A reptér zsúfoltságában próbáltam haladni. A gépem indulásáig már nem volt sok időm. Velem tartott Peti, az ikeröcsém és Bálint, életem egyik legnagyobb szerelme, ki a fivérem legjobb barátja volt. Elől haladtam, mert nem akartam, hogy lássák a könnyeket a szememben. Örültem annak, hogy megvalósulhat az álmom. Amerika az első bejegyzés volt a bakancslistámon. Az, hogy felvettek az egyik legnagyobb egyetemre maga volt a megvalósult csoda. A szívem egyik fele ki akart menni, de a másik maradni szeretett volna. Az a fele, ami szerelemtől megrészegült, mi boldog volt Bálint mellett, elkötelezett kapcsolatban élt. Az elválás fájdalmas volt. Úgy szálltam fel a repülőre, hogy vissza sem néztem. Tudtam, ha megteszem, nem megyek sehova. Nem tudtam volna otthagyni őt. Tudtam, hogy Peti vigyáz majd rá.

Az út hosszú és unalmas volt. Végig Bálint járt az eszemben. Aggódtam, hogy hülyeséget csinál. Nem felejtettem el, hogy két évvel korábban majdnem öngyilkos lett. Próbáltam elterelni a figyelmem egy könyvvel, de nem ment. Magam előtt láttam zöld szemeit, barna haját. Könnyek szöktek a szemembe, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy visszatartsam őket.

- Mi a baj kedves? – szólalt meg a mellettem ülő idős hölgy. Hangja a nagyanyáméra emlékeztetett. – A könnyeket is beleértve látszik magán, hogy maga alatt van.

- Azt hiszem elkövettem életem legnagyobb baklövését. – nyeltem egy nagyot, mire a néni magához húzott, hogy kisírhassam magam. – A szívemet odahaza hagytam. A srácnál, kibe szerelmes vagyok.

- Most úgy beszélsz, mintha nem mennél haza. – felnéztem a nőre, ki mosolygott. Hátamat simogatta, mi jól esett. – Lehet, hogy most elválaszt benneteket az élet, de közel sem biztos, hogy örökké így is lesz.

Halovány mosoly jelent meg az arcomon. A kedvesség, a figyelmesség, megindító volt. Nem gondoltam volna, hogy egy idegentől kapom meg mindezt. Hiányzott az öcsém és Bálint is. Még a gépen belémhasított a felismerés, hogy azzal, hogy elmentem magam okoztam űrt a szívemben, de hajtott az álmom. Boldog voltam, mikor megkaptam az angol nyelvű levelet, hogy felvételt nyertem. Akkor még nem tudtam, hogy nem csak én leszek az egyetlen, kinek fájdalmat okozok.

Egyáltalán nem élveztem az utat, pedig azt hittem, hogy izgalmas lesz, de a szívem fájdalmas dobbanásai nem engedték, hogy egy pici örömöt is leljek benne. Ha az idős hölgy nem lett volna, talán végig sírtam volna az egészet.

A gép leszállt. Nehéz léptekkel szálltam le a hatalmas madárról. Ahogy arról tájékoztattak, az egyetem dékánja kint várt rám. Hatalmas táblát tartva fel a nevemmel nézelődött az emberek közt. Elgondolkoztam rajta egy pillanatra, hogy nem megyek oda. A kijárat felé tekintettem. El akartam menekülni. A tömeg hangos volt, mindenki próbált túlharsogni mindenkit, ennek ellenére is hallottam szívem fájdalmas hangjait. Éreztem, hogy szúr, éget, mikor dobban.

Nagyot sóhajtva léptem oda a férfihez, ki engem várt. Mosolygott, de mikor meglátta megtört ábrázatom, lefagyott az arcáról a vigyor. Némán vezetett az autóhoz, mi a kampuszig vitt minket. Útközben sem beszélgettünk. Én kifelé bámultam az ablakon. A táj lenyűgöző volt. A rengeteg zöld területnek el kellett volna varázsolnia, de nem sikerült. Még mindig odahaza jártak a gondolataim. Bálinton, Petin és a többi otthon maradt barátomon.

Megérkeztünk. Sűrűn pislogva szálltam ki a kocsiból. Örülnöm kellett volna annak, hogy ott vagyok, hogy teljesülhet az, mire mindig is vágytam, viszont bármennyire is igyekeztem, nem ment.

