót és nem kérdezve semmit, leült az egyik székbe.

– Aki ma hozzám szól, azt egy kellékkel verem agyon!

James a terem sötétebb szegletéből figyelte a másikat, akinek arca valódi dühről árulkodott. Ez némileg eltorzította a másik szép vonásait. Jamesben újra felrémlett az előző nap, az a csók, ami megtörténhetett volna. Nem értette, hogy mi vonzotta a másik, gyakran olyan nyers fiúhoz. A próba alatt csak csendben figyelt. Ők azon a napon nem kerültek sorra, aminek örült is, meg nem is. Gyakran a másik fiúra nézett, aki elfintorodott mindig, ha valamit elszúrtak a többiek. Ezen egy idő után mosolyognia kellett. Szívesen odaült volna mellé, hogy megbeszéljék mennyire gyatrák a diákok.

Derek megunta, hogy mindig elrontanak valamit. Felállt és dühtől csillogó tekintettel nézte a színpadon állókat.

– Az ég szerelmére! A szöveg a kezetekben van, nem? – köpte undorodva és nagyot sóhajtott. – Ez már égő! Olvasni meg már elemiben megtanultatok nem? Akkor meg olvassátok, ne csak beszéljetek! – legyintett és elindult hátra James mellé. Áradt belőle a düh. – Így ebből nem lesz színdarab. Sőt még csak szavalás sem, mert nem fogják megtanulni a szöveget.

James ránézett a fiúra, akinek tekintete lángolt. Látta szemében a csalódottságot, amit ő is érzett. Elszúrnak egy gyönyörű darabot, ami őt is idegesítette. Meglepődött, mikor a másik lehuppant mellé. Térde az övéhez ért, amitől kellemesebben érezte magát, pont úgy, mint előző nap, a próba alkalmával. Akkor is hozzá ért, az volt, ami kizökkentette a szerepből.

Erőszakkal próbált figyelni a színészkedésnek nevezett borzalomra, de unos-untalan oldalra pillantott Derekre.

Derek mélyeket sóhajtott. Le kellett nyugtatnia magát, vagy a mellette álló gyertyatartót hajítja fel a színpadra. Végig húzogatta a száját, vágta a pofákat, és kéretlen megjegyzésekkel illette a színpadon állókat. Kérték, hogy hallgasson, mert nem mindenki lehet olyan szinten, mint ő vagy James, de nem bírta megállni.

James felnyikkant, mikor Derek epésen megjegyezte, hogy még a selypítő testvérei is szebben beszélnek, mint itt néhány inkompetens alak. Már várta a szakkör végét, de sejtette, hogy James is így volt vele. Az a tömény kínzás, amit a dobhártyái elszenvedtek, túl sok volt neki. Fejét rázva figyelte, hogy mit bénáztak össze vissza

– Vajon hazaküldenének, ha közéjük vágnám a gyertyatartót?

– Nem, de én élvezném – nevette James. Az egész napban úgy érezte, ez a pár pillanat a legjobb, amit Derek beszólásai színeztek meg.

– Figyeljetek már ide! – ugrott fel Derek és a színpadra szaladt. Annyiszor látta már a darabot, hogy kívülről tudta, hogy mikor kell kinek mit csinálni és a szerepkiosztás is elég egyértelmű volt, így nem kellett találgatnia. – Te itt állsz, te meg ott. Ez annyira nehéz? Talán nem lett megtanítva, hogy melyik a jobb és a bal kezetek? Ott van a szöveg mellett zárójelben, hogy hova kell lépni, mit kell tenni – fakadt ki teljesen a feketehajú fiú. Úgy érezte, hogy egy csapat idiótával van körülvéve. – Maga! – nézett a tanárra, aki az egész bohóckodást asszisztálta. – Ha már Romeo és Julia, akkor menjen már el megnézni egy színházba, mert ez felér egy kínzással.

James vigyorogva, hatalmasra nyílt szemmel figyelte Dereket. A fiút eddig is egy bunkó tahónak könyvelte el, de most látta már, hogy biztos nem alaptalan a viselkedése. Lehet, hogy nem ért szót a társaival, de ő mindig úgy gondolta, hogy aki olvas, az rossz ember nem lehet, és egyértelmű volt, hogy a fiú nem egy könyvet tartott már a kezében.

Derek kirohanása veszekedéssé fajult, így végül a tanár útjára engedte a gyerekeket. James volt az első, aki leugrott az asztalról, és elindult kifelé. Ki akart érni az iskolából, mielőtt a többi szakkör véget ér. Azonban nem volt szerencséje, mert jó páran álltak a folyosókon. Ahogy meglátták őt, azonnal elkezdődött ugyanaz, mint a nap folyamán. Belekötöttek, Derek megjelent és kiosztott mindenkit, majd kissé dühösen felé fordult. Nem értette, hogy a másik min durcázik annyira.

– Most mit vagy úgy oda. Nem a világ vége, csak mert beszóltak – nevetett fel és összeborzolta a haját. – Ha engem kérdezel, elég jó Julia vagy, a végén még a töke van a menyasszonynak szólás is értelmet nyer.

– Akkor játszd el te Juliat! Buzi vagyok, de nem nő! – Elcsapta a másik kezét, mert utálta, ahogy megborzolta a haját. – És pincsi se vagyok, úgyhogy ne tapizz!

– Beszólás terén van hová fejlődni – vont vállat és indult el. Unta már az egészet. – Később rád nézek a slozin, ha hosszú ideje nem láttalak. Apropó a női vagy a férfi mosdóban kell keresselek? – Viccnek szánta, de azonnal látta, hogy igen parasztul viselkedett.

– Menj a picsába! – fakadt ki a szőke fiú, majd hátat fordított a másiknak és elviharzott. Utálta ezt az egészet. Ő csak akart valami délutáni elfoglaltságot, ami elveszi a figyelmét a külvilágról. Mióta kiderült, hogy meleg, egy perc nyugta sem volt. Valakinek mindig szúrta a szemét, vagy illetlen ajánlatokat tettek neki, amitől undorodott. És most még ez is! Tudta jól a dráma tanár, hogy homoszexuális, mégis ráerőltette a női szerepet. Tisztában volt vele, hogy ezt már soha nem mossa le magáról.

Átsietett a folyosón, ki az udvarra, mert a tehetetlenség fojtogatta, de ahogy kilépett a tavaszba öltözött udvarra, ez lett a legkisebb gondja. Szembe találta magát a sport tagozatos fiúkkal. Nem tudott időben elbújni. Ahogy meglátták, felé léptek, ő pedig a kert felé hátrált.

– Nézzétek csak, itt jön a kis Júliánk – vihogta a birkózócsapat kapitánya. Hatalmas testére ráfeszült a ruha, kerek arcán kárörvendés játszott. Mindenki nevetett. James úgy érezte, sarokba szorult, ahogy a padkára lépett.

