Egyedül voltam. Végre. Halkan kinyitottam a szoba ajtaját, végigosontam a hosszú márványfolyósón, és lesiettem a lépcsőkön. Az előtérbe érve körülnéztem, és fellépve egy szekrényre kivettem a zsebemből egy szikszalag tekercset, és óvatosan leragasztottam a rejtett kamerát. Senki sem tudhatja, merre mentem. Kinyitottam egy ajtót, és egy óriási csarnokba érkeztem, amiből rengeteg folyosó vezetett. Vastag függönnyel letakarták a kijáratokat, és mindegyik fölé egy szám volt írva. Mielőtt odaléptem volna bármelyikhez is, letakartam az összes kamerát. Bőven volt elég időm az évek során megfigyelni hol rejtették el őket.
Ezután az 5491-es számmal ellátott nehéz lepellel letakart járathoz siettem, és félrehúzva a függönyt a sötétségbe léptem. Vártam pár másodpercet, amíg a szemem megszokja a fény hiányát, majd óvatosan a falhoz tapadva megindultam. A sötét folyosó egyre szűkült, néhol kőtörmelék akadályozott a továbbhaladásban, de én rendületlenül haladtam. Perceken, órákon, napokon, heteken, hónapokon, éveken keresztül... Úgy éreztem sosem fogok kijutni, de muszáj volt haladnom. Mögöttem beomlott a járat, mindent betemetve, elvéve tőlem a visszafordulás lehetőségét. Bár inkább örökre itt ragadok, mint hogy visszakerüljek. Már az egész testem sebek borították, a vér hozzátapadt a hajamhoz, és végigfolyt az arcomon. A bőröm ráncos volt, és elszíneződött a sok ütődéstől, a ruháim cafatokban lógtak rajtam. Én csak haladtam, nem érdekelt semmi, csak arra gondoltam, milyen lesz egyszer kijutni... kiszabadulni a börtönömből, kiszabadulni a pokolból. A sok csillogás, a márvány, a selyem, a drágakövek mind csak álca. Elrejti a szenvedést, a csalódást, a fájdalmat. Az érzés, ahogy az egész tested lángokban áll a kíntól, ahogy elakad a lélegzeted, ahogy felkúszik a borzongás a gerinceden, átjár a fájdalom, elborítja az agyad, ahogy sikítanál segítségért, de nem jön ki hang a torkodon. Ahogy várod, hogy mikor tűnik fel a fény, mikor enged el a szorítás, de évezredeken keresztül csak egy fogoly vagy, halhatatlanul, de mégis élettelenül elterülsz a földön, és semmit nem tehetsz, mert már nem te uralod a tested. Ahogy lassan beterít a saját véred, ahogy minden lépésnél ezernyi tőr szúródik a végtagjaidba, ahogy a tüdőd hiába küzd, nem jut levegőhöz...
Most ki kell jutnom innen. Nem bírtam tovább a pokolban. Talán sosem lesz esélyem végigérni ezen folyósón, de nem adhatom fel.

***

Látom ahogy a nő elhalad a termek előtt, belép a csarnokba, és elintézi a kamerákat. Azt hiszi, már senki sem látja. Az 5491-es járathoz lép. Egy folyosó a többi közül, mégis, ő azt választja. Nem véletlenül, tudja hogy ez az egyetlen út a kijutáshoz. Figyelem éveken keresztül hogy küzd folyamatosan az előrehaladásért. Ahogy megöregedik, tele lesz a teste sebekkel, de nem felejti el, mi a célja, hogy miken ment keresztül. Kitartó. Ám ez semmit nem ér. Aki ide beteszi a lábát, sosem 
szabadulhat. Felállok, és a folyosó végére lépek. A nő rám emeli a szemét, az arca félelmet tükröz.
- Kérem... kérem ne... -suttogja.
Lenézek rá. A lábam előtt hever, már felegyenesedni sem tud. A tekintetem összenyomja, és felidézi a benne rejlő fájdalmat.
-Ne... - végigfolynak az arcán a véres könnyek. Tudja hogy itt a vég. A börtönéből nem szabadulhat. A teste görcsbe feszül ahogy a szenvedés elárasztja.
- Most visszamész. És sosem felejted el, mi történt veled. Emlékezz, te építetted magadnak ezt a házat. Mások szenvedtek ezért az épületért, de téged elvakított a fény, csak a gazdagságot akartad. Most te érzed át mindazt amit ők éreztek. És ne próbálj szökni.
A lelkiismeretből soha nem szabadulsz.