Hetekkel később sem volt jobb a helyzet. A beilleszkedés is nehezen ment. Mivel külföldi voltam, nem bíztak meg bennem. Akcentusom nem volt, még sem közeledett felém senki. Ha ez nem lett volna elég, még mindig sűrűn gondoltam Bálintra. Az öcsém igyekezett megnyugtatni, hogy jól van, de nem hittem neki. Ismertem, tudtam, hogy mikor hazudik. Aggódtam, ennek ellenére még sem kerestem. Magamnak is időt kellett hagynom erre, nem csak neki. Bennem is vérzett még a seb, mit okoztam.

Magányosnak éreztem magam, árvának és a bennem hangosan zakatoló hangoktól sehogy sem tudtam szabadulni. Egyedüli vígaszt a jeles tanulmányi eredményem okozhatott volna, ha nem vetül rá árnyék. A tanárok büszkék voltak arra, hogy egy külföldi fiú az első tízben benne van, de engem ez sem tett boldoggá.

Egyik nap sírva hívtam fel az öcsém. Nem bírtam tovább. A kollégiumi szobámban voltam egyedül. A szobatársam elment, hiszen hétvége volt. Nem vetették meg a bulikat és a nőket sem. Egyedül én maradtam, mivel meg sem hívtak. Ez volt a másik pont, ami fájt. Még mindig nem illeszkedtem be rendesen. Már volt, aki hozzám szólt, de a legtöbb esetben még mindig átnéztek rajtam.

- Késő este van, mond, hogy minimum a halálodon vagy! – vette fel a telefont az öcsém. Bekapcsoltam a kamerát, hogy lássa az arcom. – Baszd meg, te tényleg szarul vagy.

- Én ezt már nem bírom! Peti én hazamegyek! – sírtam el magam újra. Aggodalom ült a szemében, ajkai remegtek. Mindig, mikor én elbőgtem magam, neki sem kellett sok. – Hiányoztok! Te és Bálint is.

- Te is hiányzol. Bálintnak is. – az aggodalom mellett megjelent a szomorúság is. – Alig eszik. Nem alszik és ledarál egy komplett évadot, ha rácuppan egy sorozatra. Alig tudom tartani benne a lelket.

Rossz volt hallani, hogy az, aki nekem a világot jelentette, mennyire összetört. Egy érzés kelt életre bennem. Haza kell menjek, mert tönkre fog menni. A kijelzőt néztem. Peti sem nézett ki a legjobban. Fogyott, tekintetében csillogott a szomorúság. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy feltérképezzem a változásokat, hogy észre sem vettem a szobatársamat.

- Ne gyere haza. Krisz, tudom, hogy szereted Bálintot, de ha most megteszed, utálni fogod, mert lemondtál az álmodról. – Peti észszerűen hangzott. Nekem ez volt az álmom. Az amerikai egyetem egyik diákja akartam lenni és sikerült. – Nyáron hazajössz. Addigra meg összekaparom ezt a szerencsétlent.

A mozgásra kaptam fel a fejem. Damian hatalmas szemekkel nézett rám. Először hallott magyar beszédet. Próbáltam nem felnevetni, de ahogy engem nézett, nem tudtam tovább tartani magam. Felvihogtam, mire Peti is meglepődött. Elmagyaráztam neki a helyzetet, mire ő is hahotában tört ki.

Az az este volt az, ami segített felolvasztani a jeget köztem és Damian között. Addig csak egymás mellett éltünk, de nem beszélgettünk. Ő is elvolt a kis világában és én is. Meg sem próbáltunk közeledni a másik felé. Nem láttuk sok értelmét, hiszen mind a ketten azt feltételeztük, hogy semmi közös nincs bennünk.

Mekkorát tévedtünk. Kiderült, hogy ő sem amerikai. Ő Németországból származott. Még az elemi alatt költöztek ki a családjával. Eleinte neki sem volt egyszerű a beilleszkedés. Sokáig volt magányos és a nyelv sem ment neki rendesen, de leküzdötte az akadályokat.