– Ő legalább jól néz ki női ruhában is, te ezt mikor mondhatnád el magadról? – lépett James mellé Derek. Szerette volna, hogy a fiú ne haragudjon rá, bár nem értette a miértjét. – Amúgy árulj már el nekem valamit. Nem azért vagy a birkózó csapatban, mert annyi eszed van, mint egy marék iszapnak? – mosolyodott el és a háta mögé terelte a másikat. Utálta, mikor basztatják a másikat, mert gyengébb, eszesebb, vagy egy kicsit másabb, mint a többiek. Az előtte álló srác pedig élen járt az iskolai szekálások terén. – Elárulok neked valamit. Ő az eszével és tehetségével még messzire viszi, de te csak egy kigyúrt fasz vagy, akinek egy rossz mozdulat és fuccs a karrierjének. Most meg hord el magad és a kiscsajaidat.

James tágra nyílt szemmel nézte a másik hátát. Csak percek teltek el azóta, hogy őt is sértegette, most pedig a segítségére sietett. Bár nem volt biztos benne, hogy ők ebből győztesen jöhetnek ki.

– Megérkezett a lovagja – vihogta iskolatársuk. – Kár, hogy a faszra buksz, mert lenne helyed a csapatban, mert van bátorságod.

– A tiédre akkor sem, ha az utolsó lenne, amellett meg nekem még megvan az eszem – nézett farkasszemet a nála egy fejjel magasabb sráccal, majd elfordult, mikor az pislogni kezdett. Mosolyogva vett elő a táskájából egy könyvet. Shakespeare: Hamlet. – Ha most megbocsájtasz megyek olvasni, mert tudod még mindig meg van az agyam.

James még jobban elképedt a könyv láttán. Nem rég került hozzájuk a fiú, így nem ismerte, csak annyit tudott róla, hogy minden héten másért van büntetésben. Hamarabb feltételezte volna, hogy kést húz elő a táskájából, mint könyvet. El akart lépni, de birkózó fiú a válla után nyúlt dühös arccal, mire a fekete hajú fiú egy mozdulattal hátracsavarta a kezét. A birkózó " csillag" felvinnyogott úgy, amit még James sem hallott soha férfi szájából.

– Vigyázz a könyvemre – adta oda Jamesnek és szabad kezével odanyújtotta azt. – Te meg velem jössz és elbeszélgetünk – kezdte el maga előtt taszigálni a srácot. – Nem bántjuk a gyengébbet, nem piszkáljuk és nem teszünk olyat, amivel megbántjuk – morogta, és elvezette azt egyik fal takarásába. Onnan már csak a birkózó fiú hangosabb kiáltásait lehetett hallani, pedig nem is ért hozzá, csak a karját tekergette, mikor rossz választ adott egy-egy kérdésére.

James megdöbbenve hallgatta a hangokat a másik három fiú nem különben. Ijedtnek néztek ki, jobban, mint a fiú. James megforgatta kezei között a könyvet. Egy régebbi kiadású volt. Felnyitotta a fedelét, a belső lapján az állt: Sok szeretettel egyetlen kisunokámnak. Ölel: nagyi. Nagyot nyelt, majd újra a sarok felé nézett, ahol a másik eltűnt. Úgy érezte, mintha két személyisége lenne évfolyamtársának.

– Ez kész – nevette jóízűen, mikor visszatért. Kicsit elkomorodott, mikor látta, hogy James kezében a könyv az első lapon van nyitva. – Többet nem szekál senkit. Ja és azt üzeni, hogy menjetek utána a gyengélkedőre – kuncogta és a megszeppent James elé lépett, elvette tőle a könyvet és fájó szívvel simított végig nagyija gyöngybetűin. – Jól vagy? – James bólintott, mert beszélni nem nagyon tudott már. A fiú, aki előtte állt, már nem az volt, mint egy nappal korábban, ami izgatottá tette őt. Érdekelte Derek másik oldala is, amit ő már felfedezett.

Derek elgondolkozott. Szeretett volna megkérdezni valamit, de félt. Szíve hevesen kezdett el dobogni, ahogy Jamesre nézett.

– Mi lenne, ha hazakísérnélek? – kérdezte meg halkan. A mindig nagyszájú és mogorva fiú, sehol sem volt. – Ha nem gond, hogy útközben az oviba is lesz egy kitérőnk.

James légzése bennszakadt, több okból is. Már az meglepte, hogy a vele szemben álló fiú minimum biszexuális, de hogy cincogni is tud, és a testvéreiért jár az oviba, nagyon megdöbbentette. Ő úgy képzelte, hogy ha vannak is testvérei, magasról tesz rájuk. Igent szeretett volna mondani, de mára elege volt a beszólásokból.

– Köszönöm, de már szóltam apának, hogy jöjjön értem. – Nehezen ejtette ki a szavakat, mert kíváncsi lett volna még jobban a másikra.

– Semmi baj. Gondoltam adjunk még táptalajt a népnek, de akkor mentem – fordult el és bánatos arccal elindult. Szeretett volna a másikkal lenni, kicsit jobban megismerni őt. Ők Romeo és Julia, nem lesznek képesek teljes erővel beleélni magukat a szerepbe, ha nem ismerik meg egymást jobban. Nagyot sóhajtva lépett ki az ajtón és hagyta el az iskola udvarát. Bánatos szívvel, nagyokat nyelve indult el az óvoda felé. Próbált kis mosolyt erőltetni magára, mikor testvéreit meglátta. Kint álltak a dadus társaságában és őt várták. Azonban a mosoly elmaradt.

***

James lebiggyedt szájjal figyelte a távozó fiút. Szíve szerint utána ment volna, hogy jobban megismerje, de nem akart csalódni újra. A legutóbbi fiú, akit kedvelt, csúnyán átejtette, nem akart most hazárdírozni a saját szívével, ami érdekes ritmusra vert, ahogy a fiú lassan zsugorodó alakját figyelte.

Megvárta édesapját, aki érte gurult. Kérdezte, hogy van, de ő nem tudott felelni. Maga sem tudta pontosan mit is érez. Ott volt egy fiú, akit félreismert, akivel vágyott többet beszélni, de rémítette a tény, hogy nekik kell eljátszaniuk egy tragikus párt, ami már így is túl nagy felfordulást okozott. Az sem segített a helyzeten, hogy a bátyjai hazaértek. Hónapok óta nem látta őket, mert egy-egy hajón éltek, mint apja évekig. Ugratták őt Julia szerepével, míg sértetten hozzájuk nem vágta a kanapé párnait. Rájuk csapta az ajtót, akik a falapon át próbáltak bocsánatot kérni. James mondta, hogy nem haragszik, csak hagyják egyedül. A plafont bámulván csendesedett el körülötte a lakás, azonban a zene őbenne nem akart elhalkulni hajnalra sem.

