A nap felkelőben volt a horizonton, ontva narancssárga fényét. A keleti tetőről könnyen rá lehetett látni és én minden hajnalban meg is néztem, bár újdonságot már nem nyújtott. A mindennapok része lett, mint az is, hogy a fél éjszakát ébren töltöttem. Gondolataim messze szálltak, szabadon, megélve azt, amit nekem nem lehetett. Szabadságot, életet és szerelmet. A húszas éveim elején jártam, de nem ismertem a megbabonázó érzést, mikor valaki gyengéden ér hozzám. Nem kóstoltam mézédes ajkakat és nem váltam egyé senkivel. Nem lángolt a lelkem másért és nem égett senki értem.

Mikor a nap már felkelt másztam be az ablakon. Nem akartam, hogy a nevelőm beáruljon, mint már sok alkalommal megtette. Ő csak jót akart, féltett, hogy leesem a tetőről, de ezzel is csak azt érte el, hogy a tiltás miatt édesebb lett a gyümölcs. Halkan, akár egy macska osontam vissza a szobámba, de már késő volt. Thomas maga előtt összekulcsolt karokkal állt, tekintete szikrákat szórt. Nagyot sóhajtva beléptem a szobámba és becsuktam az ajtót. Már előre tudtam, hogy mi vár rám és nem akartam, hogy mások is hallják.

- Edward, milliószor kértelek, hogy ne mássz ki a keleti tetőre, mert leeshetsz. – kezdett bele a temérdekszer meghallgatott monológba. – Nem biztonságos és nem fogom tudni megmagyarázni anyádnak, ha valami bajod esik.

- Thom, drága öreg barátom. – néztem bele azokba a gyönyörű szemeke, mikkel megáldották az égiek. – Én meg már elmondtam nem is egyszer, hogy anyám le se sajnálja, hogy mi van velem, nem véletlenül vagyok itt.

Thomas szemöldöke a hajvonaláig szaladt. Tudta, hogy igazam van. A harag lassan párolgott el ahogy engem nézett. Helyét a sajnálat vette át, kékjeiben a vihar csillapodott. Nagyot sóhajtott, ahogy közelebb jött hozzám. Megremegett a testem, ahogy vállamra tette a kezét. Le kellett néznem, hogy a szemébe tudjak nézni. Elmosolyodott. Ilyenkor a szeme is fényesebben ragyogott és körül lengte egy biztató aura.

Percekig néztünk egymásra. Addig egyszer sem néztem meg jobban Thomast. A húszas évei közepén járó férfit, aki nap mint nap rám vigyázott. Magas volt, közel száznyolcvan centiméter, szőke haja az arcába lógott, mikor lehajtotta a fejét. Akar egy herceg, csak nem koronát hordott, hanem irattartót. A palást helyett hófehér ápoló ruhát. Egykoron ő is ezen épület falai között lakott, csak ő nem az itt hagyottak táborát erősítette. A szülei is ugyanolyan nevelők voltak, mint Thom. Az ő nyomdokaikba lépve lett belőle az, aki.

Ahogy figyeltem őt, férfias állát, apró borostás arcát, ragyogó kék szemeit, bennem valami melegedni kezdett. Úgy éreztem, hogy felforr a vérem és kétszer gyorsabban folyik az ereimben. Szívem is sebesebben kezdett el verni, levegőn benn akart szorulni a tüdőmben. Le kellett ülnöm, mert a lábaim azzal fenyegettek, hogy nem tartanak tovább. Szakadozó légzéssel hátrálni kezdtem az ágy felé. Ép időben ültem le, mert nem bírtam volna tovább állva maradni.

Pánikrohamhoz kísértetiesen hasonló tüneteket produkáltam. Megijedt és azonnal előttem termett. Nyugtató szavakat motyogott nekem, de nem használt. Nem egy roham volt, egyszerűen csak az ő jelenléte volt rám hatással. Ahogy közelebb jött felém, bennem úgy lett minden egyre intenzívebb. Élem állva lenézett rám, majd leguggolt, így egy vonalban került az arcunk.

- Ed, jól vagy? – hajolt hozzám olyan közel, hogy érezhessem leheletét. Mentolos fogkrémet használt. Megborzongtam, ahogy orra az enyémhez ért. Úgy éreztem, hogy már voltunk hasonló helyzetben, de nem emlékeztem rá. – Nagyon sápadt vagy, újabb roham?

