- Mit akar pontosan? – néztem hitetlenül az előttem álló lányra. Kék szemei dühtől csillogtak, egész testében remegett. – Most csak szopatsz ugye?

- Jól hallottad, szeretné, ha te lennél neki az első pasi.

Nagyot sóhajtva temettem az arcom a tenyerembe. Már csak az hiányzott, hogy egy éppen magát felfedező fiatal felnőtt is a nyakamba szakadjon. Megvolt a magam kicseszett baja. Végül is igaz volt mondás. Nem azzal van a baj, ha nyakig ér a szar...csak ne lötyögtesse senki. Fáradtan dőltem hanyatt az ágyamon. Kedves barátnőm meg mellém. Együtt kezdtük el fixírozni a repedést a mennyezeten. Elveszve a gondolataimban néztem ki bambán a fejemből. Alapos mérlegelés után úgy döntöttem, hogy megteszem. Mi baj lehet abból, ha lefekszem vele? Végül is már egy ideje nem voltam pasival, amúgy meg egy numerába nem készültem belehalni. Ekkor még nem tudtam, hogy minden szenvedésem alanya későbbiekben Novaszel-Noviczki Norbert lesz. Nem volt nálam sokkal fiatalabb. Három ével talán, de idősebbnek nézett ki a koránál. Én akkor már a húszas éveim közepén jártam. Pontosan a huszonötöt készültem betölteni.

A fal repedései rettentően érdekesnek bizonyultak. Megállapítottam, hogy ha lesz egy kis szabadidőm, akkor levakolom. Ezzel csak az volt a baj, hogy türelmem is több volt, annak ellenére, hogy türelmetlenségem messze híres volt, mint szabadidőm. Nagyot fújtatva ültem fel. Megráztam a fejem és legjobb barátnőmre emeltem zöldesbarna szemem. Csak nézett rám vissza, de nem szólt semmit. Már tudta, hogy mit fogok mondani. Csak megrázta a fejét és kinyújtotta a karát. Megfogtam a kezét és elmosolyodtam.

- Azért óvatosan, Tomikám, te is tudod, hogy az a fiú egy egyéniség. – vigyorodott el ő is. – Amellett meg amilyen hülye vagy, beleszeretsz.

- Kizárt, hogy ez megtörténjen, de tudod mit Diánám, ha megesik, te lehetsz, ki kiskanállal felvakar.

Erre felnevettünk, de láttam a tekintetében, hogy nem érzi úgy, hogy jó döntést hoztam. Valahol mélyen bennem is jelzett egy kis hang, hogy ne tegyem, de úgy voltam vele, hogy idővel elhallgat. Tovább fetrengtünk volna, ha anyám nem kiabál fel, hogy kész a vacsora. A kedvencemet készítette. Húsos rakott tésztát, jó sok sajttal a tetején. Mosolyogva szedett mindhármunknak. Leültünk az asztalhoz és elkezdtük átbeszélni a nap eseményeit. Ilyenkor mindig az asztalfőre tévedt a tekintetem. Apu már nem élt, de a hiányának fájdalma az idő múlásával sem lett elviselhetőbb. Odavoltam apámért. Mindent, amit tudtam, tőle tanultam. Hogy kell a horogra gilisztát tűzni, vagy, mikor a legjobb az idő a horgászatra. Ő mutatta meg nekem, hogy mit tegyek, ha félek a sötétben, hogy űzzem el az ágyam alatt rejtőzködő mumust. Egy mondókát is kreált nekem, hogy nyugodtabb legyek.

Anyu megfogta a kezem. Azonos színű szemei szomorúan csillogtak. Ő is apára gondolt, ahogy én és Diána is. Mindenki szerette, aki csak megismerte. Apu remek ember volt, mindenkinek segített, akinek csak kellett. Önkéntesen segített a környéken árvakán maradt gyerekeknek.

- Én megyek, anyu már kétszer hívott. Köszönöm a vacsorát. – köszönt el a barátnőm. – Holnap akkor a suliban?

- Én szombaton nem szoktam bejárni, de ha te szeretnél...

Elvörösödött én meg felnevettem. Ezért imádtam őt, mert mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Mikor az ég szürke volt felettem, mikor az eső heves viharok közepette szakadni kezdett, ő akkor is elhozta nekem a napot. Ha ép nem sikerült, akkor is esernyőt tartott a fejem fölé, hogy ne ázzak el.

A rövidre vett elköszönés után a szobámba mentem. Bekapcsoltam az asztalomon heverő leptonom, hogy megnézhessem magamnak Norbit. Nem voltam nagyin megszállottja a közösségi oldalaknak, bár volt facebookom, de nem lógtam rajta a nap legnagyobb részében. Inkább megnéztem egy filmet, vagy ültem be a barátaimmal valahová. Meg is lepett, mikor megláttam, hogy ismerősnek jelölt. Az ujjam hezitált az egéren a jelölés visszaigazolása gomb felett, majd rányomtam. Legyen egy jó napja gondoltam magamban. Egy perc sem telt el, mikor a frászt hozva rám megszólalt a gépem, valami ismeretlen hangon. Ha nem látom, hogy felugrik egy ablak, akkor soha nem tudom meg, hogy ő írt.

