A szerelem lehet szép, csodálatos, szárnyat bonthat és messze repíthet. Azonban mi van, ha olyan fiú tetszik, kinek az apja homofób, minden tüntetésen az első sorban állt és kiabálta, hogy le a buzikkal, ráadásul a főnököd. Soha nem volt vele a legjobb a viszonyom, hiszen az elejétől fogva tudta, hogy meleg vagyok, soha nem tagadtam, hiszen minek? Én ilyennek születtem, ez lettem. Ha szerettem volna sem lettem volna más, de nem is akartam.

Ha tehette volna már kirúgott volna, de a HR nem engedte, mivel személyiségi jogokat sértett volna, morogva ugyan, de nem tette. Dolgoztam, mert kellett, kellett, hogy fent tudjam tartani a szüleim és önmagam. Elvoltam a magam kis világában, élveztem az életet, bár a láncok csörgését mindig hallottam, ha túlságosan nagy volt a csend. Nem ilyen életet terveztem magamnak. Nem arról álmodtam, hogy fiatalon dolgozni kezdek, de ez nem kívánság műsor.

Tettem, amit kellett, beleragadtam egy mókuskerékbe, mi egyre nyelt el. Egy nap azonban minden megváltozott. Fenekestől fordult meg a világom. A munkahelyre jött egy új fiú. Magas volt, szőke hajjal, mi a szemébe lógott. Olyan zöld tekintettel, mit azelőtt még soha nem láttam. Vékony orrában egy karika díszelgett, ahogy szemöldökében is. Állán ép csak kiserkent a borosta, ahogy nekem is. Azonnal felkeltette a figyelmem, de nem csak fiatalos arcvonásaival, de a stílusa is megnyerő volt. Fekete motorosruhában járt. A bőrdzsekin a megszokott névvel ellentétben egy hatalmas lángoló koponya volt, a nadrágja szaggatott, oldalán láncok sokasága csörrent meg minden lépésénél.

Az első hetekben csak figyeltem. Lépni nem mertem, mert állandóan a főnökkel volt. Észrevettem a hasonlóságot, de azt hittem az unokaöccse. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem beszélgettünk, én is csak lopva néztem rá egy-egy pillanatra, de nekem ez elég is volt.

Meglepődtem, mikor egy nap odalépett hozzám az ebédszünetben. Rám mosolygott és leült velem szemben. Alaposan megnézett, ami kissé zavart. Soha nem tartottam magam jó pasinak. Hiába voltam én is magas, zavart a barna hajam és szemem, a vastag ajkaim és a széles vonalú orrom, ami egy kerek arcon helyezkedtek el. Egyszerűen úgy éreztem, hogy messze én vagyok a legrondább ember a világon.

- Szia. Nem zavarlak? – kérdezte meg, széles mosolya elvarázsolt, arcom égni kezdett. – Mindig egyedül látlak. Nem sok barátod van idebent ugye?

- Nem, nem igazán – morogtam kelletlenül. – Tudod a főnök nem éppen kedvel. Elterjesztett rólam egy-két kellemetlen dolgot. Ha nem lenne a HR, már nem dolgoznék itt.

Zöld szemei kigúvadtak. Harag gyúlt bennük. Ajkai megremegtek, kikívánkozni szeretett volna belőle valami, de nem szólt. A kitáró ajtóra nézett, mint belépett maga a Sátán. Tiszteletet parancsoló férfi volt. Magas, szőke haja kék szemeibe lógott. A hófehér ing alatt is látszott a tetoválás. Metszőn felém nézett, mire behúztam a nyakam. Elindult felém, mitől levert a víz. A főnök nagy léptekkel haladt az asztal felé, minél ültem. Tekintete megvetéstől és haragtól telt volt. Azt hittem hozzám jött, nekem akar megint beszólni, de megállt az előttem ülő fiúval szemben és rosszalló tekintetét neki szánta.