- Úgy nézek ki, mint akinek rohama van? – kérdeztem elgyötört hangon. Ereztem, hogy minden eltelt másodperccel a vágy, hogy érintsem egyre nagyobb lesz. – Ki akarok menni! Vigyél ki, kérlek.

Hajába túrt, szeme megrezzent, kicsit megijedt attól, amit kértem. Nem emlékeztem arra, hogy jártam-e már kint. Néztem-e meg a várost, vagy lábat áztattam a kis folyóban. Az egész életemet a kis otthon falai között éltem le és vágytam kint lenni. Belemarkolni a fűbe, hallgatni a természet hangjait, erre vágytam, nem a négy fal közt porosodni, mint valami antik bútor. Körbenéztem és mindenhol ugyan azt az unalmas, már megunt képeket, székeket és könyvespolcokat láttam. Thomra néztem újra. A riadalom nem tűnt el a szeméből, mi azt jelezte, hogy esélyem sem lehetett arra, hogy elhagyjam az épületet.

Lehajtott fejjel álltam fel és elmenve mellette elhagytam a szobám. A sírás, mit nem akartam kiengedni kaparta a torkom, a szemem égett az el nem hullajtott könnyek miatt. A folyosókat róva elindultam a nyugati oldalon található kis rejtekhelyemre, hogy senki ne találhasson meg. Az egyik lépcső alatt húzódó kis rejtett folyosó vezetett el a szobába, ami hosszú ideje érintetlen lehetett, a porréteg vastagságából ítélve. Több helyen még mindig állt, pedig nem először bújtam el ott. Egyedül akartam lenni, mint az esetek többségében. Fájt, hogy mindig bezárva tartottak, mint egy vadállatot. Nem ártottam senkinek, nem bántottam senkit, így nem értettem, hogy miért nem hagytuk el soha az épületet.

Órákkal később sem bújtam elő. Nem akartam, mert úgy éreztem, hogy megbántottak. Hallottam, hogy Thom és a fél személyzet engem keres, de nem érdekelt. Nem mehettem ki, hát akkor nem is megyek elő. Tudtam, hogy amit teszek rossz, mert mindenkit megijesztek, de egyszerűen sok volt. A lelkem is eladtam volna, hogy egyszer ne a tetőről kelljen megnéznem a naplementét. Vagy ne dobozos fagyit egyek, mert ahhoz nem kell kitennem a lábam. Érezhetném az esti levegő lágy simogatását az arcomon, láthatnám a városban lévő hatalmas szökőkutat.

- Thom, tudom, hogy félted, de már egy ideje nem volt rohama. – hallottam meg Erica hangját, ami a szomszédos, nem eldugott szobából szűrődött át. – A gyógyszerek használnak. Nem tarthatod bezárva, mint egy madarat a kalitkában.

- Tudom, de féltem. – Thomas hangja gyötrőn csendült fel. Félreérthetetlen cipőtalp kopogás követte a szavai Már messziről is felismertem, ha ő jött, mert egyedi járása volt. – Mikor utoljára kivittem, Ed pánikrohamot kapott és még csak nem is emlékszik rá. Úgy érzem, hogy minden küzdelem hasztalan.

- Mert te azt akarod, hogy az legyen! Azt akarod, hogy mindig szüksége legyen rád, de te sem játszol tisztességesen! – morogta a lány. Hangjában vád hallatszott, megvetéssel. – Ha tényleg szerelmes vagy Edwardba, ahogy azt állítod, akkor miért vagy Kevinnel?