Nagyot sóhajtva pillantottam arra az üzenetre, vissza szerettem volna írni, de már jelzett az a három pont, hogy éppen ír. Úgy döntöttem, hogy a gép helyett a telefonom használom, hátha akkor nem kell szembesülnöm azzal, hogy a gépelési sebességem alul múlja a korosztályomét. Azonban nem vesződtem az írással. Mindig is jobban ment, ha beszélek, így felhívtam.

- Nem hittem volna, hogy felhívsz. – szólt bele a telefonba. Hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog. – Későbbre vártam azt, hogy hívásozunk.

- Ha már a farkam kell, akkor esetleg könnyebb így nem? – hallottam, ahogy hangosan sóhajtott. Ezek szerint félreértettem, amit Diána mondott. – Nem így van?

- Nem egészen. Kell az is, de én inkább kapcsolatot szeretnék. Vonzó pasi vagy, a humorod is elég jó, intelligens vagy, abból kiindulva, hogy sokat olvasol.

- Köszönöm, de nem is beszéltünk egy szót sem. Alattam jársz az egyetemen. Miből gondolod, hogy jó választás vagyok?

Csak hallgattam, ahogy felsorolja minden tulajdonságom, amit vonzónak talált. Jól estek a lelkemnek a dicsérő szavak. Mintha éreztem volna, hogy simogatják a lelkem, meleg ölelésébe vonják a testem. Közben a gépem a profilját néztem. Egyszerű életét elő srác volt, de a képeken már látszott, hogy olyan kisugárzása van, hogy mindenki utána néz. Sötét barna szem és haj, korát meghazudtoló, karakteres arc. Borostának nyoma sem volt egyetlen képen sem. Mosolya egészen más köntösbe bújtatta őt. Teljesen elvesztem a képek bámulása közben, ő meg egy percre sem állt le azzal, hogy engem becézgessen.

- Mit szólsz a hétfőhöz? – sebesen kellett pislognom és megerőltetem az agyam, hogy miről is beszélhetett. – Órák után, akkor beülünk kávézni?

- Ja, persze. – húztam mosolyra a szám. Az igazat megvallva, az ízlésemnek tökéletesen megfelelt. – Nekem nyolc órám van, az első viszont lyukas.

A háttérben kislány hangja csendült, így el kellett köszönnie. Letettük a telefont én meg úgy vigyorogtam, mint akit szépen szólva baszni visznek. Vártam a hétfőt, hogy végre szemtől szembe is találkozzunk. Hiába jártunk egy egyetemre, teljesen más szakon voltunk, a három évről, ami közöttünk volt nem is beszélve. Az érdeklődési körünk is más volt. Engem a könyvek kötöttek le, ő meg a hírekből hallva, amik a suliban terjengtek, a videójátékok. Én horrort akkor se néztem volna, ha a fejemhez tartották volna a pisztolyt, ő pedig egyenesen oda volt értük.

A hétvége részben unalmasan telt. Tanultam a következő tesztre, ami a félévi jegyen háromnegyedét tette ki. Vigyáztam az unokaöcsémre, fociztunk, filmet néztünk és sokat nevettünk. Átjött a nagyi, ki sokat mesélt a fiatalabb éveiről. Hogyan hódította meg a papa a szívét. Édes kis történet, bár millió alkalommal hallottam. A fiatal pincérnő és a tajparaszt, aki az ő kedvéért jó, kedves. Aki humoros, bár ezt nem láthatja mindenki.

Hétfőn a lyukas órán az egyetem könyvtárában szórakoztattam magam. A Hamlettel. Egészen kellemesen éreztem magam, míg meg nem jelent az egyetemi életem felett lebegő sötét felhő, azaz Német Teodor. A magát alfahímnek képzelő, full sötét bunkó, aki azóta akart a gatyában járni, mióta látott fürdőnadrágban. Humorosnak vélt szólásaitól minden idegszálam egyesével állt vigyázba. Nem nézett ki rosszul, sötétbarna szeme és haja volt. A konditeremben töltött temérdek órának köszönhetően izmosabb volt a legtöbb egyetemistánál, de -és itt kezdődött a baj- ha megszólalt, kezdtem bánni, hogy nem az eszét építette a teste helyett.

- Na Tomi, meggondoltad magad? – nevette Teodor, bár azt inkább neveztem volna farkas vicsornak. – Nem leszel kupak a farkam hegyén?

- Kösz kihagyom. – legyintettem és figyelmem visszatért a könyv irányba. – Bár... akkor elmondhatod, hogy van rajtad valami értelmes is. Ha megbocsájtasz nekem, a könyv még mindig értelmesebb, mint te. Bye aranyom.