***

Derek egy újabb reggelt élt meg, de ez most könnyebb volt, mert az anyja később ment dolgozni, így ő vitte el testvéreit az oviba. Szerette őket, de minden egyes nap a nyakába voltak sózva, ami kicsit már idegesítette. Felöltözött és sebes léptekkel indult el az iskola felé. Látni akarta Jamest. Megkérdezni, hogy van, milyen volt a tegnapi napja. Látni szerette volna, hallani a hangját. Korábban ért az iskolába, így annak könyvtárába sietett. Shakespeare műveinél megállt és leemelt egyet a polcról.

Jamest reggel a bátyjai keltették bocsánatkérő reggelivel. Soha nem bántották őt komolyan. Egy évvel korábban az idősebbik akár haza is úszott volna a Japán tengerről, hogy elverje a pasiját, aki csúnyán bánt vele. Könnyebb szívvel ment az iskolába, bár sejtette, hogy nem fogjak kímélni. Titkon remélte, hogy Derek megint követi majd, de a fiúnak nyoma sem volt. Nem érezte magát nebáncsvirágnak, de volt az a pont, amit már soknak érzett. Mikor kiderült, hogy az első két órája elmarad, amit nem látott üzenetben, mert kikapcsolta a telefonján a netet, a könyvtárba sietett, annak is a végébe, ahová már senki nem járt. Ölébe kapott pár könyvet menet közben, és letelepedett a szekrény elé. A csend jótékonyan szállt rá. Imádott itt egyedül lenni, de ezt most nem sokáig élvezhette, mert nem messze tőle megállt valaki. Csak felpislogott, de szíve örömmel dobbant, mikor meglátta Dereket.

– Nem kell pesztrálnod – dünnyögte a szőke fiú, rá se nézve a másikra. A könyvtár legtávolabbi pontján ült, hátát a szekrénynek vetve. Manapság nem sokan jártak arra, kortársai nem igazán olvastak nyomtatott anyagot. A könyvek illata mindig megnyugtatta, de most háborgott belül. Ő nem akarta ezt az egészet. Hetek kellettek ahhoz, hogy mindenki napirendre térjen melegsége felett, most pedig itt volt az az idióta szerep. Minden újrakezdődött, amitől cefetül érezte magát, de a könnyeit nem volt hajlandó útja kiengedni.

– Nem azért teszem, hanem mert engem is basztatnak – mondta. Nem nézett a szőke fiúra, nem mert. Elmerengve figyelt egy könyvet, ami kilógott a többi közül. Akár csak ő. Mindig is más volt, kitűnt a tömegből.

– Miért nem lépsz vissza? – kérdezte James. – Egyáltalán miért vagy a szakkörön? – fakadt ki a fiú.

– Mert ez a büntetésem – morogta Derek és nagyot sóhajtott. – Lekurváztam egy lányt és ezzel büntetnek.

James szemöldöke felszaladt. Csak párszor látta a fiút eddig, akkor is kiabálva, vagy verekedve. Nem tartotta valószínűnek, hogy a büntetés visszatartja, ha menni akar.

– Valahogy nem hiszem, hogy csak a büntetés visszatartana bármitől is – jegyezte meg kissé nyersen.

– Igazából élvezem a próbákat veled – motyogta és nagyot nyelt. – Te legalább értesz hozzá, tudod, hogy mikor milyen érzelmet kell belevinni a darabba. – Belenézett a másik szemeibe és elmosolyodott. – Plusz jól nézel ki.

James szeme tányérnyira nyílt, légzése bennakadt, neki ilyet még soha nem mondtak. Volt pasija már, akinek köszönhette a szétkürtölést is, de ő soha nem mondott róla pozitívat. Általában jött, dugtak és már ment is. Nem volt lány, de a gyengédségre ő is vágyott volna néha. Csak úgy hozzábújni a másikhoz.

– Köszönöm – suttogta –, vagy valami ilyesmi.

– Ne köszönd, ez az igazság – vonta meg a vállát elpirult arccal Derek és elmosolyodott. – Nem azért mondtam, hogy most olvadozz, csak ez az igazság

– Nem szoktam olyat – húzta el pisze orrát a fiú –, csak az elmúlt egy év nem volt egy sétagalopp, így a viccekre nem vagyok vevő – tette hozzá kemény hanggal, hogy a másik érezze, ne kötekedjen vele.

– Nem viccnek szántam. Nem vagyok humoros jellem. Nem igazán beszélek, és akkor is csak az igazat – húzta el a száját és mélyen sóhajtott. – Akkor bajba is kerülök, a káromkodás meg beépített funkció bennem.

– Mindenki káromkodik, ovistól az aggastyán korig – vonta meg a vállát James. – Sokan így adják ki a frusztráltságot, ami nem szép, de sokszor érthető. Van, aki elmenekül – vette fel a földről a Monte Christo grófját, ami az egyik kedvence volt. Át tudta érezni Dantes háborgását, azt, hogy az élet nem volt fair vele. Azonban abban is segített, hogy tovább kell lépni, bár a bosszú erre nem mindig alkalmas. – El egy ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé...

– Nem szoktam menekülni, nem vall rám – mondta éllel a hangjában Derek, de elmosolyodott – Az a gyengék ismérve.

– Örülök, hogy te ennyire erős vagy – fintorogta –, de vannak sokan, akik erre nem képesek, vagy nem akarnak még nagyobb bajt.

– Nem erős vagyok, hanem bátor, és akarom az életem úgy ahogy van – vont vállat és nevetni kezdett. – A színjátszással együtt.

James kíváncsian mérte végig a fiút, aki büszkén állt felette. Benne tavaly ezt eltörték, így csodálta a másikat.

– Nincs órám – szólalt meg kedvesebben. – Nincs kedved olvasni? – Derek felvont szemöldökkel nézett rá, amitől James zavarba jött. – De neked biztosan...szóval nem tartalak fel.

– Nem hiszem, hogy mondtam volna, hogy zavarsz – ült le vele szemben és letette az asztalra a III. Richárdot. Nagyon figyelmesen bánt a könyvvel. Még a nagyija tanította neki, hogy a könyveknek lelke van, így megérzik, ha az, aki forgatja nem tiszteli őket. – Olvasni bármikor lehet. Beszélgetni nem. Tegnap elvetted tőlem lehetőséget.

James hevesebben dobogó szívvel figyelte, ahogy Derek a könyvvel bánik. Az előző barátja volt, hogy durván kikapta a kezéből, és áthajította a szobán. Vissza kellett tartania a nevetését, mikor eszébe jutott, hogy Derek ezért kitörte volna mind a két karját.

– A tegnap sok volt – vallotta be. – Az egész napi zaklatás, a balfék próba, az, hogy verekedtél. Csak csendre vágytam.