Döbbenten tapadtam a falra, hogy jobban halljam, amit beszélnek, de sajnos túlságosan erősen léptem oda, így nagyot szólt, mikor felkentem magam rá. Elhallgattak és a cipőjük kopogásából megállíthattam, hogy felfedezték a kis szobát. Szitkozódva próbáltam elhagyni, mielőtt a bejáratot is felfedezik. Halkan osontam a bejáratot képező lyukhoz, ahol bejöttem és elindultam a másik irányba, ugyan is a kivezető ösvény felől hangokat hallottam. Nem akartam, hogy megtaláljanak. Az az információ, miszerint Thom szerelmes belém letaglózott. Azonban nem ez a hír ért a legváratlanabbul. Jártam kint. Nem először, de elhagytam már az épületet és nem emlékeztem rá. Nem figyeltem, hogy merre szaladok, de sejtettem, hogy hol lehetek. A szobámmal szemben a falak rései között. Már csak abból is erre tudtam gondolni, mert hallottam a telefonom csengőhangját. Pink hangjára elmosolyodtam. Minden álmom egy találkozó volt vele, hogy elmondhassam neki, hogy mennyire imádom a dalait és a személyiségét.

Elvesztem a gondolataimban. Nem tudtam, hogy mennyi idő telt már el, de minden elcsendesedett, így előmerészkedtem. Ügyelve arra, hogy e lásson meg senki a szobámba mentem. Tudtam, hogy Thom felhozza nekem a vacsorát, ha én eltűnők. Nem először fordult már elő, hogy órákra felszívódtam. Halkan nyitottam ki a szobám ajtaját és meglepetésemre Thom az ágyamon ülve nézett rám. Szemeiben a megkönnyebbülés fénye villant. Felvontam a szemöldököm és egy szó nélkül ültem le az asztalomhoz, hogy megegyem a vacsorát. Végig magamon éreztem a tekintetét, szinte lyukat égetett a tarkómra, de ennek ellenére sem fordultam felé.

- Miért vagy még mindig itt? – hangom magamhoz képest is hidegen csengett. Nem ismertem magamra. Tekintetem a falon lógó órára tévedt. Este nyolc is elmúlt már. – Nem a barátodnál kellene lenned?

- Hallottad? – kérdezte fuldokló hangon. Ráemeltem bánatosan csillogó szemeim. – Az egészet?

- Mióta hazudoztok nekem? – fakadtam ki. Nem érdekelt, hogy kiabálok, vagy hogy tőlem zeng a szoba. Válaszokat akartam. Megbántott tekintettel nézett rám, de nem érdekelt. – Hajrá, kivele!

- Ed, kérlek...tudom, hogy úgy érzed, hogy becsaptunk, de ez nem így van. – hangja könyörgő volt, kék szemeiből kigördült egy könnycsepp. – Az állapotod nem engedte, hogy elhagyd a házat.

- Ne kertelj! – üvöltöttem el magam, mire megszeppent. – Nem vagyok totál hülye! Vagy őszintén elmondasz mindent, vagy bele se kezdj!

Mély levegőt vett, felnézett rám és belekezdett. Mindent elmondott, amit tudni akartam. Megrendültem, mikor közölte velem, hogy egy balesetben sérült valami, aminek a nevét sem tudtam kimondani, így részlegesen minden emlékem elvesztetten. Arra sem emlékeztem, hogy már jártam kint, de a pánikbetegségem miatt ezen alkalmak igazán ritkának bizonyultak. Elvileg hónapokat töltöttem kórházban, mire sikerült a rohamokat a lehető legcsekélyebb számra csökkenteni, de Thomas nem bízott abban, hogy nem lesz újabb rohamom.

Hallgattam, ahogy beszámol nekem arról, hogy szerelmes belém, hogy már randiztunk is, de nekem a balesetben elveszett ez is. Éreztem, hogy igazat mond, hangjából őszinteség csengett. Az nem sokkolt, hogy randiztam vele, hiszen sejtettem, hogy meleg vagyok. Mindig is jobban érdekeltek a férfiak, mint a nők, az annál inkább, hogy elfelejtettem. Az meg egyenesen letaglózott, hogy miközben szerelmes belém, mással járt.

- Menj haza. – közöltem nemes egyszerűséggel, miközben felálltam és elindultam az ajtó felé. – Kevin csalódott lesz, ha nem vele töltöd az éjszakát.

- Te fontosabb vagy. Ed, kérlek, hallgass meg!

- Nem kell hazudni. – hangom elcsuklott, ahogy engedtem az engem fojtogató sírásnak. – Csak menj el, Thom.

Felállt és ellépve mellettem elhagyta a szobám. Bennem egy világ omlott össze. Már nem volt kedvem kimenni a keleti tetőre, hogy hallgassam az éjszaka hangjait. Befeküdtem az ágyba, nem érdekelt, hogy koszos vagyok, az sem, hogy úgy bűzlöttem, mint az ázott kutya. Aludni vágytam, és reméltem, hogy elfelejtem az egészet.