Az arca olyan vörös lett, mint az érett paradicsom. Tekintete szikrákat szórt, ahogy hátat fordított és ment a dolgára. Én folytattam az olvasást. Már ép újra elkerültem volna benne, mikor megjelent Diána. Feldúlt volt, szemei alatt sötét karikák jelezték, hogy bár aludt, de közel sem annyit, mint szeretett volna. Felálltam, visszatettem a könyvet a helyére és elő vettem a neki vett kávét. Elmosolyodott, de még mindig úgy állt ott, mint a cövek. Megfogta a karját és a közeli asztalhoz vezettem.

- Na csüccs, drágám és kezdj el regélni. – tettem elé a kávét és ültem le vele szemben, mikor helyet foglalt. – Olyan a fejed, mint aki most szabadult a tivornyából.

- Bárcsak. – sóhajtotta és meghúzta a poharat. – A bátyám hazahozott valami kis rüfkét és azt hallgattam egész este, hogy „tapsolnak" - macskakörömmel jelezte, hogy ott ugyan cirkuszi előadás messze nem volt. – Borzalmas volt. A csaj sem tudott halkan nyögni. Hajnal kettő felé már nekem kellett szólni, hogy ha nem fejezik be, levágom Peti farkát és a csaj szájába dugom.

Nem tehettem róla, fel kellett nevetnem. Égszín szemei felragyogtak, ahogy beszállt ő is. Ebbe az egyedi és különleges pillanatba rondított bele Norbi. Megállt az asztalnál és engem nézett. Zöld szeme szinte égetett, ahogy farkasszemet néztünk egymással. Felforrt a vérem, nehezebben vettem a levegőt. Széles mosolyt villantott, mielőtt rám kacsintott és tovább is állt.

Nem győztem pislogni utána. Egy gondolat cikázott a fejemben. Ez még is mi a szar volt. Barátnőmre néztem, aki hozzám hasonló arckifejezéssel nézett Norbi után. Kerek fenekére feszült a nadrág, nem tehettem róla elmosolyodtam. Lelkiszemeim előtt megjelent a kép, ahogy lekerül róla az alsóval együtt és én keményen markolom, harapom a kerekded farpofáit. Ennek az egésznek kellemetlen következményei lettek, ugyanis a nadrágomnak feszültem. Kényelmetlenül szorított és én akaratom ellenére elkezdtem ficánkolni, hogy enyhítsem a nyomást odalent. Diána csak mosolygott a szerencsétlenkedésemen.

A lyukasóra elszállt, nekünk meg menni kellett az elsőre. A folyosón haladva valami felhívta a figyelmem a mögöttünk sétáló lányra. Konkrétan az, hogy hosszasan ecsetelte, hogy mennyire vonzó vagyok, hogy a fenekem milyen kerek és markolni való. Egy pillanatra fordultam csak hátra, mire ő elpirulva rám mosolygott. Felvont szemöldökkel fordultam vissza Diána felé és jó hangosan belekezdtem.

- Ezt nem hiszem el! – sóhajtottam tetetett sértettséggel a hangomban. – A tegnap esti srác sem ütötte a mércét. Kicsi volt neki és használni sem tudta.

- Oh, drágám! Sajnálom, de te is leállhatnál már az egyéjszakásokkal. – vette a lapot, hallotta ő is, hogy a hátunk mögött mit művelnek a lányok. – Amúgy sem hiszem, hogy gumi nélkül biztonságos.

- Az AIDS mellékes! Terjesztem, mint az igét. – kacsintottam Dianára. Hallottuk, hogy a hátunk mögött lévő csajok felszisszennek. sebesebbre váltva a lépteiket elhaladtak mellettünk. – Kösz szívem, egy istennő vagy.

Hangosan nevetve sétáltunk tovább a terem felé. Ugyanazokat a szakokat vettük fel, így minden időnket együtt töltöttük. Mind a ketten orvosok szerettünk volna lenni, így nem volt kérdés, hogy milyen tárgyak legyenek az elsők.

A napot valahogy átvészeltem, de a fele anyagra nem emlékeztem. Gondolatim a Norbival való randira tévedtek állandóan. Aggódni kezdtem, hogy a ruhám megfelelő lesz-e, bár a megszokott sötét együttest választottam. Fekete póló, rajta egy vérző koponyával. Éjszín farmer, ami kicsit feszült rajtam és a fekete edzőcipőmet. Tudjuk, fő a sokszínűség. Mikor elrendeztem magamban, hogy a szerelésem jó, azon kezdtem el kattogni, hogy a hajam vajon jó áll-e. Reggel alaposan beállítottam. Hajhab, hajlakk, csak, hogy az ózonlyuk nagyobb legyen. Nehezen, de sikerült megállapodnom abban, hogy én kurva jól nézek ki, a többit meg majd hozza a randevú.