- Mit mondtam neked? – köpte a szavakat és felemelve a kezét rám mutatott. – Nem kellene érintkezned a csürhével.

- Mondtad, meghallgattalak, de apa! Huszonöt vagyok! – állt fel. Apjánál egy fejjel magasabb volt. Zöld szemeiben ugyan az a megvetés csillogott, mint az idősebb férfiéban. – Még mindig nem szólhatsz bele abba, hogy kivel beszélgetek! Az, hogy irányítás mániád van, egy dolog, de nem a kis bábod vagyok.

- Anyád forogna a sírjában, ha tudná, hogy ezzel beszélgetsz.

A fiatalabb arca megfeszült. Érzékeny téma lehetett ez. Metszőtekintetében nagyobb lánggal égett a harag, mivel apjára nézett. Egész teste remegett az indulatoktól, miket féken kellett tartania. Behunyta a szemét és magában elszámolt tízig, mire újra kinyitotta.

- Szerintem meg azért, mert ilyen férje volt. – köpte és elmosolyodott, mikor felmenője szemében szomorúság csillant. – Nézd, apa. Tudom, hogy mit gondolsz róluk, mert minden nap végig kellett hallgatnom a regéd, de nem vetted észre, hogy engem nem érdekel?

Nagyot sóhajtott, mikor a főnök elment. Kilépett az ebédlőből, becsapva az ajtót, mibe még az ablakok is beleremegtek. Lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam, miért miattam keveredett szócsatába. A nevét sem tudtam, ahogy ő sem az enyém, de megvédett, kiállt mellettem. Visszaült elém és szélesen mosolyogva kezet nyújtott.

- Be sem mutatkoztam. – nevetett fel. Még szélesebb mosoly ült az arcára, mitől bennem kezdett felébredni valami. – Kukovetz Tamás vagyok.

- Nemes Nándor Norbert. – fogadtam el végre a felém nyújtott kezet. Nevem hallatán kicsit megszeppent. – Örülök a találkozásnak.

A szünet végéig beszélgettünk. Elnézést kért a vaskalapos apja miatt, bár nem láttam értelmét. Nem ő volt velem bunkó és nem is tehetett apja homofóbiájáról. Jólesett a gesztus, szívet melengető érzés volt, hogy ismeretlenül is bocsánatot kért. Szünet végén viszont mind a kettőnknek mennie kellett. Nekem vissza, ha meghibásodás van, akkor rögtön ott teremhessek. Szerettem a munkám, viszont a főnök elviselhetetlenné akarta tenni a számomra. A felmondáson gondolkoztam, mikor is Tomi megjelent.

Attól a naptól kezdve együtt ebédeltünk. Nem zavarta, hogy olajos vagyok, ami nem igazán akart lejönni, vagy megizzadtam a forróságtól. Beszélgettünk, nevettünk, mi miatt a főnök kezdett jobban rám szállni. Mindenbe belekötött, amit csináltam, ha szüneten voltam az volt a baj, ha pedig a munkám végeztem az. Idegileg kezdtem kikészülni miatta.

Két hétig ment így. Minden reggel gyomorgörccsel ébredtem. Nem akartam bemenni dolgozni, féltem, hogy mi vár rám bent, ennek ellenére minden nap megjelentem. Remegő kezekkel és lábakkal sétáltam oda az elromlott gépekhez. Több időmbe került a megjavításuk, de igyekeztem. A félelem úgy mart belém, mint éhes tigris az elejetett zsákmányba.

Egyik reggel már nem bírtam tovább. Ültem az ebédlőben és csak piszkáltam az előttem lévő ételt. Félelemmel a szememben néztem körül. Vártam, hogy mikor jön be a főnök és kezd el beszólogatni. Tomi velem szemben ült és aggódva figyelte, ahogy a villámmal turkálom a rizibizit, de nem nyúlok hozzá.

- Minden rendben? – tette kézfejemre a sajátját és aggódó zöld szemeivel az én barnáimat kereste. – Idegesnek tűnsz.