Másnap reggel Thom ébresztett. Arcán bánat ült, szemei alatt fekete karikák jelezték, hogy nem aludt éjszaka semmit. Máskor sajnáltam volna, de az előzőnapi események után nem ment. Néztem őt és nem éreztem semmit a fájdalmon és becsapottságon kívül. Nagyot sóhajtottam és felültem. A csen kellemetlen volt, de nem akartam megtörni, de ő sem. Megugrott, mikor megrezzent a telefonja. Szakadozó mozdulatokkal vette elő a zsebéből és nézte meg a kijelzőt. Csak megráztam a fejem, mikor odapillantottam. Kevin kereste. Kikeltem az ágyból és a szekrényhez mentem, hogy kivehessek belőle tiszta ruhát. Egy fekete pólót és sötét sokzsebes nadrágot választottam. Hangulatomhoz illő. A gondolatra akaratlanul is elmosolyodtam.

- Vedd fel azt az átkozott telefont, mert irritál, hogy rezeg. – hangom hidegen csengett, mint az acél. Ő csak sóhajtott. – Később, meg kiviszel legalább az udvarra.

Még hallottam, mikor felvette a telefont. A fürdőszobába mentem, hogy letusoljak. Mélyen elvesztem a gondolataimban. Álmodtam. Hosszú ideje először. Fura képek támadták meg az elmém. Thomas és én együtt mentünk el sétálni. Kéz a kézben jártuk az utcákat az éjszakai égbolt alatt és mosolyogtam. Szívem hevesen dobbant, minden szavára. Mesélt nekem a napjáról, a szüleivel töltött órákról. Arról, hogy soha senkivel nem volt annyira jó a szex, mint velem.

Nem vettem észre, hogy valaki bejött. Olyan messze jártam, hogy arra sem riadtam volna fel, ha valaki mellettem elkurjantsa magát. Mikor megéreztem egy kezet az arcomon megugrottam. Elvesztettem az egyensúlyom és bevertem a fejem esés közben. Minden elsötétült egy időre, majd szebbnél szebb helyeken jártam.

Az intézettől távol egy réten. Mellettem Thom boldogan nevetett, miközben szenvedélyesen csókolt. Aztán jött a baj. Nehezen kaptam levegőt, úgy éreztem, mint akit fojtogatnak. Próbáltam beszélni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hallottam, hogy nyugtató szavakat súg a fülembe, de nem használt. Nem vettem észre, hogy a szememből a könnyek megállíthatatlanul folyni kezdtek.

Hirtelen szakadt meg az álom, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem és egy klórszagú kórteremben találtam magam. A fejem hasogatott, a gép minden csippanása olyan volt, mintha szöget vertek volna a koponyámba. Hunyorítva körbenéztem és megpillantottam az ágyam melletti széken alvó Thomast. A szívem nagyot dobbant, aztán eszembe jutott, hogy nekem elméletileg haragudnom kellene rá, így elhúztam a szám. Tovább folytattam a nézelődést. Mellettem egy fiatalabb fiú feküdt, a lába be volt gipszelve és felkötve.

A fejfájásom nem hagyott nyugodni, így benyomtam a nővérhívót. Nem sokra rá, már meg is érkezett egy kedves nővérke. Behozott egy halom pirulát, hogy vegyem be. Közöttük volt a szorongásomra is a gyógyszer és hál istennek fejfájásra is kaptam.

- Felébredtél? – kérdezte Thomas álomittas hangon. – Nagyon megijesztettél.

- Még alszom! – morogtam és hátatfordítottam neki. Semmi kedvem nem volt meghallgatni. – Nem is kelek fel soha többé.

- Miért vagy ennyire ellenséges?

- Milyen legyek? Kiderül, hogy közünk volt egymáshoz, sőt megtudtam, hogy lefeküdtünk egymással. Emlékszem ám mindenre. – köptem undorodva, ahogy visszafordultam felé. – Aztán az is, hogy elvileg nem emlékszem rá és te máris másik férfi karjaiban találod magad. Bocsánat, hogy nem repesek az örömtől.