Az utolsó órára már minden kétkedésemen felülkerekedtem és igyekeztem legalább arra odafigyelni, hogy jegyzeteljek, bár rettentően nehezen ment. Nem érdekelt az anyag, nem is értettem, hogy miért vettem fel tantárgynak, de már mindegy volt. Végig szenvedtem, mivel a tanárúr kellően dögös volt ahhoz, hogy végig őt stírőljem.

Tanítás után léptem volna ki az épületből, mikor megrezzent a telefonom, vele a karórám is. „Várlak a focipályán". Ennyi állt a Norbi által küldött üzenetben. Visszafordultam, mert a pálya a hátsóudvaron volt. Egy kisebb lelátó is volt, hogy onnan lehessen nézni a meccseket. Automatikusan arra pillantottam, de nem volt ott. Meglepődtem, mikor az egyik kaputól nem messze megpillantottam. Szélesen mosolyogva integetett felém. Előtte a füvön már le volt terítve egy pokróc. Egy üveg vörösbór társaságában piknik kosár is rám kacsintott, amin nem kicsit hőköltem hátra. Nem sejtettem, hogy a későőszi, már kissé hűvös időben piknikezni támad kedve. Nem is voltam az a fajta, aki oáig van az ilyen dolgokért, de talán ezt közölnöm kellett volna vele.

Mosolyt erőltetve magamra köszöntem neki és leültem vele szemben. Már bontotta is a bort és töltött két pohárba. Még egy dolog, amiről tájékoztatnom kellett volna. Nem voltam az a nagy alkohol fogyasztó, általában egy-két pohárral ittam minden buliban. Nem azért, mert nem esett jól, csak annak a híve voltam, hogy józanul is lehet jól szórakozni. Kedvesen mosolygott, ahogy felém nyújtotta a poharat. Láttam, hogy rengeteg energiát beleölt abba, hogy ez a kis randi jól sikerüljön, nem kartam elrontani neki az élményt azzal, hogy egyből visszakozom a bor miatt. Elfogadtam, de kikötöttem, hogy enni kellene előtte, mert az alkohol rám mindig is rossz hatással volt.

Észre sem vettem, hogy elrepült az idő. Beszélgettünk, megismertük egy kicsit egymást és mire kettőt pislogtunk, már kezdett sötétedni. Segítettem neki elpakolni. Kicsit megilletődtem, mikor megpillantottam az üres üveget, ráadásul kettőt is. Már értettem, hogy mitől volt jó kedvem, az alkohol megtette a hatását. Felajánlotta, hogy hazakísér látva, hogy nem vagyok ép a legjobb formámban, de visszautasítottam. Kicsit csalódott volt, de nem akartam elsietni.

Azért az utcánkig kísért, ami rettenetesen jól esett. Egy ölelés után már ment is, mert eleredt az eső. Én csak néztem távolodó alakját. Nem érdekelt, hogy bőrigázom, egyszerűen nem akartam hinni, hogy megtörtént. Még láttam, ahogy visszanéz. Mosolya megcsillant a lámpa fényében, bár lehet, hogy a sok alkohol miatt képzeltem úgy. Addig vártam, míg el nem tűnt, majd én is elindultam haza.

Belépve a házba az első ember, akibe belebotlottam az az anyám volt. Rögtön észrevette, hogy ittam és helytelenítő arckifejezéssel nézett rám. Felzavart átöltözni és utána közölte, hogy szeretne velem beszélni. Az ilyen mondatoktól általában levert a víz. Soha nem jöttem ki jól az e-fajta beszélgetésekből. Nem kapkodtam. Elodáztam, ameddig lehetett, de tudtam, hogy egyszer szembe kell néznem vele.

Csendesen ettünk. Anyu folyamatosan engem nézett. Láttam rajta, hogy ideges. Remegett a keze és benne a villa is. Végül letette és nagyot sóhajtott. Kivett a táskájából egy kis valamit, amit én lázmérőnek hittem. Azonban nem számok voltak rajta, hanem vonalak, szám szerint kettő. Értetlenül néztem anyura.

- Tomikám, terhes vagyok. – temette az arcát a tenyerébe és sírva fakadt. – Én nem tudom, hogy mit mondjak, csak megtörtént.

Egy pillanatra megfagyott körülöttünk a levegő. Azt se tudtam, hogy van valakije. Derültégből a villámcsapás, szokták mondani. Nem az sokkolt, hogy nagytesó leszek, hanem hogy nem szólt nekem arról, hogy kapcsolata van. Tudtam, hogy felnőtt nő és apa hat évvel korábbi halála óta csak velem törődött, de azt elvártam volna, hogy ne titkolózzon előttem. Én is mindent megbeszéltem vele. Minden kalandomról tudott, minden szerelmemről.

- Erre nem tudok mit mondani. – álltam fel és elsétálva mellette elindultam az emeletre. – Először is, el kellett volna mondani, hogy van valakid nem gondolod? Azt hittem, hogy nem titkolózunk egymás előtt.