- Nem bírom tovább! – fakadtam ki. Rengetegen fordultak irányunkba, de nem érdekelt. – Az apád pokollá teszi az életen. Már rettegve jövök be, nem tudom megcsinálni a hibákat, ahogy eddig és ha nem sikerül, akkor meg üvölt velem. Minden szar miatt belém áll, majd mikor leteremtett, hogy egy utolsó buzi vagyok, jóízű mosollyal az arcán ott hagy.

Tomi szemeiben harag gyúlt. Nyelnem kellett egy nagyot, ahogy néztem. Felállt, kicsörtetett az ebédlőből. Nem tudtam biztosra, de sejtettem, hogy hova készül. Beszélni az apjával. Kicsit rosszul éreztem magam miatta. Nem akartam, hogy veszekedjenek, de nem bírtam már tovább. Eltakarítottam magam után és elindultam, hogy beadjam a felmondásom. Elegem lett. Abban a két hétben annyira megviselt az egész, hogy jobbnak láttam elmenekülni.

Már a lépcsőnél jártam, mikor szembe találtam magam az apa-fia párossal. Tomi szomorúan nézett rám. Leeshetett neki, hogy mire készültem, de nem érdekelt. Már nem tudtam volna elviselni többet és nem is akartam. Nem aludtam éjszakánként, alig ettem és le is fogytam.

- Még is mire készülsz? – állt elém a smaragd szemű. Hangja élesen csengett, mitől megugrottam egy kicsit. Mióta az apja jobban rám volt szállva, minden hangosabb hangra megugrottam. – Azt ne mond, hogy be akarod adni a felmondásod.

- Márpedig de. Nézd elegem van! Apád egyfolytában engem cseszeget és már unom. – morogtam fennhangon. Nem érdekelt, hogy az említett ott állt és hallgatta, az sem, hogy elhúzta a száját. – Ha nem a főnököm lenne, már leütöttem volna a gecibe.

- Ha nem az apám lenne, akkor megtenném én is, hidd el.

Ezzel meglepett mind a kettőnket. A főnök csak tátogott, mint hal a szatyorban, mire én halkan, de felkuncogtam. Vetettem rá egy szomorú pillantást és elindultam az eredeti célom felé. Ők követtek. Tamás ellenezte, míg apja néma maradt. Várta, hogy tényleg megteszem-e vagy sem. Mentem előre, nem hátrálhattam meg, hiszen elvette a kedvem az egésztől. Máshová még nem jelentkeztem, de ez nem jelentette azt, hogy maradni szerettem volna.

Az iroda előtt pár méterrel Tomi megfogta a kezem. Magafelé fordított. Arca tükrözte a benne tomboló szomorúságot, én azonban nem tudtam vele mit kezdeni. Megtörtem és nem akartam a nyomást, mit éreztem. A lelkem szabadulni vágyott a pokolból, mibe csöppentem.

- Ha elhívlak randizni, meggondolod magad? – tette fel a kérdést, mibe bele is pirult. – Mondjuk munka után beülünk egy kávéra?

- T-te el akarsz hívni egy r-randira? – dadogtam, mint egy idióta. Nem akartam hinni a fülemnek. Dögös pasi ezt nem tagadtam, de álmaimban sem hittem volna, hogy érdeklem. – E-engem?

- Ki mást? Nemes Nándor Norbert, eljössz velem egy randevúra?

- Ha csak apádat akarod idegesíteni, akkor nem! – néztem a főnökömre, ki megdöbbenten emelte rám a tekintetét. – Kedves és aranyos fiú vagy, de nem ér ennyit az egész.

Tibi elmosolyodott. Apja viharos kék szemeibe nézett és bólintott. Nem értettem semmit. Miért biccentett? Miért hívott el randira? Ezzel akarják, hogy maradjak? Szórakozik velem? Ennyit érnék a szemükben? A főnököm mellém lépett, hátba veregetett és ellépett. A szemében a gyűlölet tovább izzott, de hagyta, hogy a fia döntsön.