Az öröm, mi amiatt volt, hogy felébredtem, a mosoly, mi miattam terült el az arcán eltűnt. A szomorúság vette át a helyüket. Kék szemei könnyesek lettek. Szinte hallottam, hogy millió darabra hullik a szíve. Ott hevert a földön az enyém mellett. Nagyot sóhajtva fogtam meg a kezét. Remegett. Az enyém is, de nem foglalkoztam vele.

- Szeretlek...azt hiszem. – nagyot nyeltem és a szemébe néztem. – Nem tudom, hogy mikor, de meg fogok tudni bocsájtani neked.

Hetek szaladtak tova, mire újra úgy tudtam ránézni, hogy ne ugorjon be az, hogy hazudott nekem. Gyönyörű időszak volt. Minden nap kijártunk a kertbe, egyszer-egyszer megnéztünk valamit a városban. Rettegtünk attól, hogy rohamot kapok, de elkerültek. Néha kisebbek előfordultak, de olyankor mellettem állt és támogatott. Időközben Kevinnel is szakított, bár ettől nem éreztem magam jobban. Nem terveztem, hogy újra lesz közöttünk valami, de ember tervez, Isten pedig végez.

A napok ismét peregtek én meg azon kaptam magam, hogy elhagyhattam az intézményt. A pánikrohamok már nem jelentkeztek olyan sűrűn, hogy észszerűnek tűnjön tovább maradnom. Anyám hallani sem akart arról, hogy kiengedjenek, nem fért volna bele az idejébe, hogy velem is foglalkozzon. Ez fájt, azt hittem, ha rendben leszek, legalábbis jobban, nem lesz velem elutasító. Később aztán kiderült, hogy megfertőzte egy vallási fanatikus, aki beadagolta neki, hogy a melegség ragályos és megfertőzhetem az öcsém vele. Ő meg elhitte. Thom mellettem állt, mikor kiderült, hogy miért nem mehetek haza.

Próbálta kitalálni, hogy mi legyen. Felajánlotta, hogy költözzem hozzá, de nemet mondtam. Nem szerettem volna teher lenni, na meg csak pár hete jártunk újra hivatalosan. Túl korainak éreztem az egészet. Elszomorodott, mikor visszautasítottam, de nem tehettem mást. Az anyja kedvelt engem és örült volna nekem, de nem fértünk volna el abban a kis házban annyian.

- Elférünk. Nem lesz baj. – nézett rám könyörgően. Kék szemei reménykedve néztek rám, de megráztam a fejem. – Miért?

- Mert nem biztos, hogy úgy reagálnának a pánikrohamomra, mint te. Ha nem vagy otthon, akkor mi lesz, ha jön egy roham? Nem tehetem ki ennek a családod.

Nehezen de elfogadta a döntésem, viszont a lakásproblémát nem tudtuk megoldani. Pár napom maradt hátra az intézetben, mikor egy kedves idősebb hölgy, akivel időközben jóban lettem fel nem ajánlotta, hogy költözzem be a házába. Üresen állt, mióta bevitték és nem szerette volna, ha megeszi az idő. Gyermekei nem voltak, kire hagyhatta volna, így nekem ajándékozta. Le voltam döbbenve, bár igazság szerint, mióta behozták a nénit e legtöbbet én foglalkoztam vele. Beszélgettünk, játszottunk, rengeteget olvastam neki. Élveztem a közösen töltött perceket, de a szívem még vérzett. A családom és a költözés miatt. Tudtam, hogy hiányozni fog a keleti tető, az ott töltött hajnalok, az az érzés, ami ott szállt meg mindig.

Viszont nem lehetett húzni. Eljött a napi, mikor el kellett hagynom a kis otthont, ami valóban az is volt. Könnyes szemekkel pakoltam be a kis furgonba. Aznap tört rám hosszú ideje először a pánik. Ott álltam, kezemben az utolsó dobozzal és úgy éreztem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt. Thom akkor is mellettem volt. Mindenben segített, amiben csak kellett és végül is beköltözött velem és a nénivel a házba. Az volt az utolsó kívánsága, hogy élete hátralévő részét hagy élhesse le ott. Megatam neki, bár rövid volt. Mindössze két hetet töltött velünk, mielőtt elragadta volna a halál.