– Nem verekedtem. Akkor a mentő viszi el. Csak megtanítottam neki, hogy nem illik a másikkal szemétkedni. A kezén kívül csak a feje sérült, de nem hiszem, hogy megártott az űrnek, ami tombol benne – kuncogta el magát és kinyitotta a könyvet. A mamája adta a könyvtárnak még évekkel ezelőtt. Akkor, mikor Derek még meg sem született. – A próba meg maga volt a kínzás. Azoknál még a kacsa fiú is jobban játszik, bár ez már sértés is lehet a számára.

James felnevetett. Valahogy a másik mellett nem tudott olyan komoran tekinteni a történtekre. Úgy érezte, hogy nem is olyan nagy baj az oldalán játszani, bár a női ruhát kihagyta volna.

– A nagymamád él még? – kérdezte halkan, bár a választ sejtette.

– Nem. Apu halála után két hónappal a szíve vitte el. – Újra a könyvre nézett és szemeiben megjelentek a szomorúság fényei. Ezelőtt nem beszélt róla senkinek. Úgy sem értették volna meg, vagy a társait ismerve céltábla lett volna belőle. – Az ikrek nem is ismerték őket. A nagyi volt az én hősöm. Másnak az apja, nekem ő. – Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa a sötét gondolatoktól. – Ő tanította meg nekem, hogy a könyvnek lelke van, amit kevesen hallanak meg. Minden hétvégén színházban voltunk.

James csodálata nőttön nőtt. A szomorú tekintet, a könyvön meg -megrezzenő ujj elárulta, hogy tulajuk lelke igen is csodálatos. Szerette volna megérinteni, de nem merte.

– Elveszíteni, nem kellemes dolog senkit. Megeshet, hogy melletted él, de már nem beszélgettek úgy, mint korábban. – Fejét a polcnak vetette, ajkai közül halk sóhaj csusszant ki. – Anya tanító, irodalmat is tanult. A bátyáimmal és velem is megszerettette az olvasást. Aztán minden véget ért.

– Nem vagyok vele minden nap, de a könyv, amit tőle kaptam eléri, hogy velem legyen – nyúlt a pólója alá és vett elő egy nyakláncot Derek. Katonai dögcédulát viselt a nyakában. Remegett a kezében, ahogy érintette. Ajkait be kellett harapnia, hogy azok ne reszkessenek. – Apám hagyatéka. Anyu ellene volt, hogy viseljem, de hajthatatlan voltam. Az ikrek születésekor kirendelték és életét vesztette. – Elrejtette a felsője alá, olyan gonddal, mintha a világ legdrágább kincse lenne. Kevés ember láthatta eddig. Nem felvágni akart vele, soha nem volt az a fajta. – Mi történt anyukáddal?

– Anyu él, csak én nem számára, mint a fia. Apu a haditengerészetnél szolgál – emelte fel a kezét, és kicsit tétovázva megérintette a pólót ott, ahol a láncot sejtette. – A két bátyám is követte a tengerre. Életem első tizenkét évében csak képről ismertem aput, később a fivéreimet is. Anyu arra számított, hogy én is tengerész leszek, de én nem szeretnék. Végképp akkor vágtam el magamat, mikor bevallottam, hogy meleg vagyok. Nem vagyunk rosszban, csak nincs miről beszélgetnünk. Már a könyvek sem segítenek – simogatta meg Dumas regényének gerincét. – Sajnálom, ami apukáddal történt. Pontosan tudom milyen érzés, mikor hírzárlat van, és hetekig vársz, hogy jelentkezzen, mert nem tudod, hogy él-e vagy sem.

– Nem volt hírzárlat. Egyszerűen hagyták őt meghalni. Azt mesélte a hadműveletet vezető ezredes, vagy ki, hogy kereszttűzben a társát mentve halt meg. Még valami érdemrendet is kapott – hajtotta le a fejét és hagyta, hogy kibuggyanjanak a könnyei. Fájó téma volt ez számára. Gyűlölte azt, akinek az élete meg lett mentve. A halálát ugyan nem akarta, de az sem érdekelte volna, ha meghal. – El sem jött hozzánk, hogy részvétet nyilvánítson. A temetésen rámosolygott anyura és annyit mondott, hogy Derek Ferral nélkül meghalt volna. – Megtörölte a szemeit, de nem álltak el a könnyek. A könyvre sem nézett, ami előtte hevert. Csak hagyta, hogy a fájdalom, mit hosszú ideje őriz, kitörjön.

James szíve fájdalmasan dobbant, ahogy a fiút nézte, akiről mindenki azt hitte, hogy egy mogorva alak. Bátorságot vett, és sután átölelte, mire a másik megmerevedett ettől.

– Nyugi, smaci nincs – suttogta fülébe.

– Nem terveztelek megcsókolni. Ahogy érzem valami hagymás cuccot ettél és a rágót is elfelejtetted. – Próbált szurkálódni, de a hangja elárulta, hogy nem igazán megy neki. Nem volt képes megtenni. James valahogy a közelébe került. Áttörte a falat, amit senkinek sem engedett. – Az ölelést viszont elfogadom.

– A bátyáim hagymás tojást sütöttek, mert előző este szekíroztak Julia szerepével, és megbánták – mesélte, bár kicsit csalódott volt, hogy a másik nem kapott a lehetőségen. – Azon felül nem is vagyok biztos benned. Hetero srácot nem szívesen puszilgatok, árt a lelki egészségnek.

– Soha nem mondtam, hogy hetero vagyok – húzta kis mosolyra a száját és felnézett a másikra. – A modorom miatt kevesen mernek megközelíteni, így nem is tudja senki, hogy meleg vagyok – simított végig James hátán, a szabad kezével pedig a zsebében kezdett kutakodni. – Nem csókollak meg, de a rágót azért fogadd el. A csók szerintem még korai.

James újra felnevetett. A volt barátja után volt egy-két próbálkozása, de vakvágányra jutott mindig. Nagyjából húsz perc ismerkedés után a gatyájába akartak matatni, ami viszont neki nem tetszett, így felfüggesztette a páros játékokat az életében. Most pedig az ő felvetését vétózták meg, ami kifejezetten jólesett neki. Úgy vélte, talán tényleg igaza van a másiknak, nincs még itt az ideje ennek.

Kivette Derek kezéből a könyvet, és felütötte kedvenc részénél, mert hallani akarta a másik véleményét, aki nem habozott beszélgetésbe elegyedni vele kulturális dologról. Csodálata nőtt, neki még ilyen, korban hozzáillő, beszélgető partnere nem akad. A külvilág elnémult körülötte, azt sem érzékelte már, hogy az iskolában vannak, mert csak a másik hangja, szavai érdekelték. Ha örökké ott kellett volna maradniuk, az sem érdekli, szívesen ragadt volna benne a mostban, míg csak forog a föld.

