Hiányzol. A hangod, a nevetésed. Minden, ami te vagy. A mezőn állok. Az apró, jelentéktelen kereszt előtt, ami alatt alszol. Alszol örökké.

Minden reggel kijövök ide. Ma is. A gaz szinte ellepte a barnára lakkozott fadarabot. Olyan, mintha téged is eltüntetne. Örökre. Letérdelek. Puszta kézzel tépem a csalánt és a bogáncsot. Szúrnak, de mintha meg sem érezném. Ez a fájdalom semmiség a hiányodhoz képest.

Kész. Tiszta. Újra tiszta. Vagy mégsem? Gaznak tűnik. Lehasalok, hogy megnézhessem. Egy apró vadrózsa csemete. A kedvenced. Sírni kezdek, szememet forró könnyek csípik.

- Miért sírsz? Itt vagyok. -felnézek, és meglátlak. Mellettem állsz és mosolyogsz. A kedvenc halvány rózsaszín ruhád van rajtad.

- Én vagyok a rózsabokor. -mondod, és kacagsz értetlenségemen.

Ekkor értem meg. Te egy emberi testben élő vadrózsa voltál. Nem meghaltál, ahogyan az emberek szoktak, hanem elhervadtál, hogy életet adhass ennek a csöpp bokornak.