Ő szólt utánam, de nem akartam hallani, amit mond. Bezárkóztam a szobámba és bevetettem magam az ágyba. Tudtam, hogy kegyetlen voltam anyámmal, de fájt, hogy eltitkolta előlem. Nem tudom, hogy mi vezérelt, de a kezembe vettem a telefonom é felhívtam Norbit. Nem sokat kellett várnom, már vette is fel.

- Szia. Nem akartalak zavarni, csak arra gondoltam...

- Mi a baj? – vágott bele a szavamba. – A hangodon lehet hallani, hogy valami történt.

- Nem akarlak ezzel terhelni. Tényleg. – sóhajtottam. – Azt se tudom, hogy miért téged hívtalak.

- Mert megkedveltél már az első randink után? – nevette, de egyből leállt, mikor meghallotta, hogy halkan felzokogok. – Ennyire nagy a baj?

- Anyu terhes. Azt sem tudtam, hogy van valakije. Mindent megosztottunk egymással. Szarul esik, hogy titkolózott előttem. Azt hittem, hogy ennél szorosabb a kötelékünk. Tudom, hogy apa már hat éve halott, tudom, hogy nem gyászólhat örökké, de ezt el kellett volna mondania.

- Ez egy olyan dolog, ami lehet, hogy félelmet keltett benne. Nem egyszerű dolog beszámolni a fiadnak, vagy a lányodnak, hogy újra szerelmes az ember, mikor elveztette élete párját.

Beszélgettünk még egy ideig, aminek az vetett véget, hogy sikeresen bealudtam. Fáradt voltam. Álmomban apa újra velem volt. Mosolygott rám, megfogta a kezem és elvezetett egy kis ösvényen, amiről fogalmam sem volt, hogy ott van. Nem messze voltunk attól a helytől, ahogy annak idején horgásztunk. A keskeny út végén egy faház állt, mibe beléptünk. Norbi ült az asztalnál és szélesen mosolygott rám. Apa elengedte a kezem és hátrébb lépett egyet. Hátrafordultam, de már nem volt sehol. A szemem rögtön ellepték a könnyek. Norbi felállt és magához húzott.

Verejtéktől csatakosan riadtam fel az ébresztőmre. Mélyeket sóhajtottam, ahogy kikeltem az ágyból és indultam el a fürdő felé. Le kellett tusolnom, mert bűzlöttem. Elővettem az aznapra szánt ruhámat. A megszokott fekete pólót, rajta egy karddal átszúrt szívvel, amiből folyt a vér. Az előző napi sötét farmerem és becsattogtam a fürdőszobába. A tusolás után lementem a konyhába. Anyu az asztalnál ült és lassú mozdulatokkal kavargatta a kávéját. Felpillantott rám. Keze remegett a kávéskanálon. Odaléptem hozzá és rátettem a sajátom.

- Megoldjuk ezt is. Nem lesz gond. – rámosolyogtam, és leültem mellé – Csak legközelebb ne titkolózz.

- Nem volt mit elmondanom. – sóhajtott szomorúan. – Mire közöltem volna veled, már le is lépett. Dobott, mikor megtudta, hogy teherbe estem.

- Mint mondtam megoldjuk. Vállalok az egyetem mellett melót és itt leszek. Elvégre a bátyussá avanzsálok.

Adtam egy puszit az arcára és már indultam is. Iskola előtt még be szerettem volna beugrani az egyik könyvesboltba. Láttam egy könyvet, ami felkeltette az érdeklődésem. Már beleolvastam a hátoldalán a leírásba, de akkor nem volt pénzem, hogy megvegyem. Casey McQuiston írta a címe pedig Red, White, & Royal Blue eredeti nyelven. Magyarul Vörös, fehér és királykék. Boldogan sétáltam ki a könyvvel a kezemben és folytattam az utam az egyetem épülete felé. Nem bírtam megállni, hogy ne olvassak bele már az úton. Figyelmetlenségemben majdnem kiléptem egy autó elé, de valaki visszarántott.

- Vigyázz, mert lapos leszel. – kiáltott rám Norbi. Nagyot sóhajtott, mikor felvontam az egyik szemöldököm és haragos tekintettel néztem rá. – Most mi bajod? Csak megmentettem a segged a kocsi motorház tetejével való találkozástól.

- Azt köszönöm, de még Diána sem mer velem kiabálni. – mosolyodtam el és tettem a táskámba a könyvet. – Nem szeretem, ha kiabálnak velem.

Elléptem mellette, de ő nem akart lemaradni. Végig mellettem sétált, annak ellenére, hogy aznap neki nem volt első órája. Egy részem nem bánta, hogy velem van, de egy másik, ami sokkal mélyeben élt benne, ami vágyott az egyedüllétre, aznap valahogy erősebb volt. Ritkán fordult elő velem, hogy nem vágytam senki táraságára, de akkor, abban a pillanatban a fél karom odaadtam volna azért, hogy elvesszek a könyvben. Szerettem volna eltűnni egy időre, hogy mindent fel tudjak dolgozni magamban.