Derek élvezte a közösen eltöltött időt. Jólesett számára, hogy megnyílhatott valakinek. Fura érzés volt, hogy James nem csak azért beszélget vele, hogy utána ellene fordíthassa a szavakat. Hihetetlen volt számára, hogy érdekesnek véli a meglátását a világról, minden témához tud hozzáfűzni valamit. Hülyének érezte magát a csók miatt. Ő akarta, tényleg. Valami elindult benne. Valami, ami eddig nem. Volt már pasija, de vele csak a fociról és kocsikról lehetett beszélgetni. A két téma mellett más nem vetődött fel, csak a szex, amit nem is élvezett. Akár a párja, vagy az ő maga által felvett álarc, a szeretkezés is durva és ridegen érzelem mentes volt. James szöges ellentéte volt bárkinek, akivel eddig dolga volt. Kedves, érzékeny, a humora is megütötte a mércét, amit még Derek is elviselt. Mosolya, hangja, szemeiben a vibrálás elvarázsolta.

A napok lassan tova peregtek. A próbák napról, napra pocsékabbul sikerültek. Derek és James rendesen játszott, de a többieken látszott, hogy baromira nem érdekli őket. Egy idő után már abban sem lelték örömüket, hogy Jamessel élcelődjenek. A darab halálra volt ítélve, ezt James pontosan látta.

Viszont a kapcsolata Derekkel napról, napra jobb lett. Sok időt töltöttek együtt. Már nem zavarta, hogy mindenkire rámorog, aki csak ferdén néz rá. Élvezte, hogy a másik védelmezi. Eddig csak a testvérei és az édesapja tették ezt meg. Tanult önvédelmet az apjától, amit csak egyszer használt élete folyamán, mikor volt barátja úgy döntött, minden úgy lesz, ahogy ő akarja. James nemes egyszerűséggel a hátába csavarta a kezét. Soha többet nem zaklatta, de egy Derek kaliberű fiúval nem bírna el, így inkább élvezte a pillanatokat, mikor irányba állította miatta iskolatársaikat.

Intelligensnek, humorosnak ismerte meg a fiút, aki most már álarc nélkül állt előtte. Rengeteget beszélgettek a könyvtárban. Egy idő után már randevúként emlegette magában ezeket a találkozásokat. Szerette volna, ha igazi minden, ha nem műcsók, ami a színpadon elcsattan köztük.

Derek egyre elkeseredettebben ment próbára. Hiába voltak James-szel jók, ha a többiek szinten alul teljesítettek. Bosszantotta, hogy szarnak az egészre, direkt rontják el a szöveget. A James-szel töltött idő egyre élvezetesebbé vált. A fiú megnyílt előtte, megmutatta, hogy intelligens, humoros és mérték nélkül kedves. Ő pedig védelmezni szerette volna őt. Habár a beszólások száma csökkent, ennek ellenére árgus szemekkel figyelte, hogy mikor ki akar rosszat neki. Sokat gondolkozott, bátorságot gyűjtött, hogy meg merje kérdezni:

– Eljönnél velem fagyizni?

Jamest a kérdés hirtelen érte. Nem számított a fiútól ilyenre, de nagyon jólesett neki. A testvéreivel bowlingot beszélt még, de úgy gondolta, hogy a másnap is jó nekik.

– Boldogan – mosolyogta. Szeretett a könyvtárban lenni vele, de úgy érezte, hogy ez most egy előrelépés.

– Ha le tudom passzolni a kicsiket, akkor mehetünk ketten, ha nem, akkor el kell viselni őket – húzta a száját és nagyot sóhajtott. – Szeretem őket, csak néha sok.

– Nálunk én vagyok a kicsi – nevette James. – Nyolc és tíz évvel idősebbek a bátyáim. Folyton rajtuk lógtam. Egyszer Jeremy elvitt magával bowlingozni. Ötéves lehettem. A lányok többet foglalkoztak velem, mint vele, és bedurcult – mesélte nevetve.

– Szeretem a kicsiket, de már nem vagyok gyerek. Kell néha, hogy egyedül lehessek. Szerelmet akarok! Boldog lenni. De ha állandóan velem vannak, akkor hogyan? – esett kétségbe Derek és nagyot sóhajtott. – Anyu sem érti ezt meg.

– Megértelek – bólintott James –, de nem zavar az sem, ha velünk jönnek – halkult el a hangja. Arca kipirult, mert túl nyíltan lépett fel.

– Kicsik, még neveletlenek és elevenek. Egy pillanat elég, hogy a feje tetejére állítsák a környezetüket. – sóhajtotta Derek. Szívből remélte, hogy az anyja tud valakit, aki vigyáz rájuk. Szerette őket, a tűzbe tette volna értük a kezét, de sok volt minden egyes nap rájuk figyelni. Kicsit ki akart szabadulni a mókuskerékből, ami az iskola falain kívül várta őt.

– Ez esetben próbáljuk meg őket lepasszolni – vigyorogta James. Derek bólintott, és arrébb húzódott, hogy telefonálhasson, miközben James is írt a bátyjainak, hogy napolják el a közös estét. Azonnal kapta is a választ, hogy hány éves, rendes-e, ha nem, mennek és helyre teszik. A fiú felkuncogott testvérei reakcióján, de élvezte, hogy ennyire szeretik és vigyáznak rá.

– A gyerekek anyám anyjánál lesznek. – Kirázta a hideg a nő említésére is. Nem volt soha jó viszonyban a nővel. Mindig piszkálta, szidta és nem egyszer emelt rá kezet, mikor a szülei nem voltak otthon. – Remélem minden rendben lesz, mert az a nő egy szörnyeteg.

– Remélem – bólintott James. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet otthagyni nála a gyerekeket, ha az unokája így vélekedik róla. Azonban akarta azt a fagyizást, közelebb akart kerülni a másikhoz. – Mehetünk – mosolygott rá, mire a másik bólintott. Egymás mellett sétálva, az irodalom órát kivesézve indultak el a hűsítő édességért, a meleg, tavaszi időben.

***

A fagyizás nagyon jól sikerült. James örült, hogy az ikreket bevállalták pár órára. A lelkiismeret-furdalása is csökkent, mikor Derek anyukája hívta a fiát, hogy haza értek. Tudtak beszélgetni, nem csak könyvekről, hanem magukról is. Az egész lehetett volna happy end is, ha nem futnak bele néhány iskolatársukba, akik elrontották gúnyolódásukkal a délutánt. Néha úgy érezte a fiú, hogy messzebb jutottak Derekkel, azonban az incidens megint durvává tette a másikat, és vele is így viselkedett. Végül ő eljött. Derek kereste, de nem fogadta a hívását, üzeneteit sem. Komolyan fontolgatta, hogy visszalép a szereptől, mert mindent elront, de rettegett attól, hogy a másik akkor kevesebb figyelmet fordít rá.