- Akkor, eljössz velem? – nézett rám aranyos, kölyökkutya szemekkel. – Beszéltem az öreggel, nem fog baszogatni.

- Aha én meg lány vagyok. Az apád abban leli örömét, hogy engem szekál! – üvöltöttem. Hangom belengte az egész folyosót és az irodából is kijöttek. – Azért gyűlöl, mert meleg vagyok, mert merek önmagam lenni és mert félek tőle!

Néztem rá. Szemeimet marták a könnyek, torkom elszorult. Félre kellett néznem, hogy ne lássa meg a kibuggyanó könnyeim. Remegni kezdett a testem, a félelem olyan mélyre itta már magát a lényembe, hogy nem mertem elhinni, hogy Tamás igazat mond. Letöröltem kicsordult könnyeim és ránéztem. Ő még mindig mosolygott. Zöld szemeiből áradt az aggodalom.

Kitárta karjait. Hang nélkül kért, hogy bújjak hozzá, ő majd megvéd, elbújtat a világ összes fájdalma elől. Gondolkodás nélkül léptem előre és tettem, amit kért. Szívem félre vert, ahogy megéreztem a citrusos illator, mi belőle áradt. Szorosan ölelt, nem érdekelte, hogy ki látja, a rosszalló beszólásokra is reagált. Elküldött mindenkit a fenébe, aki csak egy rossz szót is szólni mert.

- Elmegyek veled délután. – motyogtam mellkasára, mit ő hallott, mert szorosabban fonta remegő testem köré a karjait. – Viszont vissza kell mennem dolgozni.

Elengedett és azonnal elfogott a hiány keserű érzése. Ő szomorúan nézett utánam. Intettem neki, mire apró mosoly jelent meg a szája szélén.

Egész nap nem találtam a helyem. Összetévesztettem a csillag csavarhúzót a lapos fejűvel, a szenzorokat és mindent, így jobbnak láttam elkéreckedni. Kótyagos fejjel indultam a főnök irodája felé. Lábam remegett, nem tudtam, mi ütött belém. A gondolatra, hogy Tomi is bent lehet, nagyot dobbant a szívem. Hangosan kopogtam. Illedelmesen megvártam, míg felhangzott, hogy szabad és beléptem. Nem tévedtem. Tomi az asztal felőlem lévő oldalán ült. Mind a ketten rám emelték tekintetüket, mire jobban elsápadtam.

- A-azért vagyok itt. – meg kellett kapaszkodnom az ajtó mellett álló kisszekrényen, nehogy összerogyjon a lábam. – Mert nem érzem megfelelően magam. Haza szeretnék menni.

- Menj nyugodtan, látom, hogy fal fehér vagy. – szólalt meg a főnök. Hangja ugyanolyan undorral volt átszőve, mint mindig, de a tekintete tényleg aggódó volt. – Tomi, kísérd haza! Nem szeretném, ha az úton baja lenne.

- Igazán nem szükséges ez. Nem akarok gondot okozni.

- Norbi, te vagy a legjobb karbantartónk. Nagy veszteség lenne a cégnek az elvesztésed. Tomi menj, kísérd haza.

Szemem kistányérnyira guvadt. Az az ember féltett, ki az eltöltött két évem alatt folyamatosan tüske volt a körmöm alatt, kimoshatatlan folt a mellényemen. Az, ki, ha tehette volna egy lakatlan szigetre száműzött volna minden meleg társammal. Az, ki nem hagyott ki egyetlen lehetőéget sem a megalázásomra. Tekintetem az előtte ülő fiatalra rebbent. Vajon mit mondott neki, hogy ennyire megváltozott a hozzáállása velem szemben? Mit tehetett, hogy a főnök aggódni kezdett értem?

