Azt álmodtam, hogy működnek a lábaim. Hogy nincs szükségem kerekesszékre. Ott, a pillanatban eltűnt a fájdalom, a műtétek, az injekciók.

Egy réten jártam. A fű egészséges zöld volt, derékig ért. Belőle, mint színes szigetek emelkedtek ki a virágok csoportjai. A Nap sütött, az ég vakítóan kék volt. Felhő sehol sem látszódott. A virágokon méhek pihentek és kecses pillangók cikáztak, táncoltak.

Hófehér ruhát viseltem, barna, hullámos hajam kócos fonatban hullott a hátamra. Mézszín bőrömet simogatta a meleg fény. Lenéztem a lábaimra, és láttam a műtéti hegek vörös forradásait. Óvatosan felemeltem a jobb, majd a bal lábamat.

Sétálni kezdtem. Előbb lassan, majd amikor realizáltam, hogy képes vagyok erre, gyorsítottam a tempón. A sétából kocogás, majd futás lett. A szél belekapott a hajamba, és kiszabadított pár tincset a fonatomból.

Egyre őrültebb és őrültebb iramot diktáltam magamnak. Nevettem. Tiszta szívből. Szabad voltam. Kezeim kinyújtottam, meztelen talpam szúrta a fű. Énekeltem valami vad, ősi dallamot. Egy régi régi indiándalt, anit még a nagymamámtól hallottam.

A tüdőm szúrt, alig kaptam levegőt, én mégiy gyorsítottam vad vágtámon. Szememet lehunytam, el sem akartam hinni, hogy ez velem történik.

Egyszer csak megpillantottam egy alakot a távolban. A szemembe tűző naptól csak a körvonalát láttam. Gyorsítottam a tempón, hogy elérhessem az alakot. Legnagyobb meglepetésemre ő is ugyanolyan gyorsan elindult felém.

Valahol a rét közepén találkoztunk. El sem hittem, amit látam. Nem hittem el, hogy Te vagy az. A szokásos, piros kockás ingedet viselted azzala kopott, fekete farmerral, amit annyira szerettem. Valóra vált az álmom.

Megálltunk mindketten. Én lihegtem, Te csak mosolyogtál. Gyengéden megfogtad a derekam, felemeltél, és pörögni kezdünk. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Én nevettem, és kalimpáltam lábaimmal. Kacagtam, te pedig azon nevettél, hogy én is nevetek.

Egyszer csak megbotlottál, és elestünk. Mégjobban nevettél, és óvatosan magad mellé húztál. Átkaroltál, puszit nyomtál a homlokomra. Sokáig ültünk így hallgatva egymás lélegzetvételét. Csak megéltük a pillanatot. Szerettem volna mondani valamit. Nyitottam a szám, amikor hirtelen felébredtem.

Egy hófehér ágyon feküdtem, egy hófehér szobában. Elvakított a fehérség, kellett pár másodperc, hogy megszokja a szemem. Kába voltam, és egyenlőre nem éreztem fájdalmat az érzéstelenítő miatt.

Amikor tisztulni kezdett a kép, megláttalak Téged. A kerekesszékemben ültél, és a kezemet fogtad. Azt a piros kockás ingedet viselted, amit annyira szerettem. Fekete hajad éles ellentétben állt a kórház fehérségével. Amikor észrevetted, hogy felébredtem, elmosolyodtál. Kedvesen megszorítottad a kezem.

Emlékeztem, hogy az álmomban mit akartam Neked mondani.

- Szeretlek. - suttogtam rekedten.

Meghallottad, közelebb hajoltál, és puszit nyomtál a homlokomra.