Sóhajtva fordult az oldalára. Nem tudott aludni, egyre csak Derek járt a fejében, aki hol közeledett, hol távolodott tőle. Értékelte a lovagiasságát, de most már bezsebelte volna azt a csókot, amit elmulasztott az első próbán. Lehunyta a szemét, és újra látta a sötét szemekben a vibrálást, amit már értett. A rajongás, a szeretet vezette akkor a mozdulatait. Vele akart lenni, minden nap találkozni, beszélgetni. Még azt a buta szerepet is lehet kibírja, ha Derek erre kéri.

***

Derek élvezte a fagyizást. Kellemesen érezte magát James társaságában. Tovább bontogatta szárnyait, egyre több mindent osztott meg a fiúval, aki ezt viszonozta. Boldog volt addig a percig, míg néhány iskolatársuk meg nem jelent és el nem kezdte őket oltogatni. Ridegen kezdett viselkedni velük, de a legnagyobb gond az az volt, hogy ebből a viselkedésből James is kapott, aki hazament. Szomorúan ült ott tovább, hallgatva a beszólásokat, aminek a végén betelt nála a pohár és behúzott az egyiknek. Mélyeket sóhajtozva ment haza. Hívta a másikat, írt neki, de az nem reagált. Utálta az egészet. Azt, hogy őt is bántotta. Otthon senkihez nem szólt, a szobájába csörtetett és próbált észszerűen gondolkozni. Sötétedés után halkan kiosont a házból és elindult James háza felé. Óvatosan megdobálta az egyik ablakot, remélve, hogy nem mást vert fel.

***

James kicsit elszunyókált, de fejében egymást kergették az álmok. Hol Derekkel nevetett, hol pedig a gúnyolódók gyűrűjében próbált nem kiborulni, mígnem felriadt. Először nem is tudta, hogy mire. Visszafeküdt a párnára, de a halk kopogást ismét hallotta. Az ablaka felől jött. Tétovázva ült fel, majd a hang ismétlésére kiszállt az ágyból, és odalopakodott. Hevesen dobogó szívvel bámult ki rajta, mígnem ijedten felsikkantott, ahogy egy alakot látott meg az üveg mögött. Kellett pár pillanat, még realizálta, hogy Dereket látja. Feltépte az ablakot:

– Mondd, te normális vagy? – szegezte neki a kérdést. – Rám hozod a frász! És mit keresel itt éjjel?

– De csitt, mi fény tör át az ablakon? – kezdett bele Derek, mire James meglepődött – Nap kelte az és napja Júlia. Kelj, drága nap, s az irigy holdat öld meg, mely már is halvány és bútól beteg, hogy szebb vagy nála, szolganője, te.

– Tesó – hallotta meg James, mire ő is, és Derek is összerezzentek. Kihajolt az ablakon, így látta a másik szobából leskelődő alakot. – Húzd be az ablakodon szegény srácot, mert apu lehet lelövi, ha így udvarolgat és nem az ajtót használja – kuncogta idősebb bátyja.

Derek felnevetett. Hangja betöltötte az éjszaka csendjét. Szemeiből kigördült egy könnycsepp és közelebb ment a házhoz.

– Nem szeretnék idejekorán meghalni, ha lehet. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy az enyészeté legyek. Nem hívsz be? – James szíve hevesebben kezdett dobogni attól, hogy a másik megjelent nála. Beszélgettek már róla, hogy ki hol lakik, talán azt is említette, hogy melyik ablak az övé. Erre ő nem emlékezett, de hogy ott állt a másik, tőle alig egy méterre, boldoggá tette. Emlékezett rá, és ez majd szétvetette a boldogságtól. Felé nyújtotta kezét. Mikor a másik az ujjaihoz ért, izgalom kerítette hatalmába. Segített neki bemászni, majd becsukta az ablakot és szembefordult Derekkel. Csak nézte őt, és mosolygott. A délutáni durvasága ellenére, örült, hogy látja.

– Bocsánatot szeretnék kérni a délutáni viselkedésem miatt. – kezdett bele halkan. Szégyellte magát. Rájött, hogy nem rajta kellett volna levezetnie az egészet. – Rosszul esett, mert pont te nem érdemled meg. Kedves vagy és nagy a szíved is. Gondolkoztam, hogy hogyan lehetne megoldani ezt az egészet és arra jutottam, hogy át kellene írni az egészet. Mármint Julia most lehetne pasi. – James levegője elakadt, de ahogy a fiúra nézett, látta, hogy ezt komolyan gondolja. Először azt hitte, rosszul hall, de ahogy a csillogó, sötét szemekbe bámult, rájött, hogy a másik ezt teljesen komolyan gondolja. Nem bírta szemét levenni a másikról, akinek arca kipirult, szája kicsit elnyílt. Ajkait bámulta, egyre jobban akarta azt a csókot.

– Ezt te komolyan gondolod? – kérdezte halkan.

– Persze. Te sem élvezed a női szerepet, gondoltam csavarjunk rajta egyet és tökéletes polgárpukkasztás is lenne – mosolyodott el, és lépett közelebb Jameshez. Akarta a csókot, mindennél jobban, de nem érezte még úgy, hogy eljött az ideje. – Amellett meg talán nem szekálnak, ha nem Julia leszel.

James szája megremegett. Úgy érezte, hogy a legszebb ajándékot kapta. Annak idején, mivel megtehette a volt barátja, kapott nem kevés dolgot, de ahogy ránézett Derekre, rájött, hogy a legjobb dolgok nem pénzben mérhetőek. Hirtelen mozdult, a másik nyakába vetette magát. Átölelte őt, miközben azt suttogta:

– Köszönöm.

– Nem kell. Látom rajtad, hogy a próbákat élvezed, de feszélyez a szerep. Megérdemelsz egy rendes színházi előadást – ölelte vissza, és akaratlanul is belesimult a másik karjaiba. Többre vágyott, csókolni akarta őt, de félt. Pár szobával arrébb James apja pihent. Biztosra vette, hogy egy komplett tárat eresztene belé, ha tudná, hogy ott van. – Holnap beszélünk a tanárral, ha nem enged, lemondom a szerepet.

James hallotta a másik szavait, amitől a szíve hevesebben kezdett dobogni. Félreismerte a másikat nagyon. Nem értette mit keres a színdarabban, de most már nem bánta.

– Ha kilépsz, én is. Nem fogok ám csak úgy akárkit puszilgatni – kuncogta, miközben eszébe jutottak azok az apró érintések, leheletnyi puszik, amit a próbák során kapott.