- Nézd, kedves vagy, de most egyedüllétre van szükségem. – álltam meg és fordultam felé. – Kihagyom a mai napot szerintem és meglátogatom aput.

- Hívj, ha vágysz társaságra oké? – mosolyodott el és fogta meg a kezem. – Nem kell egyedül cipelned a terhet. Itt vagyok.

Megköszöntem és egy ölelés után már mentem is az utamra. A temető, mint mindig komor és rideg volt. Apa sírjánál álltam, amire egyedül én vettem virágot. Ez elszomorított. A nővére és az öccse sem voltak képesek meglátogatni őt. Nem érdekelt, hogy koszos lesz a ruhám letérdeltem a fekete márványkő előtt és lehajtottam a fejem.

- Hiányzol. Te meg tudnád mondani, hogy mit kellene tennem. – halkan beszéltem, hogy ne zavarjam senki békéjét, aki esetleg a többi sírt látogatja meg. – Megfognád a kezem és mosolyogva mondaná, hogy nem lesz baj, itt vagyok és segítek neked.

A temetőben tett látogatásom után egy teljes hétig nem kerestem Norbit. Rendbe kellett tennem magamban az érzéseimet, azt, hogy nagytesó lesz belőlem, mert nem engedtem anyunk az abortuszt. Az a gyerek nem kérte, hogy élhessen és tudtam, hogy anyámat is megviselné, ha elvenne egy életet. Ezzel megbékéltem és vártam, hogy a pici megszülessen, de még sok idő volt hátra. Amivel még nem voltam teljesen tisztában, hogy miért éreztem úgy, hogy Norbival kell lennem. Egyszer randiztam vele. Soha nem fordult még elő, hogy egyetlen alkalom után ennyire vágyjak valakire.

Mikor felhívtam csak remélhettem, hogy nem küld el majd melegebb éghajlatra, de nem tette. Örült, hogy kerestem. Egy teljes órámba telt, míg meggyőztem arról, hogy találkozzon velem. Könyörögtem neki, hogy nem fogja megbánni, csak jöjjön el. Belement és velem madarat lehetett volna fogatni.

A randira odatettem magam. Elvittem horgászni a régi tóhoz, amihez apával jártam ki. Lenyűgözte a panoráma és a folyó tisztasága. Botot nem hozott, mert nem szeretett horgászni, de nem is azért hívtam. Megkerestem a faházat, miről álmodtam. Kivettem pár napra, hogy kettesben lehessünk.

Felejthetetlen napokat éltünk meg ott. Közelebb kerültünk egymáshoz. Az első nap még csak beszélgettünk, a második napon ittunk és a harmadikon egy alkoholgőzös pillanatban egymásnak estünk. Vadul téptük egymás ajkait, öleltük a másikat, ahogy egyre kevesebb ruha maradt rajtunk. A kályha kevés meleget adott, de minket fűtött az alkohol és a szenvedély. Csókok csattantak, nyögések törtek a csendbe, ahogy simogattuk, becézgettük egymás testét. Úgy éreztem, hogy felrobban a szívem. Beleszerettem az alattam kéjesen nyögő fiúba. Hangja lágy dallam volt a fülemnek, pedig még el sem jutottunk odáig, hogy érezzen magában. Abban a percben, mikor elmerültem benne, a lelkem is felmelegedett. A szívem ki akart ugrani a helyéről. A fellegekben éreztem magam. Annak ellenére, hogy előttem nem volt még férfival nem változtatott a tényen, hogy remekül mozgott és mindent úgy csinált, mintha már tapasztalt lenne. Meglepett, hogy milyen könnyeden fogadott magába és utána átvéve az irányító szerepet mozdult és lovagolt meg.

Soha nem volt azelőtt részem ennyire vad és intenzív szexben. Norbi egyenesen lehengerlő volt, de nem csak a teljesítménye miatt. Ahogy a pia kezdett kiürülni újra magába fogadott és hajtott a gyönyör felé, majd újra és újra. A maradék két napon át minden áldott este legalább két alkalommal. Boldog voltam, szerelmes és minden percet vele szerettem volna tölteni, amit csak tudtam. Ép ezért esett rosszul, hogy vissza kellett menni. Elhagyni a kis faházat.

Az út visszafelé csendben telt. Elveszve a gondolataimban kifelé bámultam a kocsi ablakán, miközben anyám vezetett. Ő is vitt minket a faházhoz. Azon elmélkedtem, hogy hogyan is legyen tovább. Nem esett szó arról, hogy egy párt alkotunk Norbival, de éreztem, hogy őt is mélyen érintette a faházban töltött pár nap. Tekintete szikrázott, mikor felém nézett. Ajkai mosolyra húzódtak és ott vibrált körülötte az a bizonyos légkőr. Azt hittem, hogy ő is belém szeretett, legalább is szemei csillogásából ezt vettem ki.