Napok alatt vált baráttá. Az egyetlen olyan emberré, aki kicsit is enyhíteni tudott a bennem tomboló űrön. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Játszottunk, tanultunk és szórakozni jártunk. Lassan egy csapat tagja lettem. Sokan vettek körül és kíváncsian hallgatták a történeteim. Érdekesnek tartották az országot, ahonnan származom. Rengeteget meséltem nekik a faluról, az öcsémről és persze Bálintról is. Meglepett, hogy mennyire elfogadóak a mássággal kapcsolatban. Nem ítéltek el, ami jól esett.

Az egyetemi életem is lassan felvirágzott. Damian és a többiek nem hagytak magamra ott sem. Ennek köszönhetően egyre több emberrel ismerkedtem meg, közöttük Dylannel. A fiú egy évfolyammal járt felettünk. Őt is az építészet érdekelte, mint engem, de nem ez fogott meg benne igazán. Bálintra emlékeztetett. A zöld szemeivel, barna hajával és kisfiús mosolyával. Mikor először megláttam, azt hittem ő áll előttem, de hamar ráébredtem, hogy tévedtem. Bálint nem beszélt angolul, nem volt olyan magas, mint Dylan és nem volt szemöldök piercing-je sem.

Egy ideig gondot is okozott nekem, hogy a pillanat hevében ne keverjem őket össze. Nem egy alkalommal, hívtam Bálintnak és kezdtem el neki magyarul beszélni, mire mindig csak felhúzott szemöldököt kaptam válaszul. Mire megszoktam, hogy nem Bálint áll előttem, az őrület szélére sodródtam. Fájt látnom, hogy ennyire hasonlít rá. A szívem minden alkalommal újra és újra millió darabra tört, mire azt hittem soha nem lesz már gyógyír. Nem gondolhattam volna rosszabbul.

Teltek a hetek, egyre jobban éreztem magam és Bálint sem jutott olyan gyakran az eszembe. Többet jártam el bulizni, de nem ittam sokat. Próbáltak rábeszélni, hiszen hallották a sztereotípiát, miszerint mi magyarok bírjuk az alkoholt és tesztelni akarták. Sajnos az egyedüli, akin ezt megtehették én voltam. Tartottam magam, ameddig tudtam, de egy hétvége alkalmával az elhatározásom elillant. Bálint szülinapja volt. Az első, amin nem voltam ott. Hiányzott. Rendesen a pohár aljára néztem. Nem kevés alkoholt fogyasztottam el, de nem éreztem magam részegnek. Kótyagos fejjel néztem, ahogy a többiek lassan az asztal alá itták magukat, egyedül Dylan bírta még az iramot.

- Tudod, hasonlítasz Bálintra. – a nyelvem már akadozott, tisztán sem gondolkoztam. A szavak csak jöttek. – Ő volt a pasim míg otthon laktam.

Az est többi részére már nem emlékeztem, mert egy újabb feles után az asztal alá borultam én is. Másnap az ágyamban ébredtem. Nem tudtam, hogy kerültem oda. A fejem sajgott, a gyomrom háborgott, de a legrosszabb az volt, hogy délutánra helyre kellett magam hoznom, mert óráim voltak. Fájdalmas fintor ült ki az arcomra, mikor kikeltem az ágyból. Szédültem, de azért igyekeztem nem mutatni, hogy rosszul vagyok.

Az asztalomhoz ültem, hogy átnézzem az anyagot, miből felelettel fenyegetett a tanár. Alig bírtam koncentrálni, de azért igyekeztem. Mikor már elviselhetetlen volt a fejfájás, vettem be egy fájdalomcsillapítót. Visszafeküdtem az ágyba, megvárva, míg hat, de bealudtam.

Damian ébresztett fel. Maradt még pár órám a délutáni tanításig, de úgy gondolta, hogy kellene egy kis idő, hogy ráncba szedjem magam. Nem is gondolhatta volna jobban. Elindultam, hogy letusoljak. Már nem voltam annyira másnapos, de megfogadtam, hogy soha többé nem iszom vasárnap. A zuhanyzók a folyosó végén voltak. Lassan sétáltam el odáig. Léptem volna be az ajtón, mikor kilépett rajta Dylan. Lefagytam. Tagadhatatlan volt, hogy felkeltette az érdeklődésem. Nagyot nyeltem, mikor elhaladt mellettem. Megéreztem parfümje kellemes illatát, mitől úgy éreztem, hogy felpezsdül a vérem. Nem tehettem mást, bemenekültem a kabinok közé.