Az elvesztése volt egy újabb pont, ami megviselt. Elizabeth kedvessége, szeretete és odaadása pótolta egy kicsit az anyai szeretetet, amit nem kaptam meg. Mivel hozzátartozója nem volt, így én temetettem el. Hamvasztást kért és azt, hogy azokat szórjuk szét az udvarban. Ezt is megtettem. Sokszor úgy éreztem, hogy ott van velünk. Figyelt minket, ahogy megvalósítjuk az álmaink. Egyetemre mentünk, bár Thomas erősen ragaszkodott hozzá, hogy olyan hivatást válasszunk, ami a szívünkhöz közel áll. Én ápolónak mentem, ahogy ő is. Neki volt már rutinja velem, így neki könnyebb dolga volt, mint nekem.

Négy év kőkemény tanulás, magolás, de lediplomáztunk. Közben eljegyeztük egymást. Velem persze voltak gondok. A pánikbetegségem elkísért az úton, de ő nem adott fel. Mellettem állt, ha kellett vígasztalt és megnyugtatott. A diploma átvételének napján könnyek küzdve jelentettük ki, hogy abban az otthonban szeretnénk dolgozni, ahol megismertük egymást. Örömmel fogadtak minket, sőt a régi szobámat is megkaptuk, hogy ha úgy adódik, maradhassunk éjszakára. Sokszor keltem hajnalban, hogy a napfelkeltét a keleti tetőről nézzem meg, de soha nem egyedül. Ő is velem kelt és kimászott, hogy megnézze.

- Már értem, hogy miért másztál ki minden reggel. – az első közös alkonyatunk volt, mikor felém nézett. Ujján a gyűrű megcsillant a halovány nappali fényben. – Lehengerlő látvány.

Szélesen mosolyogva leheltem csókot az ajkára. Az idilli pillanat nem tartott sokáig, mivel az egyik gondozásomra bízott fiú felriadt és engem keresett. Mosolyogva másztam vissza, hogy megnyugtassam. A kicsi Dylan is pánikrohamoktól szenvedett, ezért gondoltam, hogy én lennék a legalkalmasabb a feladatra, hogy vigyázzak rá.

Ennek már sok éve már. Az évek elszálltak, mi pedig aggastyánok lettünk. Thom egészen a haláláig hű maradt hozzám. Sajnos túl korán vesztettem el. Hetvenkilenc évet élt csupán, de az együtt töltött évek voltak a legszebbek. Ezt a halálos ágyán mondta el nekem, mielőtt örökre lehunyta volna a szemét.

Összetörtem. Egyetlen vígaszt a fiaink, Dylan és Thomas jelentettek számomra. Mindkettejüket az intézményben ismertük meg. Nem sokat vacilláltunk azon, hogy mit kell tennünk. Árvák voltak és kellett nekik egy szerető család. Megadtuk nekik. Felnőttek, megnősültek és megajándékoztak minket hat remek unokával. Három fiúval és lánnyal.

Sajnos apu nem érhette már meg, hogy a gyerekeink is megállapodjanak. Thomast és engem is megviselt, mikor elment. Talán engem egy kicsit jobban, mert én régebb óta ismertem őket. Kedvességük, szeretetük és odaadásuk messze híres volt a környéken. Rengetegen voltak ott a temetésén. Edward temetésén az otthon minden dolgozója és betege jelen volt. Hagyomány szerint én is ott kezdtem el dolgozni, ahogy ők is.

Évekkel később is, mikor már nekem is az unokáim szaladgáltak a lábam körül, még mindig nehéz szívvel mentem ki a sírjukhoz. A rideg kövön a nevek már megkoptak, a képek elhalványultak, de én tudtam, hogy kik fekszenek ott. Az unokáim. Edward Hale-Turner és Thomas Hale-Turner, a két legszerethetőbb, legkevesebb és legodaadóbb ember, akit valaha ismertem.

Csak remélni tudom, hogy ha teljesen nem is, de legalább feleannyira olyan hatalmas szívem volt, mint nekik, mert akkor tudom, hogy az én nevem is örökre él majd a fiam és lányom, na meg az unokáim szívében, mint ahogy az enyémben élt apu és apa neve, míg meg nem szűnt dobogni.