Kitettük őt a házuknál, mi pedig mentünk anyuval a nőgyógyászhoz. Ultrahangra kísértem. Tudtam, hogy még egészen parányi kis teremtés, de ott volt, élt és mind a ketten nagyon örültünk neki. Anyu is megértette, hogy nagy feladat lesz, de én mellette állok. Szélesen mosolyogtam, mikor anyu kijött kezében a képpel, amin az én picike kistesó volt látható. Egy pontocska volt, de ott volt.

A nőgyógyász után anyu berángatott mindenféle bababoltba, mondván, hogy kell a picinek ruha is, de én egyelőre feleslegesnek tartottam. A nemét sem tudtuk, bár fogalmam sem volt, hogy mikor is derül ki, de azzal győzködött, hogy uniszex ruhákat attól még vehet. Belementem, mert az ő boldogsága nekem mindennel felért és az volt Szemei újra ragyogtak, mosolya szélesen terült el az arcán.

- Siessünk, megfagyok. Lehet belázasodtam. – nyafogtam, mint egy kisgyerek. Anyu gyorsan fizetett és elindultunk haza.

Otthon ágyba küldött, míg ő húslevest főzött nekem. Két takaró alatt is meg akartam fagyni. Reméltem, hogy Norbi azért jól van, bár fura volt, hogy nem keresett. Megígérte, hogy majd ír, de nem tette. Nem szerettem volna zargatni, így én sem üzentem neki. Fáradt voltam és mindenem égett a láztól.

Napok teltek el, de nem kerestük egymást. Folyton azon kaptam magam, hogy a kezemben a telefonommal, a vele folytatott beszélgetést nyitom meg. Mindig elkezdtem bepötyögni az üzenetet, de töröltem. Fájt, hogy nem érdeklődött utánam, de abba a hitbe ringattam magam, hogy ő is az érzéseivel kínlódva próbál meg rájönni arra, hogy hogyan is tovább.

Meggyógyultam. Egy hetembe telt, míg teljesen jól voltam, addig nem is mentem az egyetem környékére sem. Mikor újra megláttam az épületet, mosolyognom kellett, de hamar lefagyott az arcomról. Norbi előttem sétált, kéz a kézben egy lánnyal. Szólni akartam, de nem ment. A torkomra forrt a szó, szemem könnybe lábadt. Sebesebb léptekre váltva elhaladtam mellettük, egyenesen a földszinti mosdóba. Bementem az egyik fülkébe és kitört belőlem a zokogás. Mellkasomra szorítottam a kezem és igyekeztem nem arabokra esni. Hallottam, hogy nyílik az ajtó és bejön valaki, de nem akartam róla tudomást venni.

- Tomi, kérlek, beszéljük ezt meg. – Norbi hangja egy újabb tör volt a szívembe. – Kedvellek, fontos vagy nekem, de értsd meg. Ez nem szerelem.

Nem válaszoltam. Nem is akartam. Egy idő után megunta, hogy várnia kell és kisétált a mosdóból. A becsöngetést jelző csengő után merészkedtem elő. Szemem vörös volt a sírástól, arcom falfehér, megtört és kiült rá a bánat. A folyosón Dianába ütköztem, akinek nem kellett mondanom semmit. Szorosan átölelt és hagyta, hogy újra kisírjam magam.

- Megyek és felmosom vele a padló. – közölte olyan hangnemben, mintha csak a házifeladatot vitattuk volna meg. – Ettől féltem. Hogy összetör majd. Sokkal érzékenyebb vagy, mint a legtöbb ember.

- Most mi lesz velem? – kérdeztem meg vékony, szinte alig halható hangon. – Fáj. Nagyon fáj.

Aznap ellógtunk az iskolából. Azt mondta, hogy erre van szükségem én meg nem tiltakoztam. Nem volt hozzá sem erőm, sem bátorságom. Elvitt a plázába, hogy kicsit kikapcsolójak, de nem éreztem magam ott sem jól. A szobámat akartam, bebújni az ágyamba és csendesen elsírni a maradék bánatom is. Magamhoz ölelni a plüsst, mi fiatal korom óta az ágyam lakója volt és elmesélni neki minden bánatom.

Azt hittem, hogy ezzel minden véget ér, de napokkal később Norbi az új munkahelyemen. Végeztem és hazafelé tartottam, mikor megragadta a kezem. Elrángatott a közeli sarokra, ahol senki nem látott minket és megcsókolt. Viszonoztam a csókot, bár bennem valami hangosan üvöltötte, hogy nem kellene. Megint én leszek az, aki sérül, de nem tehettem róla. Úgy vágyott rá a lelkem, mint szomjazó a vízre, éhező egy falat kenyérre.