A tükörbe nézve le tudtam volna magam köpni. Nem telt el még négy hónap sem, de már is más érdekelt. Úgy éreztem, hogy elárultam Bálintot. Tudtam, hogy ő még mindig engem sirat, hogy egyáltalán nem volt jobban, én ennek ellenére is érdeklődtem Dylan iránt. Szőke hajamba túrtam. Kék szemeimből könnyek csordultak.

- Mi a baj? – hallottam meg Dylan hangját. Már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy miatta kerültem abba a kalamajkába, nem kellett, hogy még ő kérdezze meg, hogy mi a bajom. – Miért sírsz?

- Mert odahaza van a fiú, akit szeretek, akiért a szívem eddig dobbant. – fordultam felé és indultam meg. – Erre jössz te, ki hasonlítasz Bálintra és felkelted a figyelmem. Árulónak érzem magam.

- Szóval érdekellek. – mosolyodott el. Egy lépéssel közelebb jött, mire én hátráltam egyet. – Engem is érdekelsz.

Hallottam, ahogy az állam a földre koppan. Nem akartam hinni a fülemnek. Ő közelebb jött volna hozzám, de felmutattam az ujjam, mivel megállítottam. Felhúzta a szemöldökét, miben a piercing volt, úgy meredt rám. Én odamentem volna hozzá, de még nem engedtem el teljesen Bálintot. Szívem egyik fele még haza akart menni hozzá. Az a fele, ami maradt volna mellette, vágyott a közelségére, csókjára és ölelésére. A másik fele viszont az előttem álló fiút akarta. Lehajtottam a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni.

- Időre van szükségem. – motyogtam halkan. Idegességemben magyarul, a falumra jellemző tájszólással ejtettem ki a szavakat. Megköszörülte a torkát, mire realizáltam, hogy anyanyelvem használtam. – Kérek egy kis időt, hogy rendbe tegyem a dolgokat. Ez a kettősség engem megöl. Egy részem téged akar, a másik Bálintot.

Bólintott és kisétált. Láttam rajta, hogy megbántottam egy kicsit, de nem tehettem mást. Míg érzelmeket tápláltam Bálint iránt nem lehettem volna boldog. A féregnél is kevesebbre tartottam volna magam, ha úgy kezdtem volna vele randevúzni, hogy közben a szívem nem teljesen az övé. Bár tudtam, hogy Bálintot soha nem fogom tudni elfelejteni.

Hetek teltek el. Dylan bókolt és megtett mindent, de az érzéseim változatlanok maradtak. Az sem segített, hogy az öcsém minden héten beszámolót tartott a vele és Bálinttal történtekről. Már jobban volt. Nem sírta át az éjszakákat, nem menekült a sorozatokba és kimerészkedett szabadidejében a házból. Örültem, hogy javult, de egy részem reménykedett benne, hogy örökké vágyni fog rám. Vár majd haza. Egynap viszont arról kaptam tájékoztatást, hogy egy ittas éjszakán valakit hazacipelt. Peti elmondta, hogy másnap kiszívott nyakkal jelent meg az iskolában. Fájt, belül a seb újra vérezni kezdett, de tudtam, hogy az élet mindkettőnk számára megy tovább. Azzal is tisztában voltam, hogy nem fog mindig rám várni, én sem tehettem meg magammal, hogy nemet mondok a boldogságra. Ekkor határoztam el, hogy engedek Dylannek.

Remegő térdekkel álltam előtte. Ő végigmért, mitől felforrt a vérem. Zöld szemei kíváncsiságtól izzottak, ajkai jókedvében felfelé görbültek. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, végigmértem tetőtől talpig, mitől már nem csak a vérem forrt. Úgy éreztem, hogy menten lángra kapok. Szívem, mi még mindig félre vert néha, gyorsabban kezdett el dobogni. Pár centiméterre tőle megálltam. Már éreztem a leheletét a bőrömön. Remegett a testem, akár a falevél az őszi szélben. Mély levegőt vettem és zöld szemeibe néztem.

- Eljönnél velem egy randira? – hangom remegett. Tekintetében felgyúlt a kis lángocska. Szívem szúrni kezdett, mikor eszembe jutott Bálint. – Mondjuk péntek délután?

- Rendben, délután ötre érted jövök. Öltözz fel elegánsan.