Bólintottam, hogy értettem és elindultam kifelé. Ahogy elengedtem a komódot, megrogyott a térdem és egy hajszál választott el attól, hogy pofára essek. Két erős karnak köszönhettem, hogy nem csókoltam meg az egész irodát beterítő szőnyeget. Ahogy megéreztem karjait a derekam körül, lángolni kezdett ott, ahol érintett. Melegem lett, nagyokat kellett nyelnem. Ajkam kiszáradt, levegőm elfogyott.

Belé kellett kapaszkodnom, hogy el tudjam hagyni az épületet. Soha nem éreztem magam annyira gyengének azelőtt. Ő végig erősen tartott, nehogy elessek. Citrus illat bódítón hatott rám. Mélyeket lélegeztem, hogy minél többet érezhessek belőle. Lábam már nem remegett, de nem akartam elengedni. Ő tartott engem, már csak egy karral, de én úgy simultam az ölelésébe, mintha attól tartanék nem lenne holnap.

- Mit mondtál apádnak? – kérdeztem meg. A kíváncsiság vezetett, furdalta az oldalam azóta, hogy elhagytuk az irodát. – Miért nem szemét velem?

- Ő mindig szemét lesz veled, ezt ne feledd. Engem sem fogadott el, de megtűr. – nevette el magát. Hangja kellemesen csengett, bár a rengeteg autótól, mi járta az utcát, min sétáltunk, nem igazán hallottam. – Megmondtam, ha nem akarja, hogy én is lelépjek, akkor kedves lesz veled, mert fontolgatom a randit.

Meglepett a válasza, de nem tagadhattam, jólesett. Jobban bújtam hozzá. Ő megerősítette a karját derekam körül. Az utcán sétálva páran beszóltak, mire meg-meg rezzentem, de ő csak megszorította a derekam azt súgva, hogy nincs semmi baj. Fájtak a beszólások, a megvető tekintetek. Életemben először éreztem magam abban az országban, ahol felnőttem kirekesztettnek. Szívem fájdalmasan dobbant, minden egyes sértő megjegyzésre a kín, mi benne tanyát vert fokozatosan nőtt. Nem ezt érdemeltem. Tomi sem. Egyikünk sem, a melegek sem, senki. Miért kell mégis? A gyűlölet csak gyűlöletet szül.

Csak hallgattam, hogy minél több ember szól be nekünk. Szívem nem magam miatt vert félre, hanem a karjaiban tartó fiú miatt. Ránéztem. Mosolygott, de a szemében a fájdalom neki is ott csillogott. Harag gyúlt bennem. Mérhetetlenül bosszantott, hogy azért bántanak minket, mert öleljük egymást. Senki nem tudta, hogy rosszul lettem, hogy csak azért nem rogytam össze, mert fogott. Nehezen tűrtőztettem magam. A szörnyeteg, mi bennem megszületett, bőrömnek feszült. Belülről mart, kitörni vágyott.

Egy pillanat alatt történt. Egy felnőtt férfi gúnyos megjegyzéseit hallgattuk. A szitokáradat megállás nélkül folyt a szájából és bennem elszakadt a cérna. Kitéptem magam a karból, mi tartott és neki rongyoltam a pasasnak. A földön feküdt, én a hasán ültem és a mellkasát ütöttem teljes erőmből.

- Miért? – üvöltöttem sírástól eltorzult hangon. Egész testemben remegtem. – Miért kell mindig bántani? Nem hagyna már végre mindenki békén? A faszomat az egészbe már! Egyszerűen csak boldogan szeretnék élni, ez nekem miért nem jár? Nem tettem semmi rosszat, akkor miért kell? Nem tettem semmit, csak tettem, mit kellett, hogy a szüleimnek jó legyen, de végre én is élni akarok!