Nem szerettem volna elválni tőle, de mennem kellett. Anya már várt rám. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk el bevásárolni. Kellett neki és nekem is egy-két dolog. Megjártuk a patikát, neki valami terhességi gyógyszerért, aminek a neve nem maradt meg bennem. Nekem új cipő kellett és egy kabát a hidegebb időkre. Beültünk még enni is, ahol beszámoltam neki az új csalódásomról. Láttam az arcán, hogy ha tehetné kitörölné a szívemben megtelepedett bánatot, de nem tudta. Felállt és megkerülve z asztalt szorosan megölelt.

- Ezt is megoldjuk. Minden rendben lesz. – suttogta bele a hajamba, mire elmosolyodtam. Körülöttünk az emberek már tették a megjegyzéseket, hogy milyen fiatal pasija van, ami nem igazán tetszett. – Itt leszek neked.

- Tudom, csak fáj. Egyszerűen nem találom ön magam. – néztem fel arra a nőre, aki nekem mindig is a világot jelentette. Rángatózni kezdett az egyik szemem, mikor meghallottam a szemrehányó megjegyzést, miszerint nem ott kellene enyelegni. Felálltam és a férfihoz léptem. Lenéztem rá és undorral az arcomon végig mértem. – Ő nem a párom, hanem az anyám! Még esetleg valami, vagy kussban eszik tovább?

Nagyot nyelve sűrűn kért bocsánatot, miközben én visszaültem az asztalunkhoz. Engesztelésként még rendelt nekünk egy csokitortát is. Nem kellett volna, mivel nem azért csináltam. Anyu nekem szent volt és sérthetetlen. Bárki szólt rá akár egy rossz szót is, nem úszta meg soha pár monokli nélkül.

Az este folyamán nem sokt aludtam. Vártam Norbi üzenetét, ami nem érkezett meg. Hajnalig fent virrasztottam a telefonnal a kezemben, de nem rezzent. Sem messengeren, sem telefonon nem keresett. Fájt, de nem tehettem ellene semmit. Könnyes szemmel próbáltam aludni. Végül sikerült, de tudtam, hogy két óra alvással nehezen élem túl a napot.

Reggel nehezen öltöztem fel. Az élettől való kedvem is elillant, mikor megláttam, hogy Norbi kitett egy képet. „Drága szerelmem" ez volt a kép fölé írva. A szívem újra ezer arabra tört, de erősnek kellett maradnom. Anyu miatt, Diána miatt és magam miatt is. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen szemétláda miatt gyenge legyek. Szüksége volt rám azoknak z embereknek, akik szerettek és én viszont szerettem őket.

Az iskolában felé sem néztem. Odajött hozzám, próbált velem beszélgetni, de nem voltam hajlandó meghallgatni. Ép elég volt nekem, hogy hallottam, amint minden levegővételnél a lelkemen tovább szalad a repedés. Könnyes szemmel néztem rá, mielőtt elfordultam volna tőle és mentem megkeresni Dianát.

A terem előtti folyosón bukkantam rá. Nem kérdezett semmit, csak átölelt. A többiek néztek minket, de ez sem érdekelt. Már semmi nem érdekelt. Végig szenvedtem az aznapi órákat és elmentem dolgozni. Kellett, hogy eltereljem a gondolataimat. Ha nem tettem volna az őrület határára sodortam volna magam.

Hetek teltek el így. Norbi időközönként megjelent, hogy újabb tört szúrjon már amúgy is vérző szívembe. Rajtam eluralkodott a depresszió, elkezdtem magam bántani és csak akkor mozdultam ki, mikor iskolába vagy dolgozni kellett menni. Elment a kedvem mindentől. Nem tudtam úgy ránézni senkire, hogy ne fojtogasson a sírás, vagy ne érezzem magam kellemetlenül a sajnálkozó tekintetek láttán.

Végül egy kifordult pillanatomban olyat tettem, amit nem kellett volna. Eldöntöttem, hogy minden hívő rémálmát valósítom meg. Végül is, miért ne adhattam el a lelkem magának a Sátánnak? Egyet kartam csupán. Azt, hogy Norbi menjen keresztül ugyanazon a szenvedésen, min nekem kellett miatta. Sajogjon úgy a szíve, ahogy nekem és hulljon millió darabra neki is. Fekete gyertyát vettem elő, kést, mivel megvághatom magam és egy fehér lapot. Elkezdtem. Apró vágást ejtettem a kezemen, hogy lassan csordogáljon a vérem egy edénybe. Nem kellett hozzá sok. Aztán elővettem egy lúdtollat és megfogalmaztam a kívánságom. Aláírtam és elégettem.

Nem éreztem semmit. Csalódott is voltam, hogy ez sem adatik meg nekem, de aztán minden jött magától. Norbival szakított a barátnője, nem ikerült az egyik fontos dolgozata. Örülnöm kellett volna, de nem tudtam. Tehettem volna valamit, hogy semmissé tegyem a kérésem, de nem ment. A lényem egyik fele akarta a bosszút. Ez volt az a pont, mikor beszéltem anyával és közösen felkerestünk egy remek pszichológust.