Mosolyogva bólintottam és már léptem is volna el, mikor megragadta a derekam és szorosan magához húzott. Ott, ahol bőr érintkezett bőrrel, lángolni kezdett a testem. Az érzés nem volt újkeletű, már éreztem Bálintnál is, de Dylannel más volt. Intenzívebb, és valahogy különlegesebb. Zöld szemeit az én kékjeimbe fúrta, mint aki a lelkemben próbálja megtalálni a válaszokat a kérdéseire. Gerincem mentén végigszaladt a borzongás, mielőtt elengedett. Érintése hiánya azonnal érezhető volt. Persze megölelt, vagy bújt hozzám azelőtt is, hogy felfedeztem a vonzódást irányába, de miután közöltem is vele, már egyre kevesebb alkalommal adatott meg nekem.

Pénteken egész nap lázban égtem. Az órákra is alig tudtam figyelni. A kettőség érzése folyamatosan csökkent, de bűntudat gyötört Bálint miatt. Peti elmondta, hogy újfent a szobájába menekült. Az egyéjszakás kalandja után ismét próbálta felhúzni maga köré a burkot. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy lemondom a randit, kockáztatva ezzel azt, hogy Dylan megharagszik rám. A tanítás végével nem vártam senkire és semmire, rohantam a kollégiumba, hogy felhívjam az öcsém.

- Mit tegyek? – kérdeztem, ahogy megláttam az arcát. Ráálltunk a videóhívásokra. Legalább láthattam azokban az órákban, mikor beszélgettünk. – Délután randim lenne, de gyötör a bűntudat, ha Bálintra gondolok.

- Menj el. Elválaszt a fél világ. – mosolyodott el. Kettőnk közül mindig is ő látta racionálisan a világot. Megdöbbentem, mikor hónapokkal ezelőtt megírta, hogy szakítottak Tinával, de az ok volt, ami letaglózott. Tudta, hogy Bálinttal járok, tudta, hogy meleg vagyok, ennek ellenére is belém tudott szeretni. – Bocs tesó, de mást nem tehetsz. Élned kell neked is. Bálint meg tudod, hogy milyen. Érzékenyebb, mint az átlag pasik.

- Ezt szerettem benne. Azt, hogy annyi figyelmet szentel annak, amit szeret, aki fontos neki. – hajtottam le a fejem és mély levegőt vettem. – Dylan csak külsőre hasonlít rá. Kedves srác persze, de még alig tudok róla valamit. Jó, a zenei ízlésünk ugyanaz, sőt mind ketten a horrort szeretjük, de az ő életszemlélete merőben más, mint az enyém.

- Az mit számít? Krisz, ne legyél már gyökér. Bálintnál is ugyan ez volt. Fostál, mert messze más életszemlélete volt, mint neked és mi lett belőle? – kék szemeiben őszinteség csillogott. Ajkai felfelé görbültek. – Együtt voltatok. Boldogok voltatok. Ne foszd meg magad a lehetőségtől, hogy újra átéld.

Elvigyorodtam. Petinek igaza volt. Meg kellett, hogy éljem a pillanatot. Megtámasztva a telefonom, segített kiválasztani a ruhám. Nem öltöztem díszbe, de elég elegáns lett ahhoz, hogy bárhová megfeleljen. Utáltam az öltönyt, úgy éreztem magam benne, mint aki megfulladni készül. Öcsém segítségével sikerült egy fekete inget kiválasztani, ami rásimult a felsőtestemre, egy sötét farmert kihalásznom a ruháim közül és a sötét kék vászoncipőm. Nem szégyenlősködve előtte öltöztem át, mikor benyitott Dylan.

Zavartan meredtem rá, ő meg vissza rám. A telefonom felé nézett és felvonta a szemöldökét. Ő nem tudta, hogy van egy ikeröcsém. Egyszer a telefonra egyszer rám nézett, ami kezdett zavarni. Peti is ép öltözködött, így ő is egész alakban látszódott.

- Szerintem a tükör alkalmazásod meghibásodott. – nevetett fel. Még egyszer ránézett a mobilomra, majd rám. – Teljesen más ruhát mutat, mint ami rajtad van.

- Azért, mert az nem alkalmazás, hanem az öcsém.