Két kart éreztem meg a hónom alatt. Tomi óvatosan leemelt a pasiról, ki ijedten nézett rám. A kirohanásom többen látták. Voltak, kik ijedten, kik pedig szomorúan nézték az egészet. A jelenlévők között ott volt az anyám is, ki úgy szelte át a tömeget, mint kés a vajat. A földön ültem és csak néztem könnyeimen át, hogy sebes léptekkel halad felém. Elém érve leguggolt. Aggodalommal a szemében nézett rám.

- Mond kincsem jól vagy? – simította végig tenyerét az arcomon. – Mi volt ez az egész?

- Nem, nem vagyok jól. Elegem van! Fáj. – hangom kétségbe esetten csengett. Az engem ölelő fiú elengedett, fel akart állni, de nem engedtem. Karja után nyúltam, hogy ne engedjen el, tartson szorosan. – Miért kell mindig bántani? Mit ártottam én?

- Fiam, ez nem ilyen egyszerű. Nem vagy te rossz, de nem mindenki olyan, mint az apád és én. Nem mindenki toleráns és elfogadó, de ezt elmagyaráztam neked. Mi borított ki ennyire? Nem vagy te ilyen.

- Az apám. – szólalt meg halkan Tomi, mire felé kaptam a fejem. – Két hete rá van szállva, mert az apám egy homofób tetű. Norbi már kikészült. Sajnálom, őszintén.

- Te nem vagy az apád és ez fordítva is igaz! – szólt anyu erélyesebben. – A családot nem mi választjuk meg.

Anyu kedvesen mosolygott rá, ami nekem is jól esett. Láthatta, hogy nem szimpla barát, már csak abból is, hogy ölelt. Melegen figyelt minket barna szemeivel. Kicsit megdöbbent ugyan, de kezemre fogott, amiben Tomié pihent. Némán adta tudtomra, hogy mellettem áll. Elmosolyodtam és felálltam. Magammal húztam Tomit. Anyu elköszönt, míg mi mentünk tovább.

Nem messze egy kisebb kávézóba tévedtünk be. Az eladó kedvesen mosolygott Tomira, mitől éreztem, hogy éledezik bennem a zöld démon. Láttam, hogy miként nézett rá, abban a pillantásban több volt. Első látásra bejött neki, amit nem csodáltam, még is zavart. A szörnyeteg karmai a húsomba marnak. Abszolút nem volt kellemes érzés. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy megnyugtassam magam.

Mindkettőnknek rendelt. Tudta már, hogy melyik a kedvenc kávém, mert minden ebédszünetben meglepett egyel azóta, hogy elmondtam neki. Mosolygott, mitől a szörnyeteg, mi életre kelt bennem nyugodni látszott egészen addig, míg a kiszolgálólány elénk nem tette az italokat. Letéve az övét végisimított a karján, mire Tamás eltaszította a kezét.

- Na, de kérem! Milyen dolog ez? – állt fel Tomi és haragos tekintettel mérte végig a lányt, ki fülig vörösödött. – A főnökével szeretnék beszélni.

A lány porig alázva kullogott be a hátsórészen található irodába, hogy értesítse felettesét. Egy középkorú férfi lépkedett a lány mögött. Tekintetéből kiolvasható volt, hogy nem örült a zavarásnak. az asztalunkhoz sétált. Lenézett ránk és kicsit megdöbbent. Ismertem a férfit. A bátyám legjobb barátja volt, azóta, egy másik helyen együtt dolgoztak.

- Miben segíthetek? – tette fel a kérdést rám nézve. – Azt hallottam, hogy engem kérettek.

- Az van, hogy mióta bejöttünk, ez a lány feltűnően bámulja a partnerem és az előbb még a karján is végigsimított, mi nem igazán tetszett neki.

A férfi arca megmerevedett, ahogy eladójára nézett. Sejtettem, hogy ebből nem kis balhé lesz, de nem érdekelt. Egy eladó nem kezdhet ki egy vendéggel, főleg, ha az nem egyedül érkezett. Én legalább is így tudtam.