– Nem akarom, hogy ne legyen mindenki számára élvezetes. Neked meg nem egy nőt kellene játszanod, mert hiába vagy meleg, te férfi vagy – húzódott kicsit hátra, hogy a szemébe nézhessen. Elveszett a gyönyörű szemekben. Felhúzta az egyik szemöldökét és az arcára adott egy puszit. Mélyet sóhajtott, majd elengedte. – Mennem kell. Anyám megnyúz, ha rájön, hogy kiszöktem. Holnap suli előtt a könyvtárban megbeszélhetnénk a részleteket. – James azonban közelebb bújt hozzá. – Bármeddig tartanálak, ha kéred, de ha az apád rájön, hogy itt vagyok, te leszel a pajzs – nevetett fel halkan. Nem szerette volna, ha kiderül, hogy ott van, legalább is nem James apja számára. Még előtte állt a színdarab, amiben elcsattan az első csók, ha előbb nem.

– Le lehet nem lő – nevette James –, de fegyverrel a kezében kérne meg, hogy az ajtónkat használd – pukkadt ki Jamesből a nevetés. Fejét a másik mellkasába fúrta, hogy tompítsa a hangokat.

– Köszönöm, de ma este nem terveztem pofavizitet. Csak téged akartalak látni – bukott ki Derekből. Nem tervezte, hogy ennyire nyílt lesz, de már nem tehetett semmit. – Majd az előadás után, feltéve, ha túlélem, és bemutatkoztam.

Jamesnek jólestek a másik szavai. Az, hogy az előadás után is tervez vele, kifejezetten jólesett neki. Elengedte őt, bár nehezére esett. Csókolni vágyta, de tudta, hogy még várnia kell. Nehéz szívvel engedte az ablakhoz. Derek a párkányba kapaszkodott, mikor hirtelen mellé lépett, és megpuszilta. James nevetve kapott utána, mert lecsúszott a váratlan gesztusától.

– Megölsz még azelőtt, hogy a színpadon halnék meg – kuncogott Derek, miközben óvatosan leereszkedett. Mosolyogva integetett neki. Boldognak érezte magát. Az elején még ódzkodott az egésztől, de azóta annyi minden történt, hogy örült mégis a főszerepnek. Tervezett a fiúval. Nem csak a próbák és a darab ideje alatt akart vele lenni. Megkedvelte és ha tehette volna, minden idejét vele töltötte volna.

***

James vigyorogva csukta be az ablakát. Még mindig hihetetlen volt számára, hogy a másik gondolt rá, és mindezt közölni akarta vele éjjel, vállalva apja álmos morgását. Az ágyához sétált, levetette magát a matracra. Tenyerét szívére szorította, mert olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott mellkasából. Ez más volt, mint korábban. Különlegesebbnek érezte. Gondolataiból telefonja rezgése rángatta ki. Vigyorogva emelte fel, csak hogy nevetésbe törjön ki, fiatalabbik bátyja üzenetén, aki közölte, ha a pasiját az ágyában találják reggel, kínvallatás lesz. Imádta, hogy ennyire féltik őt. Szerette volna, ha elfogadják őt, ha komolyabbra fordul. A gondolatba belevörösödött. Még álmában is mosolygott, miután végre elaludt.

***

A másnap nagyon izgatottan köszöntött Jamesre. Reggel boldogan indult iskolába, de nem ment be a terembe, mint máskor, hanem azon a sarkon állt meg, amerről Derek érkezett minden reggel. A fiú mosolyogva köszöntötte, amitől a gyomra kellemesen megremegett. Nem csalódott a másikban. Már kész forgatókönyvvel lepte meg a rövid úton, ami az iskoláig várt rájuk. Az eredeti, tragikus történetet dolgozta fel újra, csak huszonegyedik századi köntösbe bújtatva, megmutatva, hogy a tiltások, a rosszallások még mindig öngyilkosságba kergethetnek fiatalokat. A meg nem értés, a békétlenség káoszt okozhat, homofób megnyilvánulások lelkeket tehetnek tönkre. Nem bírták megvárni a próbát, első óra után felkerestek a dráma tanárukat, akinek az ötlet nagyon is tetszett, de nem rajta múlott a terv jóváhagyása.

A délután nagyon nehezen jött el. Minden óra szenvedés volt, de James minden szünetben mosolyogva fogadta Dereket, aki érte jött a terembe, ahol órája következett. Tovább beszélgettek az ötletről. Az, hogy beszólogattak nekik, már egyáltalán nem is érdekelte őket, így egy idő után már senki nem nagyon érzett rá kényszert, hogy foglalkozzon velük.

Derek, ha nem James társaságában töltötte az idejét, a darabon gondolkozott. Felvillanyozta az, hogy valami újat mutathatnak be a régi köntösben. Órák alatt is ezen járt az esze. Boldogan újságolta el felvetéseit Jamesnek. Örült, hogy a fiú boldogan fogadta az összes ötletét. Délutánra már tűkön ült. Várta, hogy elfogadják-e a javaslatot, amit a drámatanárnak nyújtottak be a Romeo és Julia átdolgozására. Ő szerette volna, ha elfogadják, mert James szemei mindig boldogan csillantak meg, ha nem Juliaként emlegette a felvetett ötletek során.

A délutáni próba előtt iskolatársaik elé álltak, és elmondtak ötletüket. Először olyan csend lett, hogy azt hitte James, most fogják őket meglincselni, de tévedett. Az ötlet nagyon tetszett a többségnek. Még annak a fiúnak is, aki eredetileg játszotta volna Romeot, és mindig beszólogatott, de most erőteljesen kampányolt az ötlet mellett ős is. Azt mondta, hogy bármit elfogad, csak ne kelljen azt a szúrós jelmezt felvennie. James felvont szemöldökkel nézett rá, hogy ez volt a legnagyobb gondja. Annak a jelmeznek legalább két szárat terveztek. Volt, akinek nem tetszett az ötlet, mert undorította a tény, hogy két fiúról szól a sztori, de a tanár felvetette, hogy szavazzák meg. A többség mellette voksolt, de megengedték, hogy bárki távozhat a darabból, de senki nem akart.

Derek pár nap leforgása alatt, a többiek segítésével, mindent eltervezett és létre is hozott. Az első próba előtt ideges volt. Remegő lábakkal állt a színpadon és idegesen kezdett bele a szövegbe. James jelenléte volt az egyetlen, ami magabiztosságot adott neki. Hangja erősebb lett, a szöveget, -amit spontán hoztak össze – érzelemmel átitatva mondta el. Örült, hogy minden a terv szerint haladt. James erőt adott neki a tekintetével, ami csillogott, ha rá nézett. A próba végére már minden idegessége elszállt. Örült annak is, hogy mindenki élvezte a próbát, nevetgéltek egy-egy elrontott jeleneten, orra esésen, szövegen. Jó volt látni a mosolyokat, a dráma tanár elégedett arckifejezését. Úgy érezte, hogy csak akkor lenne boldogabb, ha James megcsókolná. Szíve mélyén akarta a csókot, de lépni még nem mert.