A kínos bemutatkozás után elvitt bowlingozni. Odahaza is játszottunk, de Bálint mindig megvert minket. Nem tudta úgy elgurítani a golyót, hogy ne tarolt volna. Üdítő változatosságot jelentett, hogy végre én győzhettem. Felejthetetlen élményeket nyújtott nekem. A teke, az azt követő lovaskocsis parkjárás és hatalmas szökőkút, minél elcsattant az első csók. Furcsa érzés volt, mert nem mart a szívembe a fájdalom, nem keserítette meg a pillanatot a bűntudat.

Négy évvel később:

A feketeöltönyömben álltam az oltár előtt. Körülnéztem a teremben lévőkön. Peti könnyektől csillogó szemekkel nézett rám. Anyám és apám mellette álltak. Az ő tekintetükben büszkeség ragyogott. Mellettük álltak Dylan szülei, előttük Robert és Taylor, az ikrek. Alig múltak öt évesek, mikor két éve örökbe fogadtuk őket. Dylan egy évvel az első randink után megkérte a kezem és én boldogan mondtam neki igent. Peti volt az első, akinek szóltam róla, de megeskettem, hogy nem szól semmit Bálintnak. Nem miattam, én tovább tudtam lépni. Nem akartam nagyobb fájdalmat okozni neki. Végre lábra állt, randizgatott is, de az igazi boldogság még nem talált rá.

Anyámék pár nappal az esküvő előtt érkeztek meg. A reptéren voltunk Dylannel és a gyerekekkel rájuk vártunk. Izgultam. Négy éve csak videóchaten láttam őket. Szemem könnybe lábadt, mikor megpillantottam Petit. Ő is érett, férfiasabb lett. Mozgása semmit nem változott, tekintete élénkebben fénylett, mint előtte valaha. Tudtam, hogy apu és anyu is mellette állnak, de én felé rohantam rögtön. Eldobva a bőröndöt a kezéből futásnak eredt. A tömeg kellős közepén öleltük meg egymást hosszú ideje először. Mind a ketten sírtunk. Erősen kapaszkodva egymásba hagytuk, hogy anyáék is átöleljenek minket.

Mikor elengedtük egymást odavezettem őket Dylanékhez. A kicsik ijedten nézték az idegeneket, de látva, hogy Peti úgy néz ki, mint én, felengedtek neki egy kicsit. Megdöbbentem, mikor elkezdett velük beszélgetni. Angolul. Dylan is megtanult magyarul, a kicsiket is örökbefogadásuk napjától tanítottuk édes anyanyelvemre.

- Tényleg olyan, mintha a tükörképed lenne, de neki sötétebb a szeme egy árnyalattal. – súgta a fülembe Dylan. Elmosolyodtam és hozzábújtam. – Sajnálom, hogy eddig nem találkozhattam vele személyesen.

- Anya, apa, - húztam kedvesem a szüleim elé, kik megilletődtek Dylant látva. – Mi van, mondtam, hogy hasonlít Bálintra, ahogy azt is, hogy nem ezért szerettem bele.

Dylan tört magyarral próbált bemutatkozni, de anyu megállította, hogy nem szükséges. Angol tanárnőként dolgozott odahaza, így beszéli a nyelvet. Apu ügyvéd volt, így neki is tudnia kellett angolul. Boldog csevegés hangjának kíséretében indultunk az autóhoz. A hazafelé vezető úton is diskuráltak és öröm volt nézni, hogy az ikrek nyitottak a nagyszüleik felé. Örömmel hallottam, hogy édes anyanyelvemen kommunikáltak. Egymás szavába vágva próbálták elmesélni, hogy pár nappal korábban merre jártunk.

Én némán meredtem ki az ablakon. Milliószor járt táj, számtalan alkalommal látott fák, padok és terek, még is ezeket néztem. Örültem, hogy a családom körében lehetek, hogy hallhatom az öcsém és a szüleim hangját a telefon torzítása nélkül. Még is ott volt bennem, a furcsa üresség.

Már alig vártam, hogy megérkezzünk a házhoz. A kocsiban úgy éreztem, mint aki nem kap levegőt. Ahogy megálltunk én kivágtam az ajtót és már rohantam is be. Az előszobában megdermedtem. Körbenéztem. Mindenhol közös képek lógtak a falon, Dylan és én, még az egyetemi évekből, az eljegyzési partin készült képek. Négyesben az ikrekkel, párom a fiúkkal. Az öcsémmel közös fotók közül egy sem szerepelt a falon.