- Amúgy mesélj Norbikám, hogy vagy, ezer éve nem láttalak. – mosolygott rám és vállamra tette a kezét. – A bátyád még mindig ugyanolyan hülye, mint volt?

- Rosszabb, de ha nem baj, nem egyedül jöttem. Hétvégén gyertek át a barátnőddel és beszélgetünk. Anyuval süttetek almáspitét.

A délután hátralévő része remekül telt. Elbeszélgettünk, elmeséltünk pár cikisebb gyerekkori történetet. Rengeteget nevettünk, de sajnos az este hamarabb érkezett, mint vártam. Az a pár óra, mit kettesben töltöttünk életem legszebb élménye volt, de nem mertem többen reménykedni.

Meglepődtem, mikor a randik folytatódtak. Boldog voltam, de nem akartam hinni a szememnek. Ő mindig megvárt munka után, még akkor is, ha nem dolgozott, hogy velem lehessen. A kávézást felváltotta a vacsorameghívás, séták a parkban. A fellegekben éreztem magam. Úgy rabolta el a szívemet, hogy észre sem vettem. Szálltam, mint kalitkából szabadult madár, ki élvezi a szabadságát. Megéltem a pillanatot, a napokat, mik tovaszállak ugyan, de rengeteg élménnyel szolgáltak. Séták a naplementében, mi tükröződött a Duna felszínén. A legszebb élményem még szereztem, mikor Tomi megjelent nálunk sátorral a kezében. Elsétáltunk a lemenő nap fényében a Margit-szigetre. Felvertük a sátrat és néztük a csillagokat.

- Tudod, gondolkodtam. – fordult felém. A pléd szélét kezdte el csavargatni, amin feküdtünk. Már nem láttam a szemeit, a csillagok fénye nem volt elég hozzá. – Mióta randizgatunk érzem magam a legboldogabbnak. Soha nem hittem volna, hogy apám elfogad majd, hiszen mindig szívatott.

Fogta meg szabad kezével az enyémet. Égni kezdett az arcom, szívverésem felgyorsult, mint mindig, mikor hozzám ért. A csókjaitól a pillangók a gyomromban kétszázzal verdestek, lélegzetem bennakadt. Boldog voltam mellette, de még nem mondtuk ki hivatalosan is, hogy együtt vagyunk. A környezetemben mindenki észrevette a változást, de aminek igazán örültem, hogy a szüleim és a bátyám is elfogadta a választottamat. Tett is érte rendesen. Anyámnak minden jövetelénél szebbnél szebb csokrot vett, apámnak a kedvenc borát és a bátyámat megismertette egy kedves lánnyal. Az élet már nem is lehetett volna tökéletesebb. Viszont ott volt az a csillagfényes éjszaka.

- Szeretek! – mondta ki, mire szememből kicsordultak a könnyek. – Nemes Nándor Norbert szerelmes vagyok beléd! Tiszta szívemből szeretlek.

Hangosan zokogtam fel, mint a kisgyerek, ki megkapja a várt ajándékot, mint aki megnyerte a lottóötöst, mert én bizony így éreztem magam. Megnyertem a főnyereményt, amit ki sem érdemeltem. Olyan férfi került az oldalamra, akiről csak álmodozni mertem a magányos óráimban.

- Kukovetz Tamás én is szeretlek teljes szívemből. – csuklottam visszafojtva a sírást. Elengedte a plédet és kezei közé fogta az arcom. Hüvelykujjaival letörölte a könnyeim. – Teljes szívemből szeretlek.

Megölelt. Hozzábújtam és hagytam, hogy átjárja a testem a nyugalom, mit éreztem, ha velem volt. Kellett pár perc, míg a könnyeim elapadtak. Ő végig a karjaiban tartott és még utána is. Azon az éjszakán lettünk hivatalosan is egy pár. Azon az éjjelen kaptam meg azt, amire mindig is vágytam egy társa, akinek a szíve az én nevemet dobogja, ki értem lángol.