James élvezte az előkészületeket, a próbákat. Minden egyes alkalommal, mikor ők jöttek a csókos jelenettel, csak egy tenyérrel eltakart puszi sikeredett. Érezte a másik leheletét, forró ujjait az arcán. Meg akarta ízlelni, azt is megtudni a másikról, milyen a csókja, de a másik nem adta.

Azonban, ahogy a napok előre haladtak, egyre nagyobb beszed téma lett az új előadás, ami a Romeo és Julian címet kapta. Mindenki látni akarta, az is, aki kerülte az ilyen elfoglaltságokat. Belopóztak a próbákra, a tanárnak egy idő után zárnia kellett az ajtókat. Szülők is érdeklődni kezdtek, végül akkora izgalom töltötte el az iskolát, hogy át kellett helyezni az egészet a városi művelődési házba.

Derek minden próbán eltakarta a száját. Nem érette magát sem, de Jamest sem. Ha akarta volna, akkor elveszi a kezét és megcsókolja, de nem tette. A keze mindig a szájuk között pihent, ami kicsit elszomorította a fiút. Miért nem akarja a csókot? Félt, vagy az apja miatt nem teszi meg? A főpróbán kissé nyersen, és durvábban mondta a szöveget. Fájt belül, lüktetett az érzés, hogy a másik nem akarja a csókot. Olyan jól megvoltak a próbákon kívül is, akkor miért? Az előadás napján már teljesen letörten jelent meg, ennek ellenére a szívét is beleadva mondogatta a szöveget. Elhatározta, hogy megcsókolja Jamest legyen bármi a következménye. Ha ellöki magától, azt is vállalja, de érezni akart a másik ízét, ajkait a sajátján. Mélyet sóhajtva, elszántan vonult a színpad mögé, várva az előadás kezdetét.

James butának érezte magát egy idő után. Derek nem lépett felé, úgy érezte, hogy félreértelmezett valamit kettejük között, ami nem esett jól neki. A hetek alatt elszállt belőle a remény, hogy egyszer is megérinti komolyabban a másik. Nem volt kedve a próbákon kívül semmihez. Testvérei azonnal kiszúrták videohívásban is, hogy valami nem oké. Ő elrebegte nekik, mire azok azt mondtak, ne legyen már töketlen. Ha akarja azt a csókot, vagy többet, növesszen farkat, és cselekedjen. Azonban James hezitált. Nem akarta már a másikat elveszíteni. Iskolán kívül, ha hozzáért Derekhez, a fiúnak nem volt ellenvetése, azonban a próbákon hárított. Talán a túlzott közelség zavarhatta Dereket. A főpróba pocsékul sikerült. Mindent a megadott módon csináltak, a siker garantált volt. Csak Derek volt feszült, és ideges, így átment igen bunkóba. James megrettent, hogy miatta. Beszélni akart vele, de a másik a testvéreire hivatkozva elszaladt próba után.

Az előadás estéjén eljöttek a szülei. Bátyjai kamerán keresztül voltak jelen, egy isten háta mögötti helyről figyelve őt. Úgy döntött, hogy beleadja minden érzését, fájdalmát, amit az okozott, hogy Derek talán kilép az életéből.

Elkezdődött a darab. Derek igyekezett kizárni minden más érzést és a feladatra koncentrált. A szöveget hibátlanul mondta el, a léptei, a testbeszéde is tökéletes volt. Arcán minden érzelem tökéletesen kirajzolódott. Mikor nem látta senki, vagy a színfalak mögött kellett várnia, hogy ő és James következzen, a körmét rágta. Izgult a csók miatt. Rettegett, hiszen egyetlen férfi ült katonaruhában, kezében egy laptoppal, min két fiú képe rajzolódott ki. Ha mindenki előtt megcsókolja, halott. Ettől félt a legjobban. Minden alkalommal, mikor a színpadon volt, nyomát sem mutatta, hogy kicsit is félne. A darab végére, már remegő lábakkal állt, és várta, hogy kialudjanak a fények. A pillanat eljövetelekor képzeletben megrázta magát és átkarolt James testét. A sötétben, ami a színpad azon részét beburkolta, ahol ők feküdtek, átkarolta őt, és megcsókolta. Szerette volna, ha megtörténik, még mielőtt a függöny legördül. Akarta, hogy James tudja, ő továbbra is szeretne vele lenni. Megcsókolta, minden eddig elnyomott érzelmét belevitte. Finoman érintette ajkait a másikéhoz. Szemét becsukva átadta magát a pillanatnak. Ép elmélyíteni szerette volna a csókot, mikor a fények kigyulladtak, és a közönség őrült tapsba kezdett. Riadtan nézett feléjük, de a kérdést mégis a karjaiban tartott fiúnak szegezte:

– Apád ugye nem fog agyonlőni a csók miatt?

James felkuncogott. Egész előadás alatt remegett a gyomra. Tudta, hogy mit kell csinálnia, hogyan adja elő, de akárhányszor hozzáért a másik, többre vágyott. Szerette volna, ha komolyabb dolog alakul ki köztük, de a színfalak mögött a másik rá sem nézett, így annál a résznél, mikor mással szerették volna kiházasítani, tényleg rettentően fájt belül, mert ő Derekre vágyott. Boldogan adta át magát az ölelésnek, amiben együtt léptek át a túlvilágra a darabban. Ahogy sötét vette őket körül, és az utolsó taktust mondta el a mesélő, Derek hirtelen megcsókolta. Lélegzete bennszakadt. Fel kellett ülnie, magával húzva a másikat. Rátapadt a szájára, úgy falta, mint egy éhező. Nem akarta abbahagyni, de a fények közbeszóltak, de így is boldog volt.

– Nem hozott fegyvert – kuncogta a fiú. –, de vasárnap jelenésed lesz nálunk.

– Boldogan megyek, ha vigyázol rám – adott egy puszit a másik arcára. A közönség még mindig hangosan tapsolt. A szereplők sorba mentek a színpadra, így nekik is csatlakozniuk kellett hozzájuk. Derek meghajolt, boldog vigyort vetett a közönség soraiban ülő anyjára és testvéreire. Nem engedte el James kezét akkor sem, mikor lesétáltak a színpadról. Szemeiben könnyek csillogtak. Megcsinálták, létrehoztak egy darabot, de ennél többet kapott, szerelmet, egy társat, akire mindig is vágyott.

James mosolyogva sétált le a színpadról. Mikor visszatapsolták őket, mindenkit maguk elé engedtek, majd intett Dereknek, hogy kövesse. Behúzta egy sötét sarokba, magához ölelte, majd újra csókolta. A szerelem szikrája lobbant fel szívében, mint tette ezt a darabban is két ifjúval. Azonban a tragédia elmaradt, lett helyette boldog befejezés.