- Mi a baj Krisztián? – mélyet sóhajtva fordultam meg. Azóta nem hallottam ennyire élesen a nevem magyarul, hogy eljöttem. – Látom rajtad, hogy van valami és ne feledd, érzem is.

- Egyszerűen megütött a gondolat, hogy mennyire hiányzott az ölelésed. Anyu és apu ölelése. – hajtottam le a fejem. Dylan és az ikrek is beléptek a házba. Aggódva méregettek engem. – Hiányzik Magyarország, a kis falu, ahonnan származom.

- Honvágy? – kérdezte Dy, mire én bólintani tudtam. Szemeimben könnyek gyűltek. – Akkor az esküvő után nem Párizsba megyünk, hanem Magyarországra. Engem érdekel, hogy honnan jöttél, a kicsiket is.

- Megtennéd? Tényleg megtennéd értem?

- Szeretlek, persze, hogy meg. Boldognak akarlak látni.

Elmosolyodtam. A nyakába vetettem magam és szenvedélyesen megcsókoltam. Zavarban voltam, mikor elváltunk. Nem szoktam hozzá, hogy a családom látja, ahogy megélem a szerelmet. Bálintról ugyan tudtak, de nem láttak minket csókolózni. Anyu csak mosolygott rám. Ép szólni akartam, mikor megjelent a házvezetőnő. Kedvesen mosolygott és szólt, hogy kész a vacsora. Azokat az arcokat látni kellett volna. Petin meg sem lepődtem. Én is hasonló képet vágtam, mikor először mentünk Dylan családjához. Addig a napig nem is tudtam, hogy gazdagok.

Az étkezés meglehetősen viccesnek bizonyult. Én már megszoktam az összes szokást, amit Dylan említett, de öcsém és a szüleim teljesen elveszettnek tűntek. Feszengve ültek az asztalhoz, ami nem igazán tetszett, de jót mulattam rajta. Igyekeztek kitalálni, hogy mikor melyik evőeszközt kell használni. Mikor meguntam, dobva az addig megszokott étkezéseket elnevettem magam.

- Csak egyetek úgy, mint otthon. Ne görcsöljetek már rá. Ha meg Dylan beszól, lefejezem.

Elnevették magukat. Engem magával ragadott az otthoni hangulat. Apu kérdezgetett, mint annak idején, anyu nem győzte csitítani, hogy hagyjon már békén, míg az öcsém mosolyogva igyekezett kihúzni magát a beszélgetésből.

Én korán befejeztem a vacsorát és a szobámba mentem. Bevetettem magam az ágyba és próbáltam aludni, de Peti érkezése megakadályozott benne. Leült mellém és fürkésző tekintetét le sem vette rólam. Már szólni akartam, hogy hagyja abba, mikor megtörte a csendet, ami kezdett egyre kellemetlenebb lenni.

- Örülök annak, hogy férjhez mész. – hangja szomorúságról árulkodott a szavai ellenére. Felültem és ráemeltem kékségeimet. – Tényleg, tudom, hogy nem hangzom olyannak, aki tényleg boldog, hogy te megtaláltad az igazit.

- Te is megfogod. – tettem a szívére a kezem. Egymás szemébe néztünk. Ez annak idején is segített, mikor valamelyikünk elbizonytalanodott. – Tudom, hogy szerelmes vagy Bálintba, egy részeges estéden elmesélted, de Peti, annyi esélye van a dolognak, mint nekem lányt elvenni.

Sírva fakadt. Én magamhoz öleltem és némán tartottam, míg kiadja magából. Évek óta cipelte már a terhet, nekem sem mondta el, tartva a véleményemtől. Fájt érte a szívem. Jó ember volt, kedves, őszinte és Bálinténál is nagyobb szívvel áldották meg az égiek. A szívem szakadt meg érte, azért, hogy abba a fiúba szeretett bele, aki valószínűleg soha nem fogja viszonozni az érzéseit. Miattam.

Az a pár nap, mit velük töltöttem elszálltak egy pillanat alatt. Eljött a nagy nap. Idegesen álltam a tükör előtt. Felvettem már az öltönyöm, már csak az indulás pillanatát vártam. El sem hittem, hogy pár órával később már férjezett ember leszek. Mosolyogva mentem le, hogy még egy utolsó pillantást vethessek a családomra, mint József Krisztián Kristóf.

Megérkezett a taxi. Könnyes szemmel léptem ki a házból. Remegő térdekkel léptem a kocsihoz és szálltam be, hogy elindulhassak. Fejemben millió gondolat cikázott. A nyár, mikor otthagytam a hazám és kijöttem Amerikába. Az ott hagyott barátok, család és szerelem. Az itteni életem, az itt szerzett cimborák. Dylannel való kapcsolatom első éve. Voltak vitáink. Nem is kevés, még is eljutottunk idáig. Mikor a kezemre húzta a gyűrűt sírva fakadtam.

Megérkezve az összekötő teremhez kicsit elbizonytalanodtam. Nem a szerelemben, mit iránta éreztem. Dylan számomra a megtestesült férfi volt. Önmagamban kezdtem el kételkedni. Megkérdeztem saját magamtól, hogy biztos, hogy én vagyok a számára az igazi? Megérdemlem én őt? Öcsém pár évvel korábbi szavai jutottak eszembe. „Éljem meg a boldogságot." Elvigyorodtam. Gondolatban megráztam magam és bementem.

Apu és anyu kicsit később értek oda, ők figyeltek az ikrekre, mert párom szülei az utolsó simításokat végezték az ebéd helyszínéül szolgáló étterem díszítésén, de ők is időben érkeztek. Mire megérkezett az anyakönyvvezető, már mindenki jelen volt. Egy furcsának tűnhető család. Magyar és amerikai felmenők, barátok kollegák. Egyetemről ismert emberek, mindenki, akit nyugodt lelkiismerettel meg mertünk hívni. Egy ember viszont hiányzott.

Elkezdődött a ceremónia. Velem szemben az a férfi állt, ki ellopta a szívem. Persze nem az egészet. Egy része örökké Bálinthoz fog tartozni. Az első férfihoz az életemben. Dylan ezt tudta és nem okozott neki gondot. Nekem sem az, hogy az ő ketyegője sem teljesen az enyém, de ez így volt rendben. Én csak szerelmem figyeltem. Elvesztem zöld szemeiben, mosolyában. Minden más jelentéktelenné vált. Hallottam a szertartást vezénylő nő hangját, valahogy el tudtam mondani a fogadalmam, de ezeken felül minden más elveszett.

Dylan is letette az esküt, egymás ujjaira húztuk a gyűrűket és szenvedélyes csókot váltottunk, mikor az engedélyezett lett. Életem egyik legboldogabb pillanata volt. Megszakítva a csókot a vendégseregre néztünk. Anyám sírt, apám megkönnyezte a pillanatot. Öcsém zokogva mosolygott rám. Ezek után alá kellett írni a házassági nyilatkozatot. Először a tanúk kezdték. Az enyém Peti volt, ki végig mellettem állt, még ha a fél világ választott is el minket. Virtuálisan nyújtott vállat, húzott ki a gödörből és tartott bakot. Dylan Damiant választotta, kinek köszönhetően megismertük egymást. Ő magával hozta Ericát, kivel három éve éltek boldog kapcsolatban.

Remegett a kezem, mikor mi következtünk. Egy pillanatra elmerengtem, hogy hogyan is írjam alá. Megbeszéltük, hogy felveszem Dylan családnevét, de nem ment. A papíron is Christopher Chirstian Gallagher állt, viszont nem akartam ennyire elidegenedni a magyar gyökereimtől. A toll lassan sercegett a papíron, mikor felemeltem elmosolyodtam. Dylan meglepődött, mikor suttogva olvasta az aláírásom. Christopher Chirstian Joseph-Gallagher. Nem volt választása. Értette azt, hogy miért így írtam alá. Mosolygott. Az ő kezében is sercegett a toll. A pillanat még szebb lett, mikor megláttam az ő aláírását is. Dylan Edward Joseph-Gallagher.

😘😘🥰🥰❤️❤️ Sziasztok Manók! Bálint meséjét már olvashattátok, de nem akartam elengedni Krisztiánt sem. Úgy éreztem, hogy tartozom neki annyival, hogy elregélem az ő életének egy részét. Remélem, hogy tetszik. Hagyjatok nyomot! ❤️❤️🥰